Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-24 / 173. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. július 24. A KARMESTER MEGYÉNK TÁJAIN S zemközeibe hozta a tévé a karmestert; arcán tükröződő átélése, a virtuóz vezénylés sokáig emlékezetünkben marad. De milyenek ők a valóságban? Molnár László, a nyíregyházi szimfonikus zenekar karmestere, a tanárképző főiskola zeneelméletet oktató adjunktusa 1968- ban végezte el a Zeneakadémia zeneszerzési szakát. Budapesten született, nőtt fel, álmában sem gondolta, hogy karmesteri munkát is fog végezni. Néhány alkalmi hangversenyen a főiskolán vezényelt ugyan, de a mostani egészen más ... — Tartottam magam ahhoz az elvhez, hogy néhány évet vidéken kell tölteni. Ebből már kilenc év lett. Szolnokon kezdtem, a tulajdonképpeni vezénylési működésem ekkor kezdődött, a Bartók kórusnál. Hetvenkettőben hívtak meg a nyíregyházi tanárképző főiskolára, s még abban az évben megbíztak a szimfonikus zenekar vezetésével... Molnár László meglehetősen zilált állapotban vette át a zenekart, nem csak szakmai feladatokat, szervezési, rendezési tennivalókat is kellett végeznie. Szinte feltámasztani a zenekart. Közben tanulnia is kellett. Azelőtt kórusokat vezényelt, a zenekari vezénylés más technikát kíván. Sok tapasztalattal gazdagították a vendégkarmesteri szereplését is — Kecskeméten, Békéscsabán, Győrben — más-más arculatú zenekarokat ismert meg. De amíg ezeken a hangversenyeken a zenekarok „beállítása” volt a fő munkája, itthon a betanítás, az együttes összekovácsolása, a koncertekre való felkészülés kevésbé látványos, de annál nagyobb türelmet és fegyelmet érdemlő munkája várta... — De megérte — folytatja a karmester — a különböző fesztiválokon, — Veszprém, Szolnok, — jól szerepelt a zenekar. Nagy elismerésnek tartjuk, hogy a Kulturális Mitételekkel dolgozik. Bér- és jutalomvitánk sem volt soha — mondja a felettese. Ha háromszáz órát kell, annyit dolgozom — mondja magában a korosodó férfi, mondatja vele önbecsülése és a közbecsülés. A társadalomnak az kell, hogy valaki elvégezze a munkát, hogy valaki teljesítsen, neki pedig, hogy teljesíthessen. Mindenáron, hiszen kell a pénz, kell a pénz nagyon. Egy évtizednél is több telik el ebben a szorításban. ■— Jelenleg nem lépjük túl a havi kétszáz munkaórát. Négy-öt, sőt, hat szabadnapot is adhatunk egy hónapban a járművezetőknek — folytatja az előbbi munkahelyi vezető. — A „hőskorszakban” ezt nem lehetett. Kevés volt az emberünk. De annak a kevésnek megfizethették. Dániel Mihály pedig befejezheti a Szabadság hegyi lakás építését, pár év múlva kicseréli a kocsit is: — Ha nyugdíjas leszek, majd barangolok az országban. ötvenéves. Eljutott oda, ahová fiatalon lenne jó, fiatalon lett volna jó, háború nélkül, fogság nélkül, szegénység nélkül — de mégis fellélegezhet. Fellélegezne, ha nem érezné, hogy baj van a szívével. De ez titok, önmaga előtt is. A tengelyen töltött idő után járó korkedvezménnyel már csak három év a nyugdíjig. Ki kell bírni. Csak három év. Elszánt. — Az üzemorvosi ellátástól idegenkedett. Valószínűleg saját orvosa kezelte — mondja az üzemorvos. Az orvosi kartoni bejegyzése: „Vérnyomás-emelkedés. Heti szabadnap megadása nisztérium nívódíját is nekünk ítélték. Két alkalommal a rádióban is felléptünk. Külön öröm, hogy a határon túl — a Szovjetunió Kárpátontúli részén és Romániában is — bemutatkoztunk. Legfőbb dolgunk mégis, itthon a zenei ismeretterjesztés, a fiatalok, a munkások között új barátokat szerezni a komoly zenének. Hetenként két, három alkalommal tart próbát a szimfonikus zenekar. Este 7-től 10- ig. Az aprólékos műhelymunka, a közös erőfeszítés teszi koncertéretté a ma még félig amatőr, félig hivatásos zenekar produkcióit. Ez csak jó alkotó légkörben lehetséges, amely az eddigi sikerek egyik fő titka is. Molnár László amikor a karmesteri pálcát leteszi — főhivatását gyakorolja: azon fáradozik, hogy a leendő ének-zene szakos általános iskolai tanárok minél korszerűbb és használhatóbb zeneelméleti ismereteket szerezzenek. Bizonyos újításokkal is kísérletezik. ö foglalkozik a levelező hallgatókkal, hogy belátható időn belül csökkenjen az ének-zene szakos nevelőihiány a szabolcsi iskolákban. S teljesen felhagyott eredeti, a végzettség szerinti „hivatásával” a zeneszerzéssel? — Eddig főként alkalmi jellegű kompozíciókat írtam. így kísérőzenét a miskolci színház Hamlet-előadásához, az egyik szolnoki együttesnek tematikus (nem folklór) kísérő zenei összeállítást. Az idén vagyok 33 éves. Ügy érzem; nem várhatok tovább. — Ebben az évben a szolnoki szimfonikus zenekari fesztiválon mutatta be a szimfonikus zenekarunk a Passacaglia egy B—A—C —H témára írt tízperces kompozíciómat, mely szinte „méretre” készült darab, a zenekarunkra komponáltam. Szó van róla, hogy kiadják a művet. (P.) mellett vezethet. Ne túlórázzon. Egy hét múlva jelentkezzen vérnyomás-ellenőrzésre.” (Nem jelentkezett.) — Hogy fordulhatott elő, hogy nem jelentkezett? — Az emberi felelősséget nem lehet teljesen adminisztratív útra terelni — mondja az üzemorvos. — Ritkán betegeskedett. Tavaly vettem betegállományba, három napra — mondja a körzeti orvos. — Gyomorra lokalizálódó fájdalmat állapítottam meg nála. A vérnyomásával nem volt baj. Voltak szívpanaszai. Többször próbáltam rábeszélni, hogy vizsgáltassa ki magát. Kerülte. — Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől — mondja a kollégája. A barátja pedig: — Vigyázott magára. Nem dohányzott, nem ivott. Munka után egy fröccsre se ment be sehova. Társadalmi munkát végzett, a brigád életében benne élt. Nem panaszkodott semmiért. Egyszer, halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy nagyon fáradt. A víz is kiverte. Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől. Elszánta magát: — Megtartani, amit elértem. A reggeli csúcsforgalom végén Dániel Mihály a volán mögött rosszul lett. Munkáját így is lelkiismeretesen végzi: azonnal fékezni kezd. Fékezés közben belehal infarktusába. A jármű egy fának gurulva megáll. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentéktelen. Pitymallik. A falu fölött hatalmas üvegburaként feszülő csendet csak ritkán töri meg egy-egy korán kelő madár hangja. Messze keleten már fölszakadozott a sötét ég alja, egyre tisztábban kivehetők Csaroda házai. Sebestyén Benjámin bácsi az éjjeliőr még egyszer végigjárja a tsz-telepet, és elégedetten nyugtázza: ezen az éjszakán sem történt semmi különös. Fél öt, s már teljes pompájában ragyog a júliusi nap. Egyre többen várják a hajnali buszt, ami néhány perc múlva nagy zörgéssel meg is érkezik, s rövid idő múltán folytatja útját Namény felé. A tSz-központban az üzemegység-vezető irodájába lassan szállingóznak az emberek. Néhányan még álmosan hunyorognak, köszönésük az első cigaretta torokkaparó füstjébe burkolózik. Nagy munka vár rájuk, kezdődik a nyár legrangosabb dolga, az aratás. Beregszászi Lajos néhány perces eligazítást tart, meghatározza, melyik táblában kezdenek, s utána ki-ki megy a saját gépéhez. Közben a legtöbb háznál már megfejték a teheneket, s most a kerékpárra akasztott kannák zörgésétől hangos a falu. Az asszonyok türelmetlenül topognak a tejcsarnok előtt, hiszen nemsokára hajt a csordás, a kondás és az a gyerek biztosan ma sem ébred fel, hogy megetesse a jószágokat, s kihajtsa őket az utcára. De már meg is érkezik fenyegető bőgés, tülekedés közepette a csorda, s az asszonyok megnyugodva ismerik fel közöttük a Katit, a Pirost, a Pettyest. Mégiscsak felkeltek azok a pulyák, hiába tartott az este olyan sokáig a tévéfilm. No de már lassan hat óra, s hamarosan érkezik Andris, a kondás, ő aztán igazán nem vár az éhesen ordító kocákra. Ha nem hajtották ki, hadd maradjon ott, ahol van, elvégre az nincs benne a szerződésben, hogy félórákat ácsorogjon egy-egy ügyetlenebb háziasszony malacára. Rend a lelke mindennek, szívja tövig a Kossuthtot, és hajítja mérgesen egy tócsába a csikket, miután az megsütötte a kezét. De ahogy végignéz a kondán, nem hiányzik abból egy sem, mégiscsak időben hazaérkeztek a csarnokból az asszonyok. Az utcán egy traktor közeledik istentelen zúgással, olyan, mintha egy szuperszonikus repülő szántana végig a falun. Rostás Zoltán, a vezetője mérgesen dudál. Uj még ez a nagy T—150-es, ki tudja, nem éppen most mondja-e fel a fékje a szolgálatot. Nemsokára a falu szélső házai mellett eltűnik a konda utolsó tagja is, és megkezdődik egy szokványos hétköznapi délelőtt. A háziasszonyok elkészítik a reggelit a gyerekeknek, előszedik a kamrából a kapát, gyorsan csomagolnak valami elemózsiát a szatyorba. Közben egyre gyorsabb reggelizésre noszogatják a nagyobb, vakációzó gyerekeket, s utána irány a határ. Hiszen a tengeri lassan kihányja a címerét és még most sincs feltöltve, ráadásul a cukorrépa is kapára vár. Még mindig csak nyolc óra, mégis mióta talpon van már a falu! A tanácsházára megérkezik Kása András, az elnök, ahol már egy tákosi cigányasszony várja. Dühösen kárpál az elnökkel, inkább ültessék le az urát, de ő akkor sem hajlandó kifizetni az 500 forintos büntetést, mert az egyik gyereke két héttel hamarabb fejezte be az iskolát. No, ez a nap is jól kezdődik, gondolja az elnök, s mérgesen szed elő egy halom papírt az asztal fiókjából. Aztán ahogy egyre tovább nézegeti a lepedőnyi papírokat, úgy száll el a bosszúsága. Tegnap volt bent Nyíregyházán, ahol az új csarodai körzeti iskolának elkészültek a tervei, s néhány darabot már ő is megkapott belőle. Néz majd egyet az iskolaigazgató, ha meglátja, milyen iskolába járnak majd a tákosi, a hetei, a fejércsei és a helybeli gyerekek. Emeletes lesz, gyönyörű sportpályák övezik majd, s ha az építők is úgy akarják, jövő szeptemberben már itt kezdődhet a tanítás. Nem kis büszkeséggel pakolja el az elnök a tervdokumentációt, annál mérgesebb viszont, mikor kézbe veszi az Országos Természetvédelmi Hivatal levelét. Megrovó hangon közük vele, hogy a község határában lévő Bábtava és a Nyíres tó környékén — mely természetvédelmi terület — disznók garázdálkodnak, s kitúrják az értékes növényeket. De hát mit csináljanak a csarodaiak, hiszen a falu kondája nem is azon a határrészen tartózkodik, a vaddisznókkal meg nem tudnak mit kezdeni. Igaz, néhányan már javasolták tréfásan, hogy meg kell őket drótozni, de az lesz mindenképpen a vége, hogy szól a helybeli vadászoknak, segítsenek már valamit a vaddisznók megfékezésében. De nem is ez a legnagyobb gondja a tanácselnöknek, még most sem tudták megoldani a falu közművesítését, s egyre inkább morognak az emberek. Várni kell vele, hiszen nemsokára kezdik a járdák újrabetonozását, s erre kell a pénz. Igaz, ezelőtt vagy húsz esztendővel lekövezték már a község járdáinak nagy részét, de azóta az annyira megsüllyedt, hogy azt hiheti a rajta közlekedő ember — különösen ha sár van —, hogy a pucér földön jár. Közben már lassan a 12-es felé közeledik az óra kismutatója, s hamarosan megnyomják a fatorony harangját mozgásba hozó villanygombot, amely aztán tudtul adja mindenkinek, lehet ebédelni. A falu legfiatalabb polgára, Medve Zsuzsika azonban nem várja meg a déli harangszót, ő már percek óta követeli a jussát. Édesanyja valahol az udvaron rendezkedik, és a kislány, hogy nem találja anyját maga mellett, éktelen sírásba kezd. Micsoda dolog az, hogy egy háromhetes csecsemőt magára hagynak, aki még ráadásul betyárul meg is éhezett! — néz szemrehányóan a kiságyhoz rohanó anyjára. Legalábbis édesanyja ezt olvassa ki kislánya szeméből, s ő aztán igazán tudja, mit jelent Zsuzsika pillantása. Ebéd után érkezünk meg Danes Lajoshoz, a tsz-elnökhöz, de útközben már ugyancsak szedni kellett a lábunkat, ha nem akartunk csurom vizessé ázni. Az elnök nem valami kedvesen néz ránk, azt hiszi, biztosan mi hoztuk az esőt, pedig az aztán igazán nem hiányzik. Az eső azonban nem vesz. erről tudomást. hatalmas cseppekben zuhog a nyári zápor. „Ennek is most kellett jönni” — dohog az elnök, az aratást éppen, hogy elkezdtük és már hagyhatjuk is félbe. Közben a zápor már csendes nyári szitá- lássá szelídült, halkan veri az ablakot. Két isten kellene ide, mondja a tsz vezetője; egyik aki az esőt adja, a másik meg, aki felszárítja. Most is a tengeri, a cukorrépa, a legelő már nagyon kívánta a vizet, de a búzának végképp nem hiányzik. De hát mit tehetünk, várjuk az eső végét, s törjük a fejünket, hogyan is gazdálkodjunk az alig 9 aranykoronás földünkön. Néha már tényleg szégyelljük mondani, hogy nálunk kétszer any- nyit kell dolgozni ugyanazért az eredményért, mint a jó talajon gazdálkodó tsz-eknek. Az ablak előtt ekkor kanyarodik be a templom felé egy turistákkal teli külföldi busz. S nemsokára elragadtatott, csodálkozó hangjukkal telik meg a Tóhát, a templom környéke. A tisztelesasszony, a templom szakavatott ismerője sajnálkozva tárja 6zét karját, de a templomot bemutató prospektussal mór második éve nem tud szolgálni. Pedig mennyien igénylik. A holland turisták még ismerkednek egy ideig a templommal, a faluval, s erősen alkonyodik már, mire útnak indulnak. A kiskapuk előtt tehenek bőgnek, malacok sivítoznak, el nem tudják képzelni, miért nem akarják beengedni őket. A házaknál megkezdődik a szokásos lótás-futás, s teljesen besötétedik már, mire végeznek az asszonyok a házi munkával. Néhány ablakból a tévé kékesfehér vibrálása szűrődik ki, a presszóban férfiak csexesznyéznek. Háromnegyed 10-kor Róz6ika, a presszó vezetője udvariasan közli; záróra. Az utolsó vendég, Matuszka András felhajtja a fél szilvát, s kilép az éjszakába. A bársonyos sötétség puhán öleli át, 6 úgy érzi, a messze, nagyon messze ragyogó csillagok nem is olyan távo- liak. H« akarná, lábujjhegyen is elérné őket. Balogh Géza