Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-28 / 202. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. augusztus 28. o Ö MESEBELI, LEGKISEBB JANOS HATARA VETTE HAMUBAN SÜLT POGÁCSÁVAL TELT TARISZNYÁJÁT, ÉS ELINDULT VI­LÁGGÁ, SZERENCSÉT PRÓBÁLNI. ÚTKÖZBEN ÁTKELT HÉT TENGEREN, MEGMASZTA AZ ÜVEGHEGYET, LEGYŐZTE A HU­SZONNÉGY FEJŰ SÁRKÁNYT, S JUTALMUL ELNYERTE A KIRÁLYLÁNY KEZÉT. A MAI „LEGKISEBB JÁNOSOK”, A FRISS DIPLOMÁSOK, AKIK TARISZNYÁJUKBAN ORVOSI, MŰSZAKI, PEDAGÓGIAI ISMERETEKKEL, SOK-SOK ELKÉPZELÉSSEL INDULTAK ÚTNAK, VAJON MEDDIG JUTOT­TAK EL ALMAIK MEGVALÓSÍTÁSÁBAN? 11 _ _ _. fi doktornőre. Az előbb kukkantott ki a műtőből, megivott egy fél csésze teát, és azt ígérte, hogy 20 perc múlva befejezik a műtétet. Persze, a 20 percből másfél óra lett, de váratlan komplikációkkal kellett szembenézni, amit előre nem láthattak. Két emelettel lejjebb, a baleseti sebészet folyosójára sétálunk. Űtközben, míg elérünk a szobájához, lépten-nyomon megszólítják, tanácsokat, utasításokat ad. Az ajtón a név: Dr. Dancza Mária. Még útközben megtudom, hogy 1975-ben végzett Szegeden, s utána rög­tön a kisvárdai kórházba jött dolgozni. — Semmiféle szál nem kötött Szabolcs­hoz, s az egyetemen az évfolyamtársaim is csodálkoztak, amiért ide jövök. Pedig nagyon egyszerű volt a válasz. Lakást ígértek, amit meg is kaptam, és az új kórház biztató pers­pektívát jelentett. Ügy gondoltam, itt tény­leg szükség lesz a munkámra, s több esé­lyem lesz arra, éppen a több munka követ­keztében, hogy célomat elérjem: jó kézse­bész legyek, s a plasztikai műtétekben is el­mélyedhessek. — A diploma átvétele után minden úgy alakult, ahogy elképzelte? — Az egyetemről úgy jön ki a legtöbb ember, hogy ő váltja meg a világot. S ez természetes, hiszen csak így érdemes elin­dulni a pályán — mondja mosolyogva és ki­néz az ablakon az előttünk elterülő városra. — Az egyetemen én megszoktam, hogy állan­dóan szaladgálok valamilyen ügyben, s ezt Kisvárdán sem tudtam abbahagyni. Tagja vagyok a városi KISZ-bizottságnak, instruk­tora vagyok a Vulkán" KISZ-eseinek. Csak éppen a legtöbbször nem érek rá semmire.. Ne értsen félre, nem panaszképpen mondom^ de rengeteget dolgozunk itt az osztályon va­lamennyien. Kevesen vagyunk, s egy-egy nap után hullafáradtan érünk haza. Ha éppen nem vagyunk ügyeletesek, mert az is gyak­ran előfordul, hogy szombat reggel bejövünk a kórházba, és hétfő este megyünk haza. Közben kopognak az ajtón. A nővér köz­li, hogy a megbeszélés szerint az egyik bete­get előkészítették. Néhány percig, míg a doktornő a varratokat kiszedi a beteg fejé­ből, egyedül maradok, van időm szemlélődni a szobában. A vállfán farmer, a könyvespolcon or­vosi szakkönyvek, néhány szépirodalmi mű, útleírások, és rengeteg újság. — Ezekkel pótolom az utazásokat — mondja a visszatérő doktornő. — Ha a csa­lódásaimról beszélhetek, hát ez az egyik. A baleseti részlegen ketten dolgozunk öt or­vos helyett, a szabad idő szinte ismeretlen fogalom számunkra. Pedig úgy szeretnék na­gyokat csavarogni a megyében. Azt mond­ják, csodálatos részei vannak. Szeretnék egy teljes.napot Nyíregyházán tölteni, ahol oda mennék, ahová akarok. Itt, Kisvárdán ötször voltam eddig moziban, de ennyi elég