Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
I ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. augusztus 20. SZOKATLAK NÉPSZOKÁSOK Á kenyér évezredes históriája Mattioni Eszter: Decsi menyecske kenyérrel. A kenyér története, a hozzá fűződő szokások, hiedelmek sok-sok — tragikus és komikus — históriát tartogatnak számunkra. A történetkutatók megállapították, hogy minden időben az emberiség egyik legfőbb tápláléka a lisztes anyagú kenyér volt. Amikor a tudósok ráakadtak az ősemberek barlangjaira, településeire, a vastag földrétegek alatt, sok évezredes, többé-kevésbé megkövesedett, konzerválódott maradványok között búzára és elszenesedett kenyérre is találtak. S mivel tény, hogy a mai örök hó és jég birodalmában, a Déli-sarkon valamikor pálmák virágoztak, feltehető, hogy ennek a földrésznek lakói is kenyérrel, vagy ahhoz hasonló lisztes anyaggal táp. lálkoztak. Kőkorszaki búza Aggteleken Kínában találjuk a búza termesztésének legrégibb nyoTHIERY ÁRPÁD: Nyolcszáz szó családregény A vasúti kocsi fülkéjében ketten ülnek. Az apát régről ismerem. Abból az időből, amikor kevés volt a gondolkodási idő, és Kraut Imrét egy négyrét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mielőbb kiosszátok, és induljon meg a munka. .. Most a tájat nézegeti a vonatablakból. Azt a tájat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magából: a sárga tarlókat, a permettől kéklő szőlőt, a dűlőutak fel-felhabzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökkentett sebességgel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején. Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzeteimet nézegetem, ami még nem kallódott el... 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, sebtében írtam. A templom előtt odajött hozzám egy fiatalasszony. Iz- zott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a másik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéj levessel altatjuk őket. Mit gondol?... Másik jegyzet: falu. A hídnál a festőművész egy öregasszony fejét rajzolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utána fordul: — Azt mondtuk, minek ide a busz. hiszen azelőtt csak le a cipőt, aztán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van... A téesz-brigádve- zető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Úgy emlékszem, hogy nagyon sokat fáztam. Mindig hideg volt... Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a megye vezetőitől, hogy szeretné meglátogatni az egyik termelőszövetkezetet, amelynek a földje valamikor az ő körzetéhez tar. tozott. Lehetővé tették. A fekete autó be. gördült a téesz udvarára. A tagság megszokta a fekete autókat, a püspököt leültették az irodában, kezeltek vele, és elmondták. hogy azóta mi történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni... Háromszáz kilométerrel távolabb: egy kucsmás, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog. az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucsmás ember a szomszéd házra pillant: — Annak már antennája is van ... A menetrend szerint még van idő az érkezésig. A fiú tizenhat éves lehet, esetleg tizenhét. Feje fölött a csomagtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éles pillantással tekint ki az ablakon, majd karjait összefűzve szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét. Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Az apa visszagondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a felesége a piros bortól kissé bódultán az ölébe hajtotta a fejét s azt mondta: — Novemberben, ha majd feljönnek hozzánk látogatóba, veszek ajándékba nekik egy szárítót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra... Az idén már csak ketten utaznak, az asszony márciusban meghalt. Bóna Mihály már egy órája az állomáson várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mintha a pesti asszonyban a saját családtagját gyászolná. Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a sínek közé. az agyagos partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe. A blondellkeretes tükörbe pillantva, mely mintha egyszerre csak az emlékek kútjává változna, saját régi alakja tűnik föl s Kraut Imréé, ahogy feltúrt ingujjban áll a kovácsműhely előtt; egy perccel előbb érkezett a falu főtere felől, ahol a falujárók leállították a teherautójukat. Krautot körülveszik a parasztok. — Rossz a vetőgépünk, nem lehet vele rendesen dolgozni. Hiába kaptuk a földet — hangzik a panasz, nyomában helyeslő morgás támad. Kraut hatalmas, szőrös karjával csöndet int. — Kijövünk és megjavítjuk — válaszolja határozottan. — Az eke is rossz. — Azt is megjavítjuk. Bóna Mihály közelebb furakodik, hogy minden szót pontosan értsen. — A lovak a körmükön járnak! — kiált közbe. — Annyi br: legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre. — A csizmánknak nincs talpa. — Hozunk magunkkal suszterokat is . . . Kraut hónapokon át minden vasárnap eljött a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csizmát, kutat, szerszámot. A vége felé, amikor a falujárók már egyre ritkábban jöttek, Bóna Mihály meghívta Krautot vendégségbe: jöjjön el hozzá a családjával. — Nincs még családom — válaszolta Kraut. — Akkor jöjjön most egyedül, és később, ha majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával. — Mi, gyári munkások — magyarázta Kraut az első vendégségben —, nagyon jól tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyanolyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni. Mi nem csúfoljuk a parasztot, hogy földesztergályos. Mi mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdák szerint mi nem is vagyunk intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést nekik, hogy ki segít a parasztnak? ök vagy mi? Mert mi segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az újgazdák, hogy szereztek egy cséplőgépet, de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat... Azóta Kraut Imre minden évben legalább egyszer, a nyári szabadság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mihályékhoz, akik rendszerint a téli hónapokban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten. A fiú az órájára pillant: menetrend szerint negyedóra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsága az ükapáig nyúlik vissza, vagy még annál is régebbi időkbe, s ő már úgy tudja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálat tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartozik. mát, de ennél jóval több adatunk van az ősegyiptomi búzatermesztésről, ahol kőbe vésett írások és a piramisokban talált búzaszemek igazolják a 6000 évvel ezelőtti fejlett gabonatermelést. Európában a svájci cölöpépítményekben és aggteleki barlangunkban is hat évezredes, kőkorszaki búzát találtak. A zsidóknál, amint, azt a Bibliában több helyen olvashatjuk: a földművelés igen megbecsült foglalkozás volt, s a gabonaérés megállapítása nevezetes vallási ünnepség keretében történt. Az aratás megkezdésének idejét a templomban hirdették ki ünnepélyesen. Húsvét első napjának estéjén a szántóföldön néhány kalászt letörtek, ezután megvárták amíg a nap lenyugodott. majd az ég felé forduló csoport énekelve háromszor megkérdezte: érett-e már a gabona, itt van-e már az ideje az aratásnak? Egy másik csoport igenlő felelete után néhány kévét levágtak, a templomba menve nyombap kicsépelték megőrölték, s olajjal keverve áldozatul mutatták be. Pünkösdkor az aratás befejezése szintén nagy enyházi ünnepség keretében folyt le. Ábrahám idejében kovászolt, tehát savanyított kenyeret ettek, de Mózes már eltiltotta a zsidókat a kovászolt kenyér fogyasztásától, mert a meleg égöv alatt a kovászolt kenyérben olyan bacilusok tenyésztődtek. melyek a kenyeret emészthetetlenné tették, s járványos betegséget okoztak. Ezért parancsolta meg Mózes, hogy a húsvéti bárányt csak kovász- talan kenyérrel szabad enni. István király és a pékek A görögök az egyiptomiaktól tanulták a kenyérsütést, de Dionüszoszt tartották feltalálójának, s ünnepein nagy kenyereket hordoztak körűi. Tőlük kedvelték meg a kenyeret a rómaiak körülbelül i. sz. 170 körül, de már Augustus császár idején, 300 nyilvános római sütödében készítették a rabszolgák a négyszögletes. 4 centi vastag, nyolc harántbevágásos kenyeret, a szigorú kasztrendszernek megfelelően 3 féle minőségben. (A plebsz kényé, re korpás árpa és záb keverékéből készült.) Rómában a földművelés állami védelemben részesült, s minden római a harci tudományon kívül a földművelést is köteles volt megtanulni. Akj silány, vagy kevés gabonát termelt, azt szigorúan megbüntették, a szorgalmasak, a mezőgazdaság fejlesztői nyilvános dicséretben és jutalomban részesültek. Rómában a legrégibb és legértékesebb kitüntetés a kalászkoszorú volt. Tőlük a gallok tanulták meg a kenyérsütést, ők használtak hozzá először élesztőt s lassan elterjedt Európában is. A németek viszont csak a középkorban kezdtek kenyeret sütni, a svédek egészen a XVI. századig nem ismerték a sütött kenyeret. Magyarországon a sütőipar bölcsőjét már I. István korában megtaláljuk. Mi világít a kemencében ? Sok érdekes szokás kapcsolódik a kenyér sütéséhez, például az ősi ételáldozat maradványa volt hazánkban egészen a legutóbbi évtizedekig az elajándékozás: a bizonyos jeles napokon koldusoknak sütött cipó. A kenyérsütés tiltott napjai voltak a kedd, a péntek, főleg az új- holdi péntek. Az ősi szokások maradványainak a keresztény hitvilág elemeivel való érdekes keveredését láthatjuk a következő rítusokban: a kovászhoz frissen hozzák a vizet, mégpedig szótlanul és háttal mennek a kúthoz; dagasztáskor nem jó idegennek jelen lenni. Egy korabeli leírás szerint: mielőtt kezüket a tésztába nyomják, istenhez fohászkodnak, dagasztás közben magasra hányják a farukat, dagasztás után tenyerüket dom- borúra formázva megütöge- tik a tésztát, aztán keresztet vetnek rá. Bevetéskor az első kenyérbe tesznek egy seprü- fűt meggyújtva vagy nyírfá- csomót, rácsavart olajos vagy zsíros ronggyal, melyet szintén meggyújtanak, hogy a kemencében világítson, s egy miatyánkot mondának a nur. gatóriumban lévő lelkekért. Mikor minden tészta bent van. az asszony két kézzel fogva, combja felé emelgeti ruháját, mondván: „hasadj föl. repedj föl, csúcs kerekedj, lapos domborodj!” Ma már egyszerűbb a kenyérsütés. Órabérben csinálják! A legendák ideje lejárt... Csóti László Csizmadia Attila metszetei Folyópart Rét ANNUS JÓZSEF: Apám szabadsága E ddig soha nem volt baj az évi szabadsággal. Kétszer két nap kell anyám kukoricájának kapálására, három a törésre, szárvágásra. Néhány nap a téli disznótorokra, a többit meg minden évben elviszik a lakodalmak, keresztelők, temetések. De most megbolondult a banda. Tóth Lali megnősült, nászútra megy. Sovány Miskát Hévízre viszi a szakszervezet. Halászék a Bácskába mennek rokonokhoz. Vagy húsz éve nem látták egymást, most egyszeriben fölébredt bennük a nagy ácsingózás. Uradzik már mindenki! A főnök úgy döntött hát, hogy egyszerre küldi el az egész brigádot. Olyan szárazság volt, hogy a béka is az árté- zi kútra járt inni, a Tisza nem fenyegetett. A partot megfoldozták, ahol a télen felszaggatta. Halaszthatatlan munka nincs, menjen hát mindenki! Pihenjenek! Első nap az udvart tette rendbe apám. Két izmos kőrisfa karót faragott, s a tuskó mellett földbe verte őket, egymástól fél méternyire. Minden gallyhulladékot ösz- szeszedett, s ebbe a kalodába szorította a legkisebbet is. Amikor elég magasra gyűlt a rengeteg ág, hajlékony fűzfavesszőből kötelet ügyeskedett. Csinos kévébe hurkolta majd testesebb végével a földhöz ütögette őket. Megelégedve nézte, milyen katonásan besorakoztak. összegereblyézte a szemetet, s egy vesz- szőkosárral a nagy gödörbe hordta. Az egyik fuvarnál megbotlott az ólelőtti járdán. — Na, megállj! — szólt a sorból kibámészkodó téglára. Letette a kast, hozta a kisbal- tát. Felszedett egy fél sort, aztán újra helyére tapogatta. Karót vert a kis diófa mellé. Kikötötte. Régen látja, hogy a szomszéd kerítése felé húz, de soha nem jutott rá idő. Megszögelte a kertkaput, a disznóól verébdeszkáját. A hátsó szomszéd felőli kerítés alját nyers akácból faragott kukákkal fogta le. — No, nincs tovább sopán- kodás, anya! — telepedett le este a vacsorához. — Megigazítottam a kerítést. — Éppen ideje! Én egész nap csak azon rágtam magam, hogy ugyan hány csirke ment át, hány talált visz- sza? Hanem a galambpadlást is letakaríthatnád. — Reggel avval kezdem. A tyúkóllal folytatta. Délután meg egy kivénhedt szilvafát húzott be a kertből. Feldarabolta, bepréselte a többi tűzrevaló közé. Hordott aprófát a szín alá, a konyhába, a kiskamrába. Legyen tartalék. Estefelé már csak ténfergett, mint a falusi pap aratásban. Az eresz alatt megállt. Néhány percig belehallgatott a hatos hírekbe. Kiment, friss vizet öntött a tyúkok vályújába, aztán visz- szajött az időjárást megfigyelni. — Hm, hm — csóválta a fejét, mert esőt most sem mondott. Félrehúzta a konyhaajtó függönyét, s beszólt anyámnak: — Kimék tán a háztájiba, anya. KM ©
