Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-10 / 161. szám

NÉGYSZER TETTEM FEL A KÉRDÉST, EGYFORMÁN INDULTAK A BESZÉLGETÉSEK: „HOGYAN LETT ÖN VEZETŐ?”. A VÁLASZOK ELSŐ MONDATAIBÓL KITŰNT, HOGY NINCS RECEPT; RIPORTALANYAINK TELJESEN ELTÉRŐ MÖDON LETTEK EGY-EGY GYARRÉSZLEG, ILLETVE NAGYVÄLLALAT VEZETŐ BEOSZTÁSÚ MUNKATÁRSAI. EGY VOLT KÖ­ZÖS MIND ANN YIUKN ÁL: ÖNÉLETRAJZUK CSAK NÉHÁNY SOROS, EGY KIVÉTELLEL AZ ELSŐ MUNKAHELYÜKÖN DOLGOZNAK — ÉS FIATA­LOK. MIND A NÉGYEN 25—30 ÉV KÖZÖTTIEK. — Amikor megkérdezték, hogy elvállalom-e ezt a fel­adatot, gondolkodási időt kértem. Nem annyira a for­ma kedvéért, hanem azért, mert tudtam, hogy életem talán legnagyobb forduló­pontját jelenti a válasz, amit nekem nagyon fiatalon kel­lett megadni. Tulajdonkép­pen az volt a kérdés — első­sorban önmagam számára —, hogy olyan környezetben fogok-e dolgozni, ahol a sok mindent eldöntő első eszten­dőben lesznek-e segítőim? Talán úgy voltam ezzel, mint a kezdő úszó: akarok bizo­nyítani, dolgozni, de tudnom kell, hogy amikor a „mély vízhez” érek, figyelik a tem­pót... A gondolkodási idő eredmé­nye nem volt vitás, mert Tóth Tiborral, a Szabolcs-Szatmár megyei Víz- és Csatornamű Vállalat műszaki igazgató- helyettesével munkahelyén beszélgettünk, s az általa említett kritikus első eszten­dő utolsó hónapja telik. — Amikor megkezdtem itt a munkát, számomra isme­rős és ismeretlen dolgokkal is bőven találkoztam. Általá­nosságban tájékozott voltam a megyéről, a munkaterület­ről, mert négy évig a megyei tanács vb építési, közlekedé­si és vízügyi osztályán dol­goztam, ott, ahová irányítás szempontjából ez a vállalat is tartozik. Ismerős volt szá­momra a vezetékes közmű, mert más anyagokkal ugyan, de ezt tanultam az egyete­men: olajszakon a gázipari szolgáltatások szakosított is­mereteit. Itt olaj helyett víz- kutakat kell fúrni, s a gáz­szolgáltatás szakszempontból csupán abban különbözik a víztől, hogy jobban szivárog és veszélyesebb. Ez volt a szűkebben vett szakmai is­meretek „átállítása”, mellé jött még a rendeletek, mun­ka- és bérügyi jogszabályok megismerése — mindez indulási alapnak. Az az igazság persze, hogy nem így, ilyen tisztán történt, ahogy utólag elmond­hatom, mert ha az ember bekerül egy olyan nagyválla­lati mechanizmusba, mint amilyen a SZAVICSAV is, akkor részben tervezni kell, másrészt gyakorlati feladato­kat megoldani, nem lehet azt válaszolni: még nem jutot­tam el az ismerkedésben ad­dig, hogy a feltett kérdésre felelni tudjak, vagy döntsék... — ön életpályája elején áll, mások esetleg évtizedek munkája után kerültek ha­sonló beosztásba. Hogyan pó­tolja a vezetői döntésekhez gyakran szükséges élettapasz­talatot? —Azzal, hogy tudom, mit nem tudok. Mindig tisztelet­ben tartottam a gyakorlati tudást, és soha eszembe sem jutott, hogy röstelljek egy- egy résztémában vagy speci­ális szakkérdésben megkér­dezni olyan munkatársakat, akik az adott témával foglal­koznak. — Hogyan dolgozik, mi a módszere? — Elsőként mindig a gyor­san megoldható, egyszerűbb ügyeket veszem előre, ami néhány mondattal helyben megoldható — egy perccel sem várjon tovább, mint ahogy szükséges. Ezután kö­vetkeznek a bonyolultabb ügyek, amiknek sok az előz­ménye, régebbi