Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-31 / 179. szám

1977. július 31. Q

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Az Angelusra szólító harang szava átúszik a mezők fölött. Az asszonykezekben félúton megáll a kapa. Mozdulatlanná válik a paszulyt szedő kéz. Ebédre ad engedélyt a távoli kon- dulás. Mély sóhaj szakad fel a mellekből. A delelőre kapaszkodott nap elől árnyékba baktatnak, hogy megpihenjenek. A legtöbben már letudták nyolc óra munkáját.

A parasztaszony dicsérete fogalmazódik az emberben. Nézem a kortalanná vált arcokat, melyekre az egyformaság és napi áldozat rajzolja újra és újra az időtlenség színeit és kusza vonalait.

Kinyílnak a szatyrok, előbújnak a fehér szalvéták. Belőlük kenyér kerül elő, meg szalonna, húskonzerv és hagyma. Fáradtan nyújtják maguk elé visszeres lábukat. Földrágta szandálok és cipők sorakoznak az akácok alatt. Hallani, mint roppan a leülő dereka, a hajlongó, fáradt asszonyderék. Kezek matatnak az étellel. Eres, barna kezek, melyeken kesztyű a kapa vágta föld finom por- fátyola. Halk még a szó, csak a paprikába vágó kés hersegése hallik, majd derűs nevetés rebben fel, amikor szemet facsaróan csípni kezd a hagyma.

Zöldbabbokrok között megtett kilométerek után pihennek. Fejükön hátratolják a kendőket, s korán őszült tincseket tolnak félre izzadt homlokukról, végtelen nőies bájjal. Talán a nap leggondtalanabb percei ezek. Kienged az izmok feszültsége, s mintha csak tudni se akarnának róla, beszéd közben munkájukról szó sem esik. Folyik a szó aztán boltról, gyermekről, nehezen kapható tápról, huncut história férfiról, legényről. Ugratják az arra tévedő kerülőt, az egyetlen férfit, aki tucatnyi asszony éles nyelvének céltáblájává válik. De vállalja a játékot, nem marad adós vaskos válasszal, amire aztán hol kuncogás, hol korát csúfoló röpke mondat a válasz.

így van mindenfelé, Szamosszegtől Ti- szadadáig. Induljunk hát útra, s egy kis időre szakítsuk meg a rohanást Levelek határában. Bódi Mária munkacsapata, harminchat asszony és lány búzgólkodik a földeken. Tóth Ferencné, Bankó Józsefné, Fodor Já- nosné, Regán Mihályné a legbeszédesebb. Sorsukról szólni nem restek. Panasz lenne? Nem, bár amit sorolnak, oly sok jog, hogy kissé már több is a kelleténél. Mert mi az, amit nem kell megtenniük? Hajnali négytől este 10-ig szinte perce sincs a napnak, amikorra ne jutna nekik tennivaló.

A nappal kelve tejjel telt, fröccsenő tőgyeken furulyáznak, s a sajtárba ömlő tej muzsikája űzi el szemükből az álmot. Meg- borzonganak a hűvösben, bennük bújkál még az ágy melege. Aztán ellátják a jószágot, közben reggeli készül a férjnek, aki indul a busszal a városba, vagy gépre száll a tsz majorjában. De ébred a pulya is, kér, követel, reggelit, ruhát, csókot. De kíméletlenül ketyeg az óra, jelzi az idő múlását. És már beindították a szövetkezet buszát, hogy a határba vigye az asszonynépet. A kapával felfegyverzett csapat új tízórás bevetésre indul.

— Megkeressük a kétezer forintot. Ha minden jól megy. — Kétezret, mit beszélsz, jó ha ezerötszáz. Replika, heves bérvita. Az eddig oly jámbor asszonyok szinte hajbakap- nak. Mert ki-ki más mércével mér. Van, aki mindennap tud munkába jönni, más csak akkor, ha nem szorít az otthoni munka. Irigylik, akinek otthon a férje, mert ilyen is van. Vagy nyugdíjas, vagy leszázalékolt. Nem a férj sorsán bánkódnak, a segítséget méltatja a beszéd.

Segítség. Ezt jelenti az otthonmaradt öreganya, az iskoláskorba jutott gyermek. Legalább napközben van, aki szemet szór a száznyi jószág elé, és a ház mögötti kertben tesz-vesz. Erről magyaráz Bori Andrásné is Ilken. Tíz éve jár a tsz-be, de otthon a kacsák regimentje, a csirkék csipogó hada, az ólban a sertés röffenéssel jelzi feneketlen gyomra kiújult éhét. Ha nem megy a tsz- be, mert olyan az idő, otthon se sok nyugta van. Mosni kell, meg vasalni, és főzni. Mert főzni mindenütt kell. A leveleki asszonyok is mondták: estére elvárja az ember, hogy ott legyen a főtt étel.

Még a leveleki határban mondta Fodor- né: — A férfiaknak könnyebb. Gépre ültek, vagy elmennek a városba dolgozni. Rajtuk segít a technika. De mi még mindig azt csináljuk, amit anyáink. S mintha a refrént mondaná Filep Istvánná Ilken. — Most festettek nálunk, ezért vagyok itthon, takarítani kell. De itt a felfogott föld, munkára vár. A tehenet megfejem, aztán csarnokolok. El kell látni az üszőborjut is. Kapálom a kis répánkat, a tengerit, a krumplit. A férjem eljár dolgozni. Nem zúgolódnék én sose, hiszen látja, csak haladunk valamire. A házunk új, egy százéves helyébe épült. De mégis sok, nagyon sok, amit bírni kell.

A férfi gép nyergébe száll. Vagy a városba jár. De az asszony ott dörömböl a tsz- ben munkáért. Kell a pénz, hiszen megnőtt az igény. És a szövetkezeti vezetők oly sokszor törik a fejüket: vajon mit is tudnak

ajánlani. Kapálás, zöldségeskert, borsó- és babszedés, almaszedés. Millió hajlás, ezernyi kilométer gyaloglás, tűző napon felforró fejek, szélszántotta barázdák a bőrön. Ez is jobb, mint a tétlenség, s akinek kicsi az iskolája, többre aligha számíthat.

... Türelmetlen az aprójószág, etetni kell.

— Gyorsíróba küldöm a lányom. Nem akarom, hogy olyan sors jusson neki, mint az enyém — így Filepné. Arcán ott ül a fáradtság, és annak a tudata, hogy úgy járja végig az utat, mint az asztalnak támaszkodó Balázs néni, akinek kesernyés bölcsességén csak unokája említésekor tör át a derű.

— Hogy megértők-e a férfiak? — a kérdés berobban az asszoinycsapat nyugalmába. Van, aki igennel felel, más hozzáteszi, csak addig, amíg nem önt fel a garatra a férj. Mert akkor követel, s visszasejlik a hajdani falusi világ kísérteié, ahol az asszonynak hallgass a neve. Mások bizonygatják, rájön az ember is arra, kell az asszony által hozott pénz, s ez már rangot jelent a családi rendben.

— Kiköveteli az ember azt, ami jár. A jó főtt vacsorát és az asszonyt is — mondja

nevetve Kádár Istvánná Szabolcsbákán. így van ez rendjén, fűzi aztán a szót, s jó kedvvel száll le kerékpárjáról. A dinnyésbe igyekszik Megella Józsefnéval és Jónás Ilonával. — Úgy van az már, hogy a legtöbb házban ott a gép. Segít a mosásban, meg el lehet tenni, ha főz az ember, másnapra is. De a több idő nem lesz mégse szabad. Legfeljebb több jut más munkára. A két asszony nevetve mondja: eltart este tízig is, amíg rend van a portán. S amíg ők mosogatnak, a férfiak leülnek a tévé elé. Amikor a kékes fények vidáman áradni kezdenek az ablakokon, az asszonyok még mosogatnak. Vagy készítik másnapra a gyermek ruháját.

— Mi addig beszéltünk — mondják a levelekiek — amíg elértük: minden szombat szabad. Ez könnyebbség. így jut idő, hogy ekkor elvégezzünk mindent, ami a hét során elmarad. És a vasárnapra készülni, az mindig más ddlog. Más. Összejön a család. Hazatér a távol dolgozó. Látogató is érkezik. És főzni kell a bőséges ebédet.

És míg enni fog bent a család, neki legfeljebb az jut, hogy a tűzhely mellett bekapjon néhány falatot. Közben állni kell az anyós pillantását, ügyeli a férj szemöldökének rándulását, mellyel paprikát kér, mert nem csíp a leves eléggé. De teszi örömmel azt, ami a dolga, hiszen nem ismeri a nin- cset, s ha nem is mondja, de magában tudja: az ő munkája is része a bőségnek.

És nincsen ház, legfeljebb ahol a meddőség vert tanyát, ahol ne lenne gyermek. Nem egy, nem is kettő. Mert szülnek. Magától értetődő természetességgel. Ősi okossággal, mint az olyanok, akik a természettel mindig kapcsolatban lévén, tudják: megmaradni csak akkor lehet, ha az élet rendjét nem szakítja meg okoskodás. Terhüket magukkal viszik érlelni a földekre, pórusaikon át lopják a magzatnak a nap sugarát, a föld illatát, s ritmikus mozgásuk bölcsőingása pihenteti ölük gyümölcsét. De áldott állapotuk más, mint korábban. Leveleken és mindenfelé, a Rétközben éppúgy, mint a Szamos mentén, már bölcsőde várja a pulyát, nem kell földben gödröt ásni, ahol két szoptatás közt föld öleli a pólyát.

— Tudja, talán a legjobb, hogy már nem kell azon gondolkodni, kinek mennyi jusson a földből. Nagy gond ment le rólunk. Gyermekünk jövője másfelé fordul. Nekünk az a

dolgunk, hogy adjunk nekik azt, ami ahhoz kell, hogy emberül éljenek — fogalmazott egy gemzsei asszony. Emberül élni. Munkát becsülni otthon tanul. Szülők munkája adja a példát. És a parasztanyák, megannyi paraszt Madonna, saját hét fájdalmával aggódva adja szeretetét. Hogy néha darabosabb ez a szeretet? Hogy néha eljár a kéz is? Hogy ősi szigor béklyója fonja szorosabbra a gyeplőt? Aki keményen dolgozik,

Ezernyi hajlás rendezi újra a csigolyát.

gyengéd pillanatában is szigorú. A szigorú élet törvénye mindig zordabb, de az érdes simogatás féltésből fakad.

Nézem a gyomot, amit kikapáltak. Ijesztő a zöldbabhegy, amit szedtek. Gyönyörű Boriné tiszta udvara, melyen nyírágseprű húzott ezernyi cirádát. Filepné ablakán korcsolyázik a nyári nap. Kádárné ruhája, Me- gelláné köténye ropog a tisztaságtól. Dan- kóné kendője kackiásan menyecskés. És a házak előtt a kiskertek virágai ízlésükről mesélnek.

A falusi asszonyok hamar öregszenek. Korukat firtatni nem merem. Mert csal a látszat. Aki kisgyermekéről beszél, gyakran nagymamának látszik. Szépséget nyűvő életük csupán egy-egy emléket engedélyez a lánykori múltból. Ha tükörbe néznek, mert teszik, s nem is egyszer, önmaguk fiatalságát látva intik gyermeküket, s indítják más pályára. De tudják, nekik hivatásuk van. Utóvédjei egy nagy átalakulásnak, egy hatalmas történelmi folyamatnak, amelyben az asszony, a falusi asszony is kilép egy évezredes sorsfolyóból. A tükör szép, nem törött, nem vakláló, ma még sokszor mutat olyan képet, amely nagyon messzi jutott az öltöző menyasszony hamvas derűiétől.

Tiszta ház várja az embert.

Leveleki, ilki, gemzsei, szabolcsbákai, szamosszegi asszonyok képét őrzi a szemem. A napbarnított arcokat, a bőrt, melyen a természet alkotta patina jelzi: nemesfémen nemes a rozsda. Hajukban ezüst a szál, szemükben még régi drágakő fényét őrzi a családi ragaszkodás tüze, de nevetésük már altba fordult, tenyerüket szerszám nyele fényesíti, s-az életvonal fogyó hossza fényesíti a szerszám nyelét. Derekuk és hátuk csigolyáját átrendezi a munka, duzzadó erüket a lábon harisnya rejti, vagy melegítő.

— Lassan úgy néz ki, hogy a mezőgazdaságban minden, ami nagyon nehéz, az asszonynép vállára szakad — mondják a határban dolgozók. És elsősorban az idősebbekére — teszi hozzá Húrja Sándorné. És a fia- talabbja már alig ért ahhoz, hogy pontosan csapjon oda a gyomnak. A tehén tőgyét sem tudja tejelésre kényszeríteni. A csarnokba is inkább csak a tejért megy. A két cső tengerit is úgy morzsolgatja, hogy ritkán hull szem az aprójószág elé. A vasvillához sem fűlik a foga, s a trágya szaga elriaszt, rokonabb a motor bűze. Aki fiatal, fintorog, ha megérzi a disznónak fövő krumpli szagát, s nem szívesen emeli meg a táposzsákot, ha győzte kivárni, amíg sorra kerül. Persze kényelmesebb buszra ülni, elmenni, s jobb is. De mi lenne, ha minden asszony egyszer útra kelne falujából?

Róluk ritkán esik szó. Talán azért, mert sorsukban olyan sok a nehézség? Vagy éppen a kiabáló hősiesség nélküli csend az oka? Vagy talán a szégyenkezés, hogy alig gondolunk rájuk, amikor a telt asztalok mellett munkájuk gyümölcsét fogyasztjuk?

Este leülnek az ágy szélére. Lerúgják a cipőt. Megmozgatják fáradt lábfejüket, görcsbe merevedett lábujjaikat. Roppannak a csontok, megfeszül a bőr. ölükbe teszik fáradt kezüket, s álomra vágyón hunyorog szemük. Retinájukig inem jut el a televízió fénye, s a hangok is szűrten kúsznak a fülbe. Az utcáról bebújó fény még táncol a bútoron, az ember is lefeküdni készül. Az asszony helyet csinál maga mellett. Hűségesen, hiszen az ember oly szépen megtanulta, hogy megsimogassa homlokát. Uj napra gyűjt erőt, sok erőt. Afc éjszaka rövid. Ilyenkor nyáron a csillagok gyorsan eliszkolnak, hogy helyet adjanak a napnak.

Szöveg: Bürget Lajos Képek: Elek Emil