Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. augusztus 20. $ Milliós értékek ura Már messziről hallani a hatalmas Rába-Steiger dübörgését. Kocsis Sándor, a tiszaszalkai tsz traktorosa egyedül tárcsázik a határban, társa nemrég vitte be gépét a műhelybe, defektet kapott az egyik hátsó kerék. Nagyokat ugrálva táncol a tárcsa a csontkeménnyé száradt göröngyökön, barna porfelhőt kavar a gép körül a szél. — Búza lesz itt még az őszön — kászálódik le a tárcsáról és mondja Kocsis Sándor — ahhoz készítjük elő a talajt. Vagy három évig lóhere volt benne, így most majd jó termésre számíthatunk. Hogy mikor evett utoljára házi kenyeret? Mosolyogva válaszol: van már annak tíz éve is. A felesége sütötte, de mióta megépült Szálkán a keÁ néptanítók nyomdokain Egy ács — nem ács, két ács — fél ács, — három ács — egy ács ... A szójáték nem kedvtelésből született, hanem az ácsmunka ősi tapasztalatai adták az egymásrautaltság találó, népi elnevezését. S akitől halljuk, Fekete Ferenc középiskolai tanár. Tizenöt éve a középiskolai tanulást vállaló munkások egyik legőszintébb, legszívósabb segítőtársa. S mi köze az ácsokhoz? Ki volt az első munkásember, akivel életében először találkozott? — Az apám — válaszolja és egy kis elérzékenyülés keríti hatalmába. — Tőle becsületesebb, dolgosabb munkást nem ismertem. 85 éves korában halt meg, de még 75 évesen is felment a tetőre. Balsán, ahol születtem és nevelkedtem, sok-sok házat felépített az apám. A mienkre már nem jutott ideje, megmaradt, kicsinek, egyszerűnek, de nagyon szerettük ... Fekete Feri bácsi fiai segédkeztek az ácsmunkáknál, valamennyien meg is szerezték az ács segédlevelet. így a tokaji, a sárospataki diákévek után a legidősebb, Ferenc is, aki a tanári hivatással jegyezte el magát egy életre. Négykor kelt, gyalog járt be Tokajba, télen a kályha mellé állt, hogy „kiengedjen”, mert összefagyott. A sárospataki évek egy életre szóló útravalóul szolgáltak. A nyári szünidőben ő is húzta a szekercét, a szarvas gyalut, emelte a gerendát. És nem szégyellt felülni a vendégoldalra, rakni a szénát, a búzakévét. Először szaktanítói, később általános iskolai, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett. A kerülők okozta kacskaringók ellenére minden év meghozta a plusz emberi tapasztalást is. Azóta negyvenegy év telt el. Megmaradt-e Fekete Ferenc kapcsolata a munkásemberekkel? Tizenöt évvel ezelőtt ő vállalta el a fa-, cipő- és ruhaipari szakközép- iskola esti tagozatának megszervezését a megyeszékhelyen. A szakközépiskola négyéves kemény tanulás után érettségit kínált a munkapad mellett tanuló munkásembereknek. De nem ment egykönnyen a szervezés... — Voltak, akik féltették a művezetői, csoportvezetői asztalukat — emlékezik a felnőtt tagozat igazgatója, aki az idén adja át „iskoláját” az új igazgatónak, mert elérkezett a nyugdíjazás éve. — Bizony nem voltam a legnépszerűbb ember, amikor megjelentem az üzemekben. De nem hagytam abba, jártam a gyárakat, munkahelyeket. S amikor sikerült megszervezni a felnőtt osztályokat, jött az újabb gond. Folyton vándorolnunk kellett, iskoláról iskolára „dobtak bennünket”, végül a Vasváriban megállapodtunk ... — Egyszer menni akartam a tsz-be, de nem sikerült. Azután hívtak, de már jobbnak találtam, ha a gyárban maradok — kezdi beszélgetésünket Bónizs István szárítógép-kezelő. A 28 éves fiatalember milliós értékek ura. A vásáros- naményi forgácslapgyár most elkészült új berendezéseinek egyikét üzemelteti. Ha úgy vészük, fél lábbal még a faluban él, ideje másik felét a nagyüzemi munka köti le. A paraszti életről közvetlen tapasztalatai, mondhatnánk mindennapos élményei vannak. Nem véletlenül, hiszen felesége a nagyvarsányi termelőszövetkezet tagja, a háztáji földben a kapát többször fogja meg a férj, mint a most gyermekgondozási szabadságon lévő feleség. — Mit mondjak az Alkotmányról? — kérdez vissza. — Annyi idős, mint én. Pontosabban egy hónap van köztünk. Azt már csak hallomásból, a szülők elbeszéléséből tudja, hogy valamikor azok voltak többen, akik munkát kerestek, akiknek gond volt az új kenyér ünnepére az egész évi kenyérnek való előteremtése. A sütés, a kenyérszelés élménye is inkább az emlékek közé tartozik, mint a valósághoz, hiszen a boltból, a piacról él az, aki a gyárban dolgozik. — Apámnak is két hold földje volt összesen — mondja. — Semmi volt az. A szülők még a kezdeti időkben hallgattak a hívó szóra, az ötvenes évek kőzeten kell munkába állni. Igaz, hogy könnyebb is, mert vállalati busz hozza, viszi az embert. Mert ha egy traktorossal hasonlítom össze magamat, akkor én kevesebbet keresek, de azoknak szinte soha sincs megállásuk, hol a szántás sürget, hol az aratás miatt kell reggeltől estig dolgozniuk. Én ötkor, fél ötkor kelek, hogy a délelőttös műszakba beérjek. De akkorra már mennek kifelé a traktorok a faluból. Ahhoz ők valamivel korábban keltek fel. Én háromra otthon vagyok, őket meg a sötétedés veti haza. A barátok, a katonatársak közül az egyik gyárban dolgozik, a másik a tsz-ben talált munkát. Ha hívják, egyformán indul segíteni egyik a másiknak a házépítésben, de egyszerre drukkolnak a helyi labdarúgócsapatnak is, melyet a termelőszövetkezet tart fenn, és a gyári munkás, Bónizs István a kapu őrzője. A három gyerek — fiúk valahányan — egyszer a nagyszülőktől hallja a mesét (mert nekik már az a régvolt idők krónikája), másszor az apától tudják meg, milyen érdekességek vannak a gyárban. Egyszerre kötődnek a paraszti élethez, a faluhoz, s ugyanakkor szinte észrevétlenül megismerik a kötött, a gyárban folyó munkát, az ott dolgozók életét. Az még a jövő kérdése, hogy ők hol kötnek ki, a mezőgazdaság szolgálatában, vagy az ipari munkában, de egy biztos: egyszerre tanulják meg mindkettőt becsülni. Lányi Botond RÁBA-STEIGEREN Élményeket idéz fűrészporos, malteros ruhában érkező munkásokról, akik ledolgozták a 8 órás műszakot, úgy jöttek az esti „suliba”. Vagy az órák után, éjszaka folytatták a munkát. Volt, aki a vécében öltözködött át, vette le a munkásruhát. Mint megszállott ének- és zeneszerető ember is a munkások között találta legjobban meg a helyét. Több mint húsz évig volt a fél évszázados múlton is túllévő Nyíregyházi Általános Munkásdalkör karnagya — Krecsák Laci bácsival. — Életem legmaradandóbb élményéi voltak ezek is — mondta. Fényképeket mutat a piros kokárdás dalárdáról, amelynek tagjai a felszabadulás előtt munkásmozgalmi dalokkal, énekkel is kiálltak a közös ügy mellett. És mi a véleménye a parasztemberekről? — kérdeztük — akikkel együtt nőtt fel Balsán. S akik megütközve nézték, hogy a „tanító úr” fent ül a kévékkel megrakott szekéren. Nem szégyelli a paraszti munkát. — Rég elmúlt már az az idő, amikor arról kellett vitatkozni a falubeliekkel, hogy a föld gömbölyű és forog. Kiszélesedett a látókörük, míg apáik alig jutottak túl a falu határán, közülük sokan bejárták a fél országot. Szóba kerül az értelmiség is. Vajon a munkások, parasztok soraiból jött értelmiségi emberek elég közel ér- zik-e magukat volt osztályukhoz? — A zöm igen — feleli Fekete Ferenc. — Sokan épp úgy viselik azokat a jellemző jegyeket, mintha megmaradtak volna a fizikai munkások körében. Akadnak persze olyanok is, akik nem élnek eléggé együtt azokkal, akiknek tulajdonképpen köszönhetik az előbbre jutásukat. De az jó, ha az ember a buszon, étteremben, színházban a ruha, a viselkedés alapján nem tudja eldönteni, ki a munkás, a paraszt, vagy az értelmiségi...? P. G. Munkáslány. (B. L. felv.) pétől a közös gazdálkodás útjára léptek. Aztán mégis úgy alakult — mint igen sok helyen a megyében, az országban —, hogy a feleség maradt a termelőszövetkezetben, a férj pedig nyakába vette a világot. Az apa miskolci vállalattól ment el nyugdíjba. — Én már itt tanultam a gyárban — folytatja Bónizs István.- — Először falemezgyártó szakmunkás képesítést szereztem, majd elvégeztem a kazánkezelői tanfolyamot is. Nem csak más a munkája, mint a mezőgazdaságban dolgozóknak, életritmust is kellett váltania. A forgácslapgyár berendezései folyamatosan üzemelnek, a háromműszakos termelést szokni kellett. — Meg a fegyelmet is — teszi hozzá. — Hiszen a tsz- ben kötetlenebb a munka, könnyebben el lehet intézni az egyéb dolgokat is. Nálunk viszont, ha kezdődik a műszak, akkor lehetőleg pihennyérgyár, egyedül árválkodik az udvaron a kemence. — Első osztályú kenyeret sütnek itt nálunk — mondja. — Érti a dolgát a pékünk. A régi falubeli cimborák, akik felkerültek Pestre, és nagy ritkán hazalátogatnak, csak néznek, mennyit fejlődött a falu, meg a mi munkánk is. Mondogatják: ha akkor lett volna olyan lehetőség a faluban, mint most, dehogy is mentek volna el! Nézze meg ezt a Rábát — mutat a tábla szélén pihenő masinára. — Ki hitte volna a Hoffher-trakto- rok idején, hogy nem is sokára ilyen gépekkel dolgoznak majd a termelőszövetkezetekben? De Kocsis Sándornak nemcsak a városba szakadt barátok útján szerzett közvetett értesülései vannak az ipari dolgozók gondolkodásmódjáról, életéről. Fiatal korában ő is belekóstolt ebbe. Csepelen dolgozott a motorgyárban, azonban néhány hónap után megunta az örökös ló- tást-futást, a zsúfoltságot, a hétvégi utazásokat. Amilyen hirtelen határozta el, hogy felmegy Pestre, olyan hirtelen pakolt össze, és jött haza Tiszaszalkára. — Valahogy nem éreztem jól magam — folytatja — meg itthon is gépekkel dolgoztam, így nem sokat teketóriáztam a hazatéréskor. Igaz, akkor még a jó öreg körmös traktorokkal dolgoztunk, de mégsem kellett kapálni. Ma meg már a legtöbb helyen lassan elfelejtik a kapát, hiszen repülőről gyomirtózzák a tengerit, a cukorrépát. Biztosan eljön az ideje a kapa nyugdíjba vonulásának is, mint ahogy erre a sorsra jutott a kasza is. Pedig nem is olyan régen. 1963- ban vagy 64-ben, traktoros létemre aratáskor még én is kaszát fogtam a kezembe. Ma meg már csak elvétve látni kaszáló embert, de azokat is csak a géppel hozzáférhetetlen töltések, árokpartok mentén. Abban meg már egészen biztos, hogy még ő is el fogja érni azt az időt, amikor már nem lehet megkülönböztetni az ipari munkást a tsz-tag- tól. Hiszen már most, ha a falukban találkozunk két ilyen emberrel napközben, senki sem tudja, ki a traktoros, vagy az esztergályos. Hiszen mindkettőnek olajos a keze, a ruhája, ami kétségbe- vonhatatlanul bizonyítja, hogy mindketten gépen dolgoznak. Legfeljebb az arcszínük más, mert a traktoros közelebb van a naphoz. — Azért tudja-e, hogy jó dolog ez? — kérdezi hunyorogva a Rába oldalához támaszkodva az ősz hajú traktoros. — Mert még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is mit gondoltak, ha azt mondta az ember: tsz-tag vagyok? Azt, hogy hajnalonta felülünk a lassú szekérre, vagy kaszát, kapát fogunk a kezünkbe, és azzal dolgozunk látástól-va- kulásig. Kinőttünk már ebből. Ez az élet rendje, mint ahogy az is törvényszerű dolog, hogy a mai fiatalok mindennél jobban szeretik a gépet. Az én fiam is, pedig még csak 14 éves, úgy vezetné a Rábámat — ha hagynám —, mint egy kisördög. Tizenhét éves korában a szakiskola után meg kész traktoros lesz belőle. S remélem, visszajön hozzánk, a tsz-be. Mezőgazdasági gépszerelő lesz, de ha igyekszik, • még traktoros is válhat belőle. Balogh Géza — Egyszer véletlenül megláttam, hogy ott öltözködnek — meséli Fekete Ferenc. — Nem minden üzemben volt még akkor öltöző, fürdő. Azt mondtam, itt van ez a kulcs, menjenek be az egyik tanterembe, ezután ott öltözzenek át. Több száz munkás járta ki a felnőttek iskoláját a tizenöt év alatt. Egy részük tovább tanult, s ma a tantestület tagja, mások a megye különböző könnyűipari üzemeiben dolgoznak, vagy oktatják az új szakembereket. Mert, ez az iskola nagyon hasonlított ahhoz a fajta munkásiskolához, amilyent rég, még a múlt rendszerben szerveztek a munkások művelődését vállaló néptanítók. Nem csak tanultak itt az emberek, megosztották a tanárokkal, egymással a napi élet örömeit és gondjait. — Mindig tudtam, hogy akik idejönnek, őszintén akarják a nagyobb tudást. Azt is tudtam, hogy két érettségi létezik. Amit a négy év után mi adhatunk pecséttel, aláírással, papíron. De van egy másik érettségi is, amikor idejöttek ezek a munkások, többségükben már megszerezték ezt a másik érettségit az életben. Ezek az emberek nem a nagyobb bérért, nem az íróasztalért ültek be esténként a padokba, hanem a nagyobb tudásért. S vállalták a tanulással járó hátrányokat, a munkából való kiesést, az esetleg kevesebb prémiumot, a fáradtságot. Tizenöt év alatt 311 munkás tanult négy évig a ruha-, fa- és cipőipari szakközépiskola esti tagozatán és szerzett érettségi bizonyítványt. Közülük sokan kötöttek barátságot a személyes sorsukat is figyelemmel kísérő igazgatóval, akit a fiatalabbak egyszerűen Feri bácsinak hívtak. SZÖVETSÉGBEN