levelezéseket, szerződéseket is át kell néz­ni, a végrehajtás feltételeit a legkülönbözőbb területen megteremteni, konzultálni a vállalat más vezetőivel vagy külső partnerekkel. A mi vállalatunk helyzete a leg­többtől eltér: negyvenhét te­lepülésen dolgozunk, s Nyír­egyháza kivételével minde­nütt új a vezetékes vízszol­gáltatás. Mindössze egy évti­zeden belül történt változás a vízművesítésben, a mi vál­lalatunk is tervidőszakonként kétszereződött. Most az egyik nagy megyei beruházás, a vízműprogram jelenti az újabb nagy feladatot: ha az új vízművek elkészülnek, to­vábbi 47 településen vesszük át a vízszolgáltatást, s a me­gye lakosságának csaknem felével napi kapcsolatban le­szünk. Ebben közreműködni — egy fiatal szakember szá­mára bizonyítási lehetőséget, erőpróbákat jelent. Az is­merkedés után számomra el­érkezett az alkotó munka időszaka. — Mivel foglalkozik ma? — kérdeztem Molnár Zsu­zsától, a Nyíregyházi Kon­zervgyár művezetőjétől. — Itt a borsószezon, termé­szetesen a borsógyártással. A mai teljesítményt csak műszak után összegezhetjük, de 135—140 ezer üveg borsót készítünk, nagyjából ennyi a műszakom feladata. Még néhány szorzás* hogy a kívülálló számára jellem­zőbbek legyenek az adatok: amit a műszak termel, kö­rülbelül nyolc vagon szállítja majd ki, s mintegy másfél millió forint az értéke. Ezért, s az üzemben dolgozó száz­negyven munkásért felel a mindig vidám fiatal szakem­ber, Molnár Zsuzsa. Az első munkahelye a Nyíregyházi Konzervgyár, és az itt töltött jn » Tóth Tibor: „Nagy megyei programot, a vízműprogra­mot kell megvalósítanunk.” egy évtized szinte csak ta­nulással telt el — természe­tesen a munka mellett. Szak­munkástanulóként hamarabb szerzett bizonyítványt társai­nál, mert országos versenyt nyert szakmájában; élelmi- szeripari szakközépiskolát végzett Debrecenben, techni­kusminősítő vizsgát tett Nagykőrösön, marxista kö­zépiskolába járt Nyíregyhá­zán, s aktív részese a vál­lalat közéletének, szb-tag. Végigjárta az eddigi „rang­létrát”, dolgozott a gépek mellett, volt csoportvezető, négy esztendeje pedig műve­zető. — Az volt a legnehezebb számomra, amikor „kiemel­tek”, művezető lettem — mondja. — Amikor a géphez kerültem, vagy csoportveze­tőnek neveztek ki, olyan ter­mészetes volt, ment tovább a munka. De amikor huszonegy évesen megkaptam a műve­zetői megbízást, „beosztott­jaim” lettek a volt közvetlen munkatársaim, meg a nya­kamba zúdúltak a feladatok, olyanok is, amiket azelőtt sem irigyeltem a főnökeimtől — szóval akkor vettem ész­re, hogy valami történt. Ez azért más, mint hogy ponto­san bemegyek a műszakkez­désre, nyolc órát dolgozunk és kész is. — Mi lendítheti ki nyugal­mából az ilyen nagyüzem művezetőjét? — Kilendítésről szó sincs, csak éppen meg kell oldani mindent, ami abban a mű­szakban előfordulhat. Legne­hezebb az éjszakai műszak, akkor az egész üzem gondja a művezetőé. Hatalmas meny- nyiségekét dolgoznak fel a gépeink, és ráfizetés, ha akármilyen kis ideig is áll­Molnár Zsuzsa: „Tíz év csak munkával és tanulással telt el.” nak. Létszámigényléssel kez­dődik a műszak, mert sze­zonban sokszor negyven-öt- ven emberrel is több kell, mint a mi létszámunk. De eggyel sem több, mint ameny- nyi a termeléshez feltétlenül szükséges. Aztán jól kell megbecsülni a nyersanyag mennyiségét, pillanatok alatt átcsoportosítani, ha az egyik töltővonalon valami történik. Fontos, hogy ne legyen pan­gás, mindig, mindenkinek le­gyen munkája — szóval nincs idő pihenésre, unatko­zásra. Egy rossz intézkedés akár százezer forintba is ke­rülhet. — Munka közben mi a leg­kellemesebb? — Nagyon szeretek jutal­mazni, erre szerencsére mó­dom is van, s örülök, ha egy jó időszak után a dolgozók kézbe vehetik a megérdemelt jutalmat. Aminek persze az a szépséghibája — biztos má­sutt is így van ez —, hogy mindenki megelégedésére nem lehet odaítélni. De azért nem osztom szét soha egye­dül — a kollektívát sem nél­külözni, sem magára hagyni nem szabad... — És hogyan terjed ez to­vább, hiszen Molnár Zsuzsa művezető egy nagy gyár kol­lektívájának tagja. Egy évti­zed már mérhető. Megbecsü­lik? — A három műszak na­gyon nehéz, ezt a vállalatnál mindenki tudja, s ha valaki tartósan így dolgozik, azt fel­tétlenül megbecsülik. Az el­sők között kaptam munkás- lakás-vásárlási lehetőséget a vállalatnál. És a megbecsü­léshez fűződik életem egyik legkellemesebb meglepetése is: Nagykőrösön a technikus­minősítő tanfolyam záróvizs­gái tartottak már néhány napja, amikor az iskola igaz­gatója „válaszút” elé állított: a gyárból telefonáltak, hogy feltétlenül vegyek részt a vállalati ünnepségen, de vá­lasztanom kell, mert éppen egybeesik az egyik írásbeli vizsgával. Levizsgáztam, és két-három nap múlva itthon tudtam meg: „Az Élelmiszer- ipar Kiváló Dolgozója” ki­tüntetést kaptam, s ezt akar­ták átadni a központi ünnep­ségen... — Jól legorombított az el­nök az első munkanapomon, amikor beálltam dolgozni a munkapad mellé. Éppen nyolc éve ennek, de ma is jól emlékszem, hogy azzal összegezte az ismerkedést: „magának tanulni kell”. A je­les érettségi bizonyítványnak és a nagy munkakedvnek szólt a bíztató bírálat — Erdőhegyi Judit: „Honnan nézve látványos a vezető munkája?” mondja Erdőhegyi Judit, a Budapesti Bőrdíszmű Szövet­kezet nagykállói telepének vezetője. — Megfogadtam, tanultam, vizsgáztam és most újra tanulni kezdek... A fővárosi szövetkezet a szabolcsi ipartelepítés kezde­ti időszakában az elsők kö­zött települt megyénkbe, tíz éve. Most 134 fős a létszám, két műszakban és az. idén 160 ezer divatos női táskát készí­tenek — szovjet exportra. — Talán'véletlenül lettem telepvezető — folytatja. — Az elődöm a telep munkájá­nak megszervezése és indítá­sa után visszaköltözött Bu­dapestre. Akkor én az ad­minisztrációs ügyeket is el­láttam és a központban azt mondták: fogjam össze ide­iglenesen a telep ügyeit, míg nem találnak egy megfelelő vezetőt. Aztán eltelt egy-két év, átestem a „tűzkeresztsé­gen”, nem esett vissza a te­lep munkája, pontosan telje­sítettük a terveket. A két­éves megbízás után nem ke­resték tovább az alkalmas vezetőt, 1975. január 1-től megkaptam a kinevezést is. — Pár perces üzemlátoga­tás is arról győzött meg: csa­ládias itt a légkör. Hogyan vezet itt, így egy fiatal ve­zető? — Ha arra gondol, hogy mindenkivel tegeződünk, er­re mondhatom azt is, hogy a szövetkezeti mozgalomban ez az általános. Ha arra, hogy „kezét csókolomot” köszönök az olyan idős munkásnőknek, akik engem kisgyerek korom óta ismernek — természetes­nek tartom és sohasem szé­gyelltem. Azért, mert valaki egy kollektívából vezetői megbízatást kapott, nem kell megváltoznia, ez többet ár­tana. A jókedvre pedig büsz­ke vagyok. — Mi volt a legszokatla­nabb egy 22 éves fiatalnak, amikor először rábízták a te­lep vezetését? — Korábban sohasem gon­doltam, hogy annyit kell dol­gozni, pedig nem két napig láttam azelőtt sem, mi zajlik az irodában, sőt többnyire a megbeszélések eredményei­ről is tudtam. Arra sem gon­doltam, hogy például a mi esetünkben olyan nagy szük­ség van a község vezetőinek jószándékú támogatására, hi­szen mi az anyagot Pestről kapjuk, saját járműveinkkel szállítunk. Tulajdonképpen egyszerűnek látszott minden. Aztán a bizonyítás. Nem gondoltam, hogy sokszor két­szer annyit is kell dolgozni, mert ugyanabban a kollektí­vában vezetői megbízatást lát Galll Miklós: „A legnehezebb az emberek megítélése.” el az ember — nem lehet könnyen venni a dolgokat. És új, szokatlan dolgok min­dig jönnek. Most például 15 milliós beruházáshoz kez­dünk, 1979-ben már az új épületben kell termelni. Amikor táskát készítettem, az adminisztrációt vezettem, nem gondoltam, hogy áz épí­tésigazgatáshoz, a beruházá­sokhoz közlönyöket, rendele­teket fogok bújni. Aztán meg kellett tanulni beszélni — nemcsak egyes emberekkel, hanem egy műszakkal, a te­lep valamennyi dolgozójával, a központi vezetőség tagja­ként, vagy a községi vezetők­kel. Azt hiszem, az én ese­tem nem jellemző, de nem is különleges. Együtt kell nőni az újabb és újabb feladatok­kal, nem lehet lazítani — s ami a fiatalságom miatt lji- ányzik, a tapasztalatokat azoktól kell beszereznem, akikkel együtt dolgozom... Galli Miklós, a nyíregyhá­zi papírgyár főmérnöke 29 éves. Amikor egymilliárd fo­rint értékű termék készült a gyárban, nyíregyházi rekord volt. Most hamarosan kétmil­liárdhoz közelítenek. Szapo­rítja-e ez a főmérnök tenni­valóit? — kérdeztem. — Hatodik éve dolgozom a gyárban, de szerencsére még sohasem voltam munka nél­kül egyetlen napig sem. Ahogy a gyár nőtt, úgy nőt­tek az én feladataim is, pe­dig közben jó néhány munka- területen dolgoztam. A gyár mostani fejlődését sem tar­tom rendkívülinek. Viszont egyetlen percig sem vitás, hogy azzal az óriási vagyon­nal gazdálkodni, amit ez a korszerű gyár képvisel, el­számolni az egyre növekvő termeléssel, s közben arra gondolni, hogy 1200 ember jövője, boldogulása függ at­tól, hogy a gyár mit produ­kál — nagy felelősséget je­lent, és meg kell mondani, ebben nem is az az alapvető, hogy a főmérnök nem a ne­gyedik, ötödik X-et tapossa. — Hogyan került kapcso­latba a papíriparral, amely most ezt a gazdag lehetőséget nyújtotta a fiatal szakember­nek? — 1971-ben végeztem az NDK-ban, a drezdai műszaki egyetemen, elsősorban a könnyűipari feldolgozó gé­pekkel foglalkoztam. Friss diplomával a minisztérium­ban adtak néhány címet — köztük a nyíregyházi leendő papíripari üzemét is —, néz­zem meg és válasszak. Elő­ször jártam Nyíregyházán, megtetszett, s gondoltam, hogy itt egy olyan gyárban, amelynek még csak a falai állnak, bőven lesz feladata egy friss diplomásnak. Fele­ségemmel, aki szintén mér­nök, kaptunk egy egyszobás lakást, és a 2200 forintos in­duló fizetéssel munkához lát­tunk. — Tulajdonképpen szeren­csésen választottam. Még ak­kor, az év végén indult a gépek szerelése, sok külföldi cég vezető szerelői érkeztek ide, s mivel jól beszéltem a német és angol műszaki nyel­vet, megbíztak a magyar és külföldi szerelők munkájának koordinálásával. Ez jól sike­rült, határidő előtt próbaüze­meltünk, de a termelés las­san indult, nem hozta a ter­vezett értékeket, sok volt a személyi változás is. Akkor megbíztak a termelőüzem ve­zetésével — mivel minden gépet ismertem, mint „tol­mács”, és szerelő mérnök. Amikor a gyár lényegében megindult rendeződtek a so­rok, 1973-ban meghatározott időre megbíztak, s kilenc hó­nappal később, 25 éves ko­romban kineveztek főmér­nöknek. Ez volt az ismerke­dés, és az út a jelenlegi be­osztásig. — Mi ma a főmérnök leg­nehezebb feladata? — Nagyon jó kollektíva kovácsol ódott össze, a „ván­dormadarak” elmentek, sok fiatal kapott felelős beosz­tást, sok a jó szakember, akiknek legtöbbje életcéljá­nak is tekinti a gyárat. Ez egyben azt is jelenti, hogy nekem a műszaki feladatok, a termeléssel összefüggő kér­dések a könnyebbek. Nagyon szeretem, amit csinálok, és szeretnék ebből a modern gyárból még modernebbet. Ebben a közvetlen munka­társak: osztályvezetők, üzem- és művezetők partnerek, „hajtós” társaság, annyit dol­goznak, amennyit kell — nem a nyolcórai munka, a bélyeg­zés a fontos. Legtöbbjük nem ismer lehetetlent — ezzel pótoljuk közösen a tapaszta­latot. Ez tehát a műszaki rész. A többi volt és ma is a nehezebb. Megismerni a gaz­dálkodást, a rendeleteket, megszerezni a vezetési isme­reteket, ami az egyetemen egy olyan „mellékes” tárgy volt. És megtanulni beszélni az emberekkel, egy gépkeze­lővel, akinek egy apró prob­léma akkor esetleg számára a legfontosabb. De ugyanígy képviselni a gyárat a városi, megyei vezetőknél, az iparág és gyakran a külföld szakem­bereivel — ez sokkal nehe­zebb, mint a szakmai dol­gok. Ám a legnehezebb: az emberek megítélése. Egy fe­gyelmi eljárás, egészében ér­tékelni valakit, s eldönteni, hogy mi az, ami arányban áll az elkövetett mulasztás­sal, s mi az, ami esetleg már csak árt — ezek okoznak nyugtalan órákat; szerencsé­re nem gyakran. — Gondolt-e már arra, hogy döntéseinél ne csupán „főmérnöki szemmel” hatá­rozzon? — Ha csak lehet, megpró­bálom értékelni a dolgokat az „asztal másik oldaláról”. Ezért ma is szerencsésnek tartom az olyan vezetőket, akik fizikai munkát is végez­tek, s ezért alaposabb a meg­ítélésnél az állásfoglalásuk. Nekem e tekintetben az az előnyöm, hogy az első két évemet a munkások közvet­len közelében töltöttem el, s ha effektiv fizikai munkát nem is végeztem, megtanul­tam értékelni nemcsak az ésszel, hanem a kézzel vég­zett munkát is. A szolgálati út mellett ma is szívesen szerzem be információimat „első kézből”, még ha azok esetleg nem is olyan szaksze­rűek, szabatosak és tömörek — de a munka sűrűjét adják, azokat a tapasztalatokat, amiket nem lehet átugrani még oly fiatal vezetőnek sem. Irta: Marik Sándor Fényképezte: Elek Emil KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. július 1Ó. Q

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents