Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Honismeret a jelenért Miért járják a megyét, a községeket buzgó emberek, akik füzetükben régi dűlő-és helységneveket jegyeznek fel? Mások a hajdani szólásmondásokra kíváncsiak. Sokan évekig kutatgatnak felfedezetlen népi műemlékek, veszendő természeti értékek iránt és nem fáradnak, ha kilincselni kell, hogy az illetékes szervek is megtegyék a szükséges intézkedéseket. Kik azok, akik az üzem, vagy tsz krónikáját írják — történeti hűséggel és nagy egyéni hevülettel vezetik a naplót a jelenről a jövőnek? A honismereti mozgalom névtelen munkásairól van szó, akik a megyében is több százan áldozzák fel szabad óráikat. Egyesíti őket a szülőföld, a lakóhely- iránti szeretet, s a mindenkiben megw található közlési vágy. Szabolcs-Szatmár megyében is változatos a kép; a helytörténet, üzemtechnika és munkásmozgalomtörténet, néprajz, földrajzi nevek gyűjtése, műemlékvédelem, a természeti értékek számbavétele, történelmi, művészeti, irodalmi emlékhelyek számon tartása, évfordulós megemlékezések, baráti körök, honismereti országjárás s még sok hasonló tartozik a színes tevékenységhez. A megye rangos helyet foglal el abban az országos gyűjtő-kutató munkában, amelynek a célja a hagyományos paraszti gazdálkodás ismeretanyagának és szókincsének feltérképezése. Egy országos atlasz elkészítéséhez nyújtanak segítséget a szabolcsi önkéntes gyűjtők, amikor a néprajztudomány és a nyelvjáráskutatás számára hasznos tapasztalatokat gyűjtenek. Eddig Ajak, Gyulaháza, Kisvárda, Levelek, Nyírbátor, Nyírpazony és Szamos- sályi szerepel a feldolgozott helységek sorában, kerültek fel az országos térképre. Az országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázaton tavaly 12 szabolcsi dolgozat gazdagította az országos anyagot a legváltozatosabb témakörökből. A múzeumi történeti pályázatok eredményeit tekintve is a jó középmezőnyben foglal helyet Szabolcs. De a honismereti munka célja nem elsősorban a tudományos kutatás kiszolgálása. Ez is fontos. Ám ennél sokkal inkább érdekesebb az; hogy a szülőföld, a lakóhely múltba vesző horizontját tágíthatja. Ennek olyan szépen ötvöződő és maradandó eredményei is vannak, mint az egy éve átadott tarpai tájház. A nagyközségi tanács, az Esze Tamás Tsz, a járási és a megyei szervek összefogásával létrejött tájház újszerű közművelődési intézmény, amely nemcsak arról beszél a látogatónak, hogy milyen népek laktak Tarpán nyolcezer évvel ezelőtt, s milyen honfoglalás kori leletek kerültek elő a földből. Esze Tamásról, a tarpai kuruc talpasokról, a község egykori képviselőjéről, Bajcsy-Zsi- linszky Endréről is beszél, csakúgy, mint a ma már névtelen parasztemberek ügyességéről, akik keze munkáját a szépen faragott eszközök, kiskapuk, tornácoszlopok őrzik a tájházban. Mindez az összkép erejével hat és több, mint megdobogtatja a tarpai emberek szívét. Természetesen mindenütt nem létesülhetnek tájházak. A honismereti gyűjtőlánc építgetése, a megtalált kincsek közzététele azonban minden községben, városban, nagyobb munkahelyen elevenen kötődhet a mához. A tudománysegítés mellett a munkásművelődést is szolgálja a nyelvi, a néprajzi-munkásmozgalmi gyűjtés, az üzem- történet-írás, a technika- és szakmatörténet, a munkás- mozgalmak, a munkásegyüttesek történetének kutatása, a szocialista brigádnaplók, évkönyvek vezetése. A honismereti munka művelődési mozgalomként indult és állandó követelmény, hogy az is maradjon; újabb rétegeket kapcsoljon be a művelődés áramkörébe. Mindezeknek a törekvéseknek, a gyűjtő közössegeknek és az egyénileg kutatóknak hasznos segítője egyebek mellett a Hazafias Népfront új kiadványa, a „Honismeret”, amely tájékoztat, egyben fórumot is ad az érdekesebb tapasztalatok közlésére. P. G. Á mozgókép csodája JUBILÁLÓ AMATŐRFILMESEK „Jóapám — jó ismerőse volt a nagy baj szú öreg mozigépész — matiné után magával vitt a gépházba. Hulladékfilmmel, degeszre tömött zsebbel indultunk haza, s ezt követően enyém lett minden levágott filmkocka, meghibásodott filmdarab.” „Véletlen volt, hogy kamerát vettem a kezembe, egy kirándulás előtt, azzal, hogy van még rajta négy méter film, forgassuk le. A társaság rögtön lázba jött, végül egy patak partján felvettük a teljes János vitézt. Váltva voltunk operatőrök, bárányok, lovak, rendezők, huszárok, óriások. Később derült ki, hogy az a 4 méter már kétszer exponált volt, így semmi sem látható a filmen”. „Felforgattam az egész várost, hogy mutassa meg valaki, hogyan kell használni az ilyen masinát. Végül kénytelen voltam csupán a kezelési utasítás alapján nyomni a filmfelvevő gombját. Bátran tettem, mert nem tudtam, mi lesz az eredménye. A filmet azonban előhívták, és megkaptam, többször is levetítettük, de minél többször, annál tarthatatlanabb volt a helyzetem otthon. Feleségem ismét döntött. Lépj be a filmklubba!” Az őszinte vallomásokat — sorrendben Kurecskó Istvántól, Szitha Miklóstól és Csősz Sándortól — egy jubileumi módszertani kiadványból idéztük. Olyan évfordulóra jelent meg a füzet, amilyennel a hazai amatőrfilmes klubok közül kevés büszkélkedhet. Tízéves a megyei művelődési központ amatőrfilmes szakköre. Egy klubszobának kinevezett szűk kis „lyukban” ti- zenketten találkoztak kedden esténként, s még azon sem bosszankodhattak, hogy felszereléseiket nem tudják hová elpakolni — minthogy két kis teljesítményű felvevő és egyetlen montázsasztal volt az egész vagyonuk. A tíz év alatt takarosabbá tették birodalmukat, új felszereléseket kaptak, éveken át összerakosgatott pénzekből — mert nem olcsó mulatság a filmezés — ki-ki saját magának is megvásárolta az áhított kamerát, s közben minden héten tanultak valami újat és tanították később az amatőrfilmezés abc-jét, azoknak, akik hosszabb-rövidebb ideig eljártak a klubba. Most húszán vannak, az alapítótagok nagyobb része — akiket a mozgókép csodája elbűvölt — jelenti a törzsgárdát. Diák és nyugdíjas, fényképész és gyógyszerész, tanárnő és villamosmérnök, munkás és főiskolai tanár, és sorolhatnánk még, hányféle foglalkozás találkozik a klubban. Kit a technikai megoldások elsajátítása vonz, kit a film esztétikai kérdéseinek megbeszélése. Van, akit csak a hangosítás, a kísérő szöveg és zene szerkesztése érdekel, a klub vezetője L. Nagy László pedig a szakkör, mint művelődési közösség szervezésével foglalkozik legszívesebben. Az érdeklődési területek összeadódnak — talán ettől bontakozott ki az a közösségi szellem, amit az országos amatőrfilmes fórumokon példaként szoktak emlegetni. A megalakulás után három évvel jelentkeztek először nyilvánosság előtt. Az utóbbi öt évben minden jelentős rendezvényen ott vannak, a területi szemléktől kezdve az országos fesztiválokon át az alkotótáborokig. Területi, országos, nemzetközi és külföldi vetítéseken a tíz év alatt közel száz filmjük szerepelt — bár itt megjegyezzük, hogy egy-egy filmet több alkalommal is bemutattak. Sikereiket fesztiváldíjak, két tévészereplés, nemzetközi szemléken információs vetítésekre meghívott kisfilmek, a szükebb hazában meghívások jelzik. Tavaly és tavaly előtt elnyerték a Népművelési Intézet nívódíját. Időközben ugyanis kialakult egy olyan műhely, ahol a közösség mércéjén átszűrve is megmutatkoznak az egyéni képességek, elképzelések. Ha csak a tízéves jubileumra bemutatott néhány díjnyertes kisfil- met vesszük, már azokból kiderül, hogy van. aki a lírai hangvételhez vonzódik, mások a markáns, vagy éppen groteszk megfogalmazás hívei. Sok riport-, portré- és dokumentumfilm vall arról, hogy van aki rátalált a filmpublicisztika sajátos nyelvére, fontos társadalmi kérdésekről mond véleményt a kamera segítségével. Az utóbbi évek terméséből Kurecskó István leletmentő munkája emelkedik ki, módszeresen, hitelesen dolgozza fel a megye még élő néprajzi hagyományait, szokásait. Mivel a megye eseményeinek dokumentálására függetlenített dolgozókból álló külön filmstúdió is működik a művelődési központban, a szakkör saját profilja szerint, mint korszerű művelődési közösség szeretne tovább lépni. Minél több és jobb kisfilmet készíteni, s egyben felvállalni az amatőrfilmes mozgalom népszerűsítését a megyében. Baraksó Erzsébet MEGYÉNK TÁJAIN Beregsurány A hármasság valamiképp rányomta bélyegét a falu múltjára. Három földesura volt, és három kastélya van. Három termelőszövetkezet alakult 1959-ben, hogy eggyé olvadva, a Márokpapi, Beregda- róc és Beregsurány három szövetkezetéből alakult közös gazdaságnak legyen a része. Ugyanez a három község közigazgatásilag is összekapcsolódott, központjuk Surányban található. A hármasság az évszázadok alatt tompuló ellentétek kifejezője is. A három kastély a földesúr—jobbágy, nagybirtokos— szegényparaszt ellentét kőbe örökített emléke. A kezdetben volt három surányi szövetkezet a paraszti rétegződés megtestesítője: külön tömörültek a nagygazdák, a középparasztok és a hajdani nincstelen cselédek. Végül a szövetkezetek és a községek egyesülése a leggyengébb és csak idő, valamint türelem kérdése, mikor kiapadó torzsalkodások alig csörgedező forrása. Föld, fa, víz. „A surányi határ — mondja Ábrák Imre főagronómus — kisebbrészt vályog típusú talaj, nagyobbrészt réti agyag. A vályogon a kukorica, a búza és a napraforgó kapaszkodik meg, a réti agyagon pedig a dúsan tenyésző fű ad táplálékot a legelésző jószágnak.” Ameddig a szem ellát, harsogóan zöld ligetek tarkítják a látóhatárt, a tanácsház elvadult parkjában, a volt kastély mellett óriás platán és fél falut lombja alá főgadó tölgy áll; ágaik csenevészebbjei is derék fatörzsek lehetnének. A gyökerek sok méter mélyen a föld alatt kitéphetetlenek: a „királyi” növények az évszázados rendíthetetlenség, a mindennel dacoló erő jelképei. A víz java részt mélyen a föld gyomrában kotyog. Tanúi ennek a kútásáskor, ároképítéskor előbukkanó mocsári tölgycsonkok, melyeket a gépek s emberek egyaránt kikerülnek. Kemények, mint az acél, a csákány szikrát vet rajtuk; a víz szilárdítja őket. A falu lényegében egyetlen főutcából áll, melyet a honfoglaló vezérről Árpád útnak kereszteltek, emlékezve arra, hogy „Verecke híres útja” a Beregbe torkollik. A házak szépek, jól karban tartottak, virág mindenütt és feltűnő a tisztaság. A kép majdnem idilli. „Mintegy négy éve nem épült új ház itt, s ha jól tudom, csak két belvizes szándékozik építkezésbe fogni — meséli Grácsin András, a gépműhely szerelője, országgyűlési képviselő. — Sok a teljesen üres porta, s nem ritka az olyan ház, ahol egy-egy öregember él csak. Aki itt akar élni, az már felhúzta a maga otthonát, de a fiatalabbja sokszor messzebbre, hol Naményig, máskor Nyíregyházáig, s azon túl, egészen a fővárosig néz. Először csak néz, azután el is megy.” A téma tehát nem az utcán hever. Inkább visszaköszön. Itt, és ott is. Messze költöznek az emberek, kevés gyereket szülnek, Surányban ráadásul nem is építkeznek. Csökken az életkedv? Netán valami kilátástalanságot tükröz mindez? Legfeljebb az itt éléshez való kedv csökken; Beregsurányban szűkül csak a horizont és lesz kevesebb a kilátás. És kár lenne dramatizálni: a városiasodás, az igények változása, növekedése természetes dolog, legfeljebb az ütem gyorsabb a kelleténél és okoz ezért gondokat. G ond tehát azért akad, az idill nem egészen igaz. Tükrözi ezt az emberekkel tömött bolt, melyben kevés az áru, délelőtt pedig nincs kenyér. Látszik a kastélyból óvodává előléptetett épület óriás kertjén, ahol talán tucatnyi gyerek szaladgál, s ahol az óvónő is pályaváltáson töri a fejét, s lemérhető ez a mindig ridegnek tűnő, pedig élettel, mozgással teli statisztikán, mely azt mutatja: évek óta 770-ben lehet megjelölni a falu lélekszámát. A termelőszövetkezet beregdaróci központjában fejtegeti a főagronómus: „Adottságainkhoz képest jól állunk, tanúsítják ezt az elismerések. Területünk 4300 hektár, tagságunk száma 707, igaz, sok a járadékosunk, nyugdíjasunk. A három község közül a Burányiaké a legjobb föld és jól, szervezetten is dolgoznak az ottani üzemegységben. A kereset sem rossz: tavaly 42 000 forint jutott egy tagnak. Mégis, az utóbbi időkben négy traktoros jelentette be, hogy elmegy tőlünk, másutt keres munkát. Azt mondták azért, mert itt kevés a szórakozási lehetőség.” A szórakozás gyakori érv, de aki mindebből arra következtet: az ifjúságot csak ez érdekli, ez az egyetlen mozgatórugó, hamisan gondolkozik. Ez nem állja meg helyét sem Beregsurányban, sem másutt. Még akkor sem, ha erre hivatkoznak. Mert a tömött bolt ellátási gondokat jelez. Az autóbusz menetrendje azt mutatja: rendkívül vékony az a köldökzsinór, mely a legközelebbi nagyobb településsel, Tarpávai köti össze őket. Beregsurányból 11-kor indul az öreg Ikarus, 12 órakor pedig már fordul is vissza. Fél óra bevásárlásra, ügyintézésre meglehetősen kevés. A kissé odébb fekvő Vásáro6namény ellátása sem megfelelő. Kevés a munkalehetőség, lényegében csak a termelőszövetkezet ad kenyeret. Beregsurányban még háziipari bedolgozással sem lehet az egyébként szépnek mondható betétállományt gyarapítani. Az egy munkahely egyéb szempontból sem jó. Az országgyűlési képviselő szerint: „Valamikor egyértelműen úgy vélekedtem, hogy ide még legalább egy komolyabb munkahely szükséges, mert kell a konkurrencia. Ma már úgy gondolom, hogy azokon a nehézségeken, melyeket a plusz munkalehetőség beállításával gondoltam megoldhatónak, másképp is segíteni lehet. Ugyanis sok a panasz, mert a szövetkezet a kelleténél kevesebbet foglalkozik tagjai problémáival, a háztájival kapcsolatos munkák segítésével. Gyakorta ez is kedvet szeg.” S mit lehet tenni, hogy tovább már ne, vagy lassan fogyjanak csak? Például vízmüvet lehet építeni. Ezt teszik most, komfortosítják a falut, mert eddig 100 méter mélyről is csak erősen vasas, gázos vizet nyertek. Ifjúsági klubjuk már van, a részben osztott iskolát körzetesítéssel teszik osztottá. Az olyan ellenéteket pedig, mint az, hogy a közös tanács vezetői között surányit találni alig lehet, fel kell oldani. Szép ez a falu. Sokat őriz még a hagyományokból. Igaz, a húsz éve még élő, munka utáni közös szórakozásokat, a lekvárfőzé6t, a fosztást (ahol az akkor nagyon ifjú D. Pethe István tanító úr is hajnalig táncolt), elsodorta a modern idők szele. A nepperek hada pedig furgonjaiba pakolva szállítja el a tárgyi emlékek maradványait. A nemrég elvitt kétágas, végén a faragott lófejjel — egy példa a sok közül — ma egy terméskőből épült csupa üveg villa kertjét díszíti. Jobban kellene erre figyelni! Beregsurányt barátságos emberek lakják. A barátság tartja itt huszadik esztendeje a Lónyából elszármazott tanárnőt, Pribék Ambrusnét, s a bizalom teszi, hogy hiába töltik ma meg az újságok hasábjait a bűn- cselekmények, itt még ma sem divat jó időben ajtót s ablakot bezárni, éjjelre feltenni a reteszt, mert nincs miért, nincs ki elől. Barátság. A Kárpátok idekéklő koszorúja alatt és mögött, más tájon, más országban, alig más emberek laknak. Barátok, őseik közösen fogtak fegyvert Rákóczi idején, mert rokonok voltak sokszor vér szerint és rokonok voltak a szegénységben is. Ma viszont barátok, s ebben benne van minden. Ezt hirdeti a surányi határban az almáskert, melyet közösen ültettek, együtt művelnek, s összefogva szüretelnek. Speidl Zoltán 1977. július 10.
