Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
KH VASÁRNAPI MELLÉKLET „EMBER! TEGED SZERETNI ANNYI, MINT SZERETNI AZ EGÉSZ VILÁGOT.” (SIPKAY BARNA) ÖTVEM ÉVE SZÜLETETT SIPKAY BARNA H a annak idején nem ragadta volna el közülünk idő előtt a kiszámíthatatlan és kérlelhetetlen halál, még most sem számítana idős embernek, éppen 50 éves lenne. 1927. július 10-én született az irodalomnak már nem egy tehetséget adó Nyíregyházán, s alig negyven év múlva, 1968. január 28-án már eltávozott közülünk. Sipkay Barnának — noha korántsem mondhatjuk, hogy mindjárt első jelentkezésekor pártfogásba vette a szerencse — negyvenéves korára sikerült alkotásaival kiköveznie a fennmaradáshoz vezető utat. Hosszas írói próbálkozás után vonulhatott be a kisszámú „népszerű írók” táborába. A Ke- let-Magyarország (melynek 1954-től egészen haláláig munkatársa volt) indította el az íróvá válás göröngyös útján, de majd csak az Űj Írás /1963. évi egyik számában publikált „Gesztenyék” című novellája hozta meg az országos elismerést számára. Ennek reményeket beérlelő sikere előlegezte olyan kötetek megjelenésének a lehetőségét, amelyek után már nem váratott sokáig magára a hivatalos felfedezés sem. Hamarosan SZOT- és József Attila-díjjal tüntették ki. Sipkay Barna közéleti író, újságíró volt. Az egyszerű emberek napi gondjaitól a közellátáson, a helytörténet művelésén, az iskoláztatáson, a kultúra pártolásán keresztül mindent a saját ügyének érzett. Meggyőződéssel vallotta, hogy nincs messze az az idő, amikor mindenki által belátható módon jut kifejeződésre, hogy az egyén boldogsága csak a közjó előmozdítása révén érhető el. Ezt többször és többféle változatban megfogalmazta az író. A sokatmondó „Szeptember a kisvárosban” címet viselő novellájának megható szépségű soraiban például így : „... én is ember vagyok, te is ember vagy, ő is ember. De hogy én i és te, micsoda különbség! össze kéne kapcsolni az ember fájdalomközpontjait minden koponyában, hogy mindenki üvöltsön, ha valaki szenved”.* Programnak ez éppen elég. S nem is kevés. A tragikus mindebben csak az, hogy Sipkay élete delén távozott el, akkor, amikor még javában akart és tudott is volna alkotni, illetve személyes jelenlétével tudott volna közvetlenül is hatni. 1977. július lo Q S £ Egy kocsi megrekedt B ement az önkiszolgálóba, és elfelejtette felakasztani a szatyrát. A kereskedő halkan figyelmeztette, mire ő dühösen felmordult. — Nem lopok én el semmit. — Nem is azért, de hát ez a rend. Morcos kedvében nem vette meg a szappant. Tévedésből barna kenyeret választott í fehér helyett. A pénztárnál fizetésre emelve kosarát ki- I borult a liszt, s vékonyan csordogált lefelé. — Az istenit — mondta I ijedten. A pénztároslány nevetett. — Fordítsa meg gyorsan, kifolyik az egész! Megfordította. A kedve azonban elromlott, a szeme I vékony vérerei megteltek s I pirosodtak. így cuppogott végig az építkezés mellett a I sárban, s ragasztotta a levált sártéglákat a betonra. Ott, a betonon három megrakott stráfszekér várakozott. A negyedik bent a ragadós fekete tengerben. A téli lé- lötty olvadt csilláma alatt mocsár bújt meg, s abban agyig a vastag kerék. Piros téglák sorakoztak a stráfon, „oltári” rendben — így álla- I pította meg első pillantásra I —, de az egészet szinte sem- i mi sem tartotta vissza attól, j hogy a vízbe bukjon. Nyálat | csorgató, habos muraközi lo- i vak fújtattak remegő inakkal, ostornak oda se hegyezve. A * kocsi mögött csizmaszárig : süppedveS/agy öt ember tárgyalt, eregette a kék füstöt. Olyan békésen hallgatták egymást, akár ha vasárnap ' ebéd után ülnének a napon. A mozdonyvezető amint szárazra ért, a csapzott lólábakat nézte. Még a csüdök is ; alig-alig meredeztek ki az ! iszapos pocsétából. Rossz lehet szegényeknek ott topo- j rogni és ereszkedett instráng- : gal várni, mi legyen. Az istenit — mondta má- ; sodszor ugyancsak magának, i Olyan reménytelen ez a vá- i rakozás, annyira súlyos a ko- | esi tömege. — Mert így megrakják, az i égig! — szólt oda türelmét * vesztve az egyik kocsisnak, : aki éppen ránézett. A kocsis téglaveres arcú, ’ alacsony, darabos ember — ' nem válaszolt. Nyilván azért, ! mert két gondolattal nem tudott egyszerre megbirkózni. • Felemelte az ostort és intett. — Kihúzzák ezek, ha megtoljuk a farát! Kihúzzák ezek a traktort is, ha odacsapsz a | hasuk alá!. A lovak gazdája — hosszú j hajú, fiatal legény — nem na- ’ gyón hajlott a szóra. — Ismerem ezeket, dehogy : húzzák. Rimánkodni kell a nagyságos uraknak, hogy rántsanak. Rántani nem ! akarnak! — Nem a... — rikkantott , szilajon a téglavörös, és ne- kiveselkedett az ostorral. — Nyeee!... Nyeee... Bandi! Be- ■ tyár! Az épülő házakon átharsogott a félelmes erejű bőgés. A mozdonyvezető meglepődött. Ekkora baromi hangot! De ocsmány volt! Az ostor bőrfakasztó csattogással verte az állatok hasát, s a kocsisok sorban segítettek. — Nyeee!... Az anyád!... Bandid! Mintha visszhang verte volna vissza, egymást kergették a bőgések mélyről és rekedten, ádáz gyűlölettel. Az ostorok hussantó húzásaira kemény kettenéssel rázkódott a lóbőr. — Nyeee!... A két muraközi halálra váltan toporgott, amig a hám engedte. Verték, csapták a sarat, guggoltak, rázták magasba fejüket, míg szájukból tenyérnyi nyál da--. rabok potyogtak a lábuk elé. Derék két jószág volt, a napfényben tüzelt a szőrük. A mozdonyvezető egyszerre úgy érezte, az ő hasán dolgoznak az ostorok cafatos kötélvégei. — Hagyják abba, mit csinálnak!! — kiáltott közbe élesen, és elkapta az egyik kocsis karját. Erős ember volt a mozdonyvezető, de a megvadult ostorosok félrepöndörítették, csak a falnál álltak meg. Itt eszmélt rá, hogy ellökték, s a sárban gomolygó tömeg végzi tovább a maga mészáros munkáját. A szatyrot letámasztotta a falhoz. Repedésig teleszívta tüdejét levegővel, és nekirugaszkodott a legközelebbi kocsisnak. Hátulról markolta meg a gallérját s elrántotta. Aztán a másikhoz kapott. Észrevették. Egyszerre öten álltak neki. Már a karjuk is lendült, talán megütik, de akkor az egyik ló térdre bukott. A fiatal nagy hajú kocsis odarohant. Marokra kapva zablánál a kantárt, ütni kezdte a ló térdét. A piros szőrű, vaskos állat felállt, és nyihogott iszonyú félelmében. — Mondom, hogy hiába, a krisztusát! dohogott a fiatal, piszkos kezével homlokát törülve. — Észnél legyenek’ emberek! — kiabálta a mozdony- vezető. — Tönkreteszik a lovakat, és nem mennek semmire! Gondolkozzanak egy kicsit. Állatok ezek, nem mozdonyok! — Kérdeztük? — meredt rá a téglaképű. — Igaza van — bólogott a hosszúhajú. — Ilyen úton fele teherrel is kunszt átvergődni. — Én átvergődök, az biztos. Ha én odacsapok a lovaimnak, kiugranak azok a templom tornyából is! A kocsisok megint csoportba verődtek, közel a stráf farához. Erősen gondolkozva méregették az agyig süppedt, vaskos gumikereket. — Még csak egy defekt hi- ányzana — mondta egy sovány, kabátos kocsis. — Hozzá se lehetne érni. — Legalább ne emlegesd — intették. — Le kellene pakolni a téglát. — Le a... bánatot. Aztán megint fel? — Megint. — Pakolja, aki ilyen utakat biztosít. Jöjjön az, hogy a nyavalya törné ki a derekát. — Az nem jön. ne félj. Az ilyenkor kalocsni nélkül ki se lép. — Azt mondják, nincsenek urak. Nincsenek? A mozdonyvezető elfeledkezett a szatyorról. Gyűlt benne a méreg, olyan tenyérbemászó képe volt a téglavörösnek. Az a ló, amelyik térdre bukott, jobban fújtatott a másiknál. Még a fejét is leeresztette. A mozdonyvezető jobbra- balra rángatta rövid fekete bajuszát, mint mindig, ha dühös volt. A szeme egyik emberről a másikra. A téglaképű időnként megvető pillantással méregette. — Szatyorral járnak boltba, és tanácsokat osztogatnak. — Ezt kinek mondta?— lépett közelebb a mozdonyvezető. — Annak, aki érti! — Tudja, mit csinálunk mi azzal, aki kicsinálja a mozdonyát?! Az menjen zabot hegyezni, aki nem tud bánni azzal, amivel dolgozik. A kocsis meglóbálta ostorát. Ritka, szőke szemöldökét felkergette homloka ráncaira. — Menjen innen, hallja? Szedje innen a lábát, mert kaphat maga is. De a mozdonyvezető csak állt, fenséges haraggal. — Több eszük lehetne! Látják, milyen ez az út! Miért nem kanyarodtak ki a járdára? Miért nem raktak deszkát ide a dágványba? — Nincs mindenkinek any- nyi ideje, mint az úrnak! — Az ám — kacagott gúnyosan a mozdonyvezető. — Most aztán mégis van idejük. Visszalépett a falhoz. Szemét azonban nem vette le róluk, főként a téglaképüről. A kocsisok megköszörülték a torkukat. Váltottak a lábukon. Húzósán cuppant a gumicsizma, amint az egyiket kihúzták, és bugyborékolt a másik, ahogy ránehezedtek. — Valamit kéne csinálni — mondta erőteljesen a fiatal, hosszú hajú kocsis, lévén neki a legnagyobb gondja. — Estig itten nem állhatunk, még egy fuvart is csinálni kell, különben nincs ki a norma. — Hát mozgás, mozgás — bíztatta a sovány, zsebkendőt kotorva elő, amivel megtörölte száját a nyáltól. — Talán ha megtolnánk. — Megtolhatjuk. — Egyik rövidre fogja a kantárt, a többi tolja. — Majd én elkapom a lovad száját — ajánlkozott a téglaképű. — Azt majd csak én — döntötte el a fiatal. D e nem mozdult egyik sem. Annyira nagy volt a stráfkocsi tömege, s olyan irdatlan súlyos az egész. A téglák katonásan, tömötten, magasan. A tavaszi nap visszanézett, s egyenest belesütött a mozdonyvezető szemébe. Ez is bosszantotta. — Na, nyomás! — bíztatta maga is a kocsisokat. — Szavalni könnyebb, mint segíteni! — vetette oda a hosszúhajú. — Nekem nincs gumicsizmám — mutatta fényesre vikszolt cipőjét. — Pedig magának se ártana a gumicsizma. A mozdonyvezető páholyból nézte őket. A szatyor a falnál feszült tömötten. — Nem bírjuk mi ezt innen kinyomni — mondta végül lemondóan a fiatal. A többiek megkönnyebül- ten mozdultak. — Amit nem lehet, azt nem lehet. — Valami deszkafélét kellene keríteni az útra. A kereket hévérrel megemeljük. Tetszett az elgondolás. — Honnan vegyünk deszkát? — kérdezte a fiatal. — Honnan. Hát az építés- vezetőtől kérj — tanácsolta a legidősebb, őszes, konyuló baj szú, kicsit roggyant ember. — Az ugvan nem ad. — A múltkor is annyira beletapostuk a sárba, hogy meg se leltük. Előbb azt kellene visszaadni. Hümmögtek. Valamelyik cigarettára gyújtott. Erre mindnyájan kaparászni kezdtek a zsebükben, s lobbantak a gyufák. A lovak nvugodtabban ácsorog- tak, s hegyezni kezdték a fülüket hátrafelé. — Nem kellett volna belehajtani ebbe a latyakba. — Repültem volna keresztül? — Fel a járdára! — Hogy aztán hallgassunk a lakóktól. Ki gondolta, hogy ekkora a sár? — Ne töprengjünk emberek, toljuk meg! Idegesen szippantgattak cigarettáikból, egyiknek sem akarózott ellökni. Valameny- nyi jól szeleit. A mozdonyvezető dühöngött. Viccesen tologatta jobb- ra-balra kis fekete bajuszát. — No, híresek — mondogatta magában —, annyi eszetek sincs, mint egy madárnak. Csak töltitek az időt. Jól néznénk ki, ha a nagyvaséinál is így lehetne cigarettázni, amikor tenni kell. Hogy helyes gondolat ne jusson ennyi ember eszébe, az már bűn. Nem szólt. Észre sem vette ideges izgalmában, hogy a gyereknek szánt cukroszacskót bontogatja zsebében, és egymás után hajigálja szájába a mézes cukrot. A hosszú hajú fiatal egyszer csak megindult a lovakhoz, és szelíden megfogta a pihentebbik kantárját. A ló felrántotta a fejét, de engedelmes maradt. Nem volt mit tenni a többinek. A csikkek szisszenve húlltak a vízbe, s a csizmák cuppogva helyezkedtek el a kocsi mögött. — Bandi... Betyár... — kezdte nyugtatva a kocsis, aztán megrántotta a gyeplőt — Bandiiii! Csúszott a sok csizma, hullámokat rúgtak maguk mögé. A víz tükrén ezer csillogó csillag. Ropogva feszültek a csontok, a nyakak kivörösödtek, a lovak lábán cipónagyságúra dagadt az izom, és ropogott a stráf deszkája is. — Bandiii! A gazdakocsis teljes erejéből húzta a lovat. Az állatok szemefehérje világított pirosló szőrük közül, s ebben a megfeszült mozdulatlanságban szinte haladni látszott minden. A mozdonyvezetőben is megfeszültek az izmok. Préselte tüdejében a levegőt, nagyon jól tudta, mit jelent ez az embertelen erőfeszítés. Bele szeretett volna dűlni, mint a kocsisok, szeme kimeredt, fogát csikorgatta. Bandi, nye! Egyszerre nem bírta tovább. Beugrott a vízbe, a kocsisok közé. A szíve kalapált, mint a mozdony, ha nagy a gőz nyomása, s szinte remeg a felgyülemlett erőtől, amint csak mozgással lehet elszabadítani. — Nyomás! bömbölte ködös aggyal, és vállával belefeküdt a sáros deszkába. Még halványan érezte, hogy valami hideg kúszik fel a lába szárán, s hogy tenyere tompán sajog, aztán csak a terhet érezte a vállán. Hogy olyan ereje van, amellyel most a világot is ki tudná lódítani sarkából. A kocsi megingott, és gyorsan előrerobbant a sárban. A víz a járdáig fröccsent. Egy kocsis hasra esett, bele a sötét masszába. A rakomány méterekre gördült. — Bandi!!! Betyár!!! A kocsisok még léptek néhányat a stráf után, aztán nevetve egymás vállára ütőt-, tek. — Mondtam, hogy kinyomjuk mi a világból is — ordított jókedvűen a téglaképű. A mozdonyvezetőhöz intett. — Mégiscsak rendes ember maga! Köszönjük! A mozdonyvezető büszke mosollyal lépkedett ki a járdára, csattogó, nehéz nadrágszárakkal. A cipőn nem látszott, hogy cipő. Zihált, és fogsora ragyogott. — Máskor azért gondolkozzanak! — kiáltotta vissza a kocsisoknak. A szatyor tisztán és duz- zadtan várt rá a fal mellett. Felvette. Még egy utolsó pillantást vetett a távolodó kocsira. Aztán a világ legtermészetesebb mosolyával megindult a betonon, nagy lucsoktócsá- kat hagyva maga után, hazafelé.