volt belőle. Még szerencse, hogy azért a könyv­tárba néha van időm elszaladni. De a szóra­kozás nemcsak olvasásból áll. Különben én is olyan vagyok, mint a legtöbb fiatal. Ke­rékpáron járok a munkahelyemre, legkedve­sebb ruhadarabom a farmer, szeretem a beatzenét, s nagyon szeretek fiatalok között lenni. Csak éppen sokszor a KISZ-ben vál­lalt kötelezettségeimnek sem tudok eleget tenni, hiszen sohasem tudhatom előre, mikor hoznak egy súlyosan sérült beteget, akit azonnal műtőbe kell vinni. — Mit nem tudott megszokni az egye­temről kikerülve? — A primitív dühkitöréseket, az ocs- mány beszédet. S ezt nemcsak a betegekre értem. — Az iskolapadban így képzelte el pá­lyáját? — Nagyon szeretem a munkámat, s a tapasztalt kollégák is sokat segítenek. Nincs nagyobb öröm annál, mint visszaadni az em­bereknek az egészségüket. Ez az öröm aztán mindig segít abban, hogy túltegyem magam a kudarcokon, a csalódásokon. — Néha még magam is meglepődöm, miért ragaszkodom Szabolcshoz, hiszen a munkámon kívül szinte semmi nem köt ide. Vagy ez éppen elég? K 11 ét szoba, fürdőszobás lakásában fogad I % bennünket Tiszaszalkán Barna György - né tanítónő. 1975-ben végzett a nyír­egyházi tanárképző főiskola tanítói szakán, de az utolsó évet, már levelezőként fejezte be a főiskolán, kiment a szülőfalujába taní­tani. Mostani kollégái korábban nevelői vol­tak, így viszonylag könnyebb volt a beillesz­kedés. Bár a mondás, miszerint „senki nem lehet prófáta a saját hazájában”, sok tekin­tetben rá is vonatkozik. — Ebben a faluban nőttem fel, itt élnek a szüleim — kezdi a beszélgetést a fiatal ta­nítónő — így tudtam, hogy mire számítha­tok. A beilleszkedéssel nem is voltak problé­máim, a férjem is helyben talált állást. A község vezetőitől ígéretet kaptunk, mindent megtesznek, hogy lakáshoz jussunk. A szolgálati lakást, ha nem is kevés utánjárás után, de ez év májusában megkap­ták. Addig a szüleinél éltek. Közben megér­kezett a gyerek, a most 17 hónapos Diana, s egyre szűkebb lett a szülői ház. Négy hó­napig volt szülési szabadságon, utána az is­kolaigazgató kérésére visszament tanítani. — Mint már mondtam, a beilleszkedés viszonylag könnyen ment, csak ezután kö­vetkeztek a problémák. Tanítványaim szüle­inek egy része képtelen volt tudomásul ven­ni, hogy én is figyelmeztethetem őket, ha a gyerekükkel valami gond van. Persze aztán mégis csak megértették: nem ellenük, értük dolgozom. Azért volt egy nagyon kellemet­Barna Györgyné len epizód, amit a mai napig sem tudok elfe­lejteni. Az egyik gyerek sorozatosan nem ké­szült órára, és figyelmeztettem a szülőket. A szülők nekemálltak: „Hogy jön ahhoz Mar­gittá Gizi, aki közöttünk nőtt fel, hogy ben­nünket figyelmeztessen?” Persze az ember­nek túl kell tennie magát az ilyeneken és munkával kell bizonyítani. — Hogyan tudja alkalmazni a főiskolán tanultakat? — Attól függetlenül, hogy kicsi iskola a miénk, technikailag jól felszerelt. De egy ta­nítónak nem is szabad csak az oktatási tech­nikára hagyatkoznia, sokkal fontosabb ennél a pedagógus személyisége, a korszerű neve­lési módszerek ismerete, alkalmazása. — Mivel töltik a szabad idejüket? — Nagy választékunk nincs, így marad­nak a könyvek. Meg a kislány is leköti a fölösleges energiánkat. De hát nincs jogunk panaszkodni, hiszen önszántunkból jöttünk haza, s ha nem is minden úgy alakul, ahogy mi terveztük, végeredményben elégedettek vagyunk. Gyerekünk született, lakást kap­tunk, most már rajtunk áll, hogy célkitűzé­seinket megvalósítsuk. A™. ___„ fi csemetéi között óriásnak tűnik Ványi Gábor, aki főiskolás korában kosárlab­dázott. Mintha beszélgetne az oltványokkal, értené a nyelvüket. Az elsőéves kis gyü­mölcsfák szorosan egymáshoz tapadva áll­nak, sorsukat várva. Nem tudják, hogy biz­tos kezekben vannak. — Ha nem itt dolgozhatnék a faiskolá­ban, talán még a gazdaságból is elmennék — mondja így, feltételes módban, kicsit mo­solyogva Ványi Gábor, a Nyíregyházi Mező- gazdasági Főiskolai Tangazdaság nyírteleki faiskolájának fiatal szakembere. — Azt per­sze nem mondhatom, hogy minden álmom, vágyam az volt, hogy kertész legyek, mert Ványi Gábor egy kis szülői segítséggel kerültem a pályá­ra. Honnan is tudja egy tizennégy esztendős gyerek, hogy mi akar lenni? Beiratkoztam a technikumba, és innen egyenes út vezetett a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolára. Az­tán a két iskolában eltöltött hét év alatt megismertem és nemcsak megszerettem, ha­nem hivatásomnak is vallom a gazdálkodást, a kertészkedést. A nyíregyházi Dózsa Termelőszövetke­zetbe került gyakornokként, 1974 nyarán, az almafák birodalmába. Ősszel már ő szervez­te a betakarítást, a szállítást. Felelősségtel­jes munka volt, de megállta a helyét. Azon­ban már itt kezdett gondolkozni, hogy ezt csinálja-e tovább? Közben megnősült, lakás­ra is szükség volt. így jutott el egy évvel ké­sőbb a főiskolai tangazdaságba, ahol 7— ez sem közömbös — kétszobás szolgálati lakást kapott az időközben egy gyerekkel megsza­porodott Ványi család. így került kapcsolat­ba a gyümölcsfaoltványokkal is. — Lehet, hogy furcsán hangzik ilyen fi­ataltól, de én a biztonságot kerestem és itt találtam meg. Nagy becsülete van előttem annak az embernek, aki egy helyen eltölt 20 —25 évet. Nekem is azt mondták, amikor idejöttem, hogy ez nyugdíjas állás. Én komo­lyan fogom ezt fel. Ötéves gyakorlat után je­lentkezhetek a kertészeti egyetem faiskolai ITT CSAK AZ ÚJSÁGÍRÓ FEJEZI BE TÁST MÁR ÖK ÍRJAK. szakára. Ugyanis a főiskolán a gyümölcster­mesztésen belül kevés ismeretet kaptunk a szaporításról. Nagyon megszerettem ezt az ágazatot. A szolgálati lakás közel van a mun­kahelyemhez. Néha még vasárnap is elme­gyek, megnézem a csemetéket: hogyan fej­lődnek, nincs-e valami baj? HévveF beszél, közben kezeivel gesztiku­lál. Látszik rajta, hogy igazán szereti azt, amit csinál. Órákig magyarázná a szaporítás minden csínját-bínját, az oltványtelepítést, a szemzést, az anyatelepet. Huszonnégy éves korára sok olyat élért, amiről mások még csak álmodoznak. A faiskolában termelői munkairányító, egyben a 82 hektáros oltványiskola vezető­helyettese is. Lakása van, egy éve megvehet- te összegyűjtött pénzén a használt Trabantot és persze a legkedvesebbéig tizenhárom hó­napos fia. — Hasonlattal élve, úgy érzem. Bfenne vagyok a keréknyomban. Persze tudom, hogy ez nem egy sima út. Emelkedőkkel, lejtők­kel és kanyarokkal tarkított, de nem bántam meg, hogy ezt választottam. Egy fiatal, ambícióval telt kertészszak­ember ars poeticája ez. P II erő Béla két évvel ezelőtt végzett a U veszprémi vegyipari egyetem ásvány­olaj- és petrolkémiai szakán. A diploma- osztás után — mint a legtöbb fiatalnak — neki is gondot okozott az elhelyezkedés. Melyik vállalat vagy gyár legyen az első munkahe­lye? Egyáltalán mihez kezd Szabolcsban egy olajmérnök? — Még egyetemista koromban ajánlot­tak Dunántúlon egy kutatói állást — kezdi a beszélgetést a fekete hajú, bajuszos fiatal­ember. — Az egyetemen termelői munkára készültem fel és tudom, hogy a kutatás nem elégített volna ki, így nem vállaltam el. Szakközépiskolába Kazincbarcikán járt. Még akkor, gyakorlatai során megismerte a leninvárosi üzemet. Először ott kopogtatott, de csak ősszel tudták volna foglalkoztatni, ő pedig nem akart egy nyarat munka nélkül tölteni, és közelebb is akart kerülni szülő­falujához, Tiszaszalkához. Nyíregyházán elő­ször a gumigyár személyzeti osztályán je­lentkezett, majd a papírgyárat kereste fel. — Hétfőn reggel jöttem ide, amikor az igazgató a szokásos hét eleji „gyárlátogatá­sát” végezte. Elkísértem, bemutatta a korsze­rű csarnokokat, üzemrészeket, elmondta, hogy mivel foglalkozhatom és megbeszéltük a későbbi munkámat. Az eddigiek közül ez tetszett a legjobban. Technológusnak vettek fel. Nem sokkal később négy hónap katona­ság következett. — A technológusi munkakörből a beru­házási csoporthoz kerültem. Két hónapja pe­dig csoportvezetőnek neveztek ki. Tulajdon­képpen én nem így képzeltem el, legalábbis nem ebben a munkakörben. Hogy mégis szí­vesen dolgozom itt, az azért van, mert beru­házási csoportvezetőként azt a részleget ter­vezem és építem, ahol a későbbiekben dol­gozni fogok, ahol majd cementzsákokat gyár­tanak a gépek a jövő év tavaszán. A gyárban eltöltött első napok kedvező benyomása azért a mostani munkakörben sem szűnt meg. Igaz, Gerő Béla nem erre készült az egyetemen, talán álmában sem gondolt arra, hogy munkaidejének nagy ré­szét papírmunkával kell eltöltenie. De csi­nálja, mert elvállalta, és tudja, hogy jövőre a termelésbe kerül. Jelen volt későbbi üze­mének első kapavágásánál, nap mint nap kézbe veszi, megnézi a tervrajzokat, beruhá­zókkal, kivitelezőkkel tárgyal. Ismeri minden cső, minden vezeték helyét és ez jóleső ér­zéssel tölti el. Most huszonhét éves. Ha úgy vesszük, jövő tavasszal kezdődik igazi élete, amikor azt csinálhatja, amire készült. Hogy elégedett-e a munkájával? Erre határozott fejrázás, tagadás volt a válasz. — Elégedett még akkor sem leszek, ami­kor az új részlegben fogok dolgozni. Az em­ber mindig többet akar nyújtani a tegnapi­nál. Most leghőbb vágyam, hogy a terme­lésbe kerüljek vissza. Szeretem az újat, az ismeretlent. Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint amikor először úsztam át a Tiszát és otthon kikaptam. Az első adandó alkalommal ismét átúsztam, de nem csökönyösségből, nem is virtuskódásból, és nem csakazértis. Érez­tem, hogy nekem azt kell tennem. így kép­zeltem az életemet is, szeretném, ha így tel­jesülne. A TÖRTÉNETET. A FOLYTA­Szöveg: Balogh Géza Sípos Béla Fotók: Gaál Béla KM «3 gjgm 23; ** S CB ^ Dr. Dancza Mária Gerő Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents