Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-05 / 131. szám

1977. június 5. oo együttesek áncversenv után J jyomá- az élvonalbeliek mögött. S ink_ az az élmezőny, a három leg- 5Orszá- ű Szabolés-Volán, az ra sza- öjaki és a nagykállói együt- nkada- tes. Eddigi teljesítményük arszerü alapján is őket várhattuk s érez- az első helyekre, legfeljebb it érté- a sorrendet előzte meg ta- 'álogat- lálgatás. áállítá- A nagykállóiak évek óta Itak a tartják formájukat. A ko­csit ta- zÖ6ség összetartó erejét di- , snem csérhetjük, emellett finom, redetít, művészi tolmácsolásuk esz- népdal- közeit. Mostani harmadik ‘yöngy- helyüket nem színvonaluk ’ . j. romlása indokolja, hanem ■g nau- az hogy a második helyen végzett ajakiak valami mást incosok is tudnak. Talán kevesebb :ék az csiszoltsággal azt adják, ami ‘ .. maga a népművészet: az aezot a eredetit. Gálaműsoruk tán- Soha cospárjának talán nem ép­em kelt pen olyan a testtartása. irda várszinpadán. em volt jó közüL tztani. legszin- ttteseinek z elmúlt ft megyei i készít- Tizenkét záz tagja esemény- ■közönség ogatottan fűlhettek. Íjén. Kö- t szabad megérett, le azon- eket sem. k is, hi- hatásban ahogy a koreográfiák előír­ják. a hatás mégis tökélete­sebb, mert igazabb a tán­cuk. Jókedvükben táncol­nak, felszabadultan, mások nak is juttatva a maguk öröméből. A Szabolcs-Volán törekvése a nagykállói és az ajaki ötvözete: a puritánt keverik a mívessel, az ere deti anyagot a művészi köz­léssel. Eredeti az anyag — gálaműsoruk Hajlikázóját maguk gyűjtötték-tanulták öreg emberektől — csiszoit a forma. További tanulságokkal is i nagyok suk értő­ikét. i zajlott a szerencsés élhették a t alakult y múltú, endelkező, túl is jól it. Olyan élezhettek i verseny- ;ása köz- egyébként iá hozzá, ’.halták a nellett azt soka kő- érdeklődés foglalko­mutatott elül meg- táncegyüt- l: láthat­ót, egy kö- ; utánpót- fiatalabb programja Ltha csak ennek el- a szándék, ; erőteljes áthattunk, középme- >tt vannak szolgál ez a nívódíjas ver­seny. Feltehetően nemcsak a táncosok tapasztalatcseré­jére adott alkalmat, hanem a művészeti vezetők figyel­mét is felhívta arra, hogy jó lenne több „ajakit’ látni megvénk színpadain. Keve­sebb birkózást a leírt lépé­sekkel, s több belülről fa­kadó eredetit, tisztát. Végül arra is figyelmez­tetett ez a seregszemle, hogy érdemes többet törődni az amatőr művészeti csopor­tokban tömörülő fiatalokkal. Ezeket a csoportokat műve­lődési házak és iskolák tart­ják fenn, ez utóbbiakkal kevesebb a gond. Annál több van azoknak, akik egy- egy szereplésre munkahe­lyük megértő támogatásai kénytelenek igénybe venni, Sok még a panasz, nem mindenütt értik, hogy érde­mes a műszakcserékhez hozzájárulni, esetleg a sza­badságot kiadni, mert a mű­vészeti csoportok tagjai hasznos ügyet szolgálnak. Fizetség nélkül, tiszta szív­vel vállalkoznak a népmű­vészet hagyományainak ápo­lására, kincseinek felfedezé­sére, őrzésére és népszerű­sítésére. Baraksó Erzsébet Kiaknázatlan lehetőségek 1 A ül. megyei népzenei fesztivál tanulságai Május 28-án. és 29-én harmadízben került meg­rendezésre N.yírbélteken a megyei népzenei fesztivál. Legszembetűnőbb tanulsá­ga. hogy megyénkben a népzenei mozgalom napja­inkban is felfelé ívelő irányt mutat. A bemutató­kon 19 szólóénekes, 9 hangszeres szólista. 22 hangszeres csoport és 19 népdalkor adott számot fel- készültségéről 676 szerep­lővel. Nem véletlen, hogy a fesztiválon azok a csopor­tok nyerték el a közönség együttérző elismerését, amelyek saját községük ha­gyományanyagának mé­lyebb rétegeiből merítették műsoranyagukat, mint Ti- szalök-Kisfástanya, Nyír- béltek, Nyirlugos-Szabad- ságtelep, Kállósemjén és Ököritófülpös népdalkörei, összességében a csoportok műsorválasztásával még­sem lehetünk elégedettek. Fiatal csoportjaink műso­rában elburjánoztak az or­szágszerte ismert új stílusú népdalok, amelyek semmi­lyen helyi jellegzetességet sem hordoznak, és évről évre való megszólaltatásuk már elcsépeltté tette őket. Sajnos jó pár csoport mű­sorát lerontotta egy-egy operettdal. sítva-vigadó nó­ta vagy népies müdal meg­szólaltatása. Legjobb csoportjaink már most bebizonyították, hogy nem a sok, hanem a jó hat a közönségre. A jö­vőben a dalok számának növelése helyett a kevésbé elkoptatott régi és új stílu­sú helyi népdalok arányos és frappáns ötvözésére kell törekedni mint ahogy erre példát mutatott a város­majori citeraegyuttes, A citeraegyüttesek műso­rának egysíkúsága egyre szembetűnőbb, Az igaz. hogy vannak dallamok, amelyek szinte citerara ter­mettek Ezek unos-untalan való ismétlődése viszont a hallgatóságból ellenérzése­ket vált ki. Voltak csopor­tok, akik a túlsó végletbe esték: klasszikus műzenei alkotásokat ültettek át ci- terára. Ez a jószándékú út­kereső törekvés ellenére sem lehet a jövőben köve­tendő példa, Örvendetes, hogy Fehérgyarmat, Tisza­vasvári. Tunyogmatolcsj Nyírbéltek, Ujfehértó cite- razenekara, Széles András, Mészáros András, Deák Ist­ván és Baku László szóló- citerajátéka a Pribojszki- féle játékstílust magáévá téve új virtuóz előadásmód­dal lepte meg a közönséget. Uj szint hozott a feszti­vál légkörébe a szólófuru- lyások megjelenése. Sitkti Ignác pócspetri és Szim András kömörői furulyás virtuóz játékával. Sok tanulsággal szolgált r fellépő szólisták és együt­tesek előadásmódja. Külö­nösen sokan vállalkoztak ezen a fesztiválon — saj­nos kellő önritika nélkül — szólóéneklésre. A szóló­éneklésnek azonban alap­vető feltételei vannak. Aki népdal előadására vállalko­zik, attól joggal elvárja a közönség, hogy szépen csengő énekhangja mellett megfelelő hangterjedelme, tiszta hallása, megfelelő in­tenzitású hangja és bizo­nyos fokú előadókészsége legyen. Ha ezekhez az adottságokhoz az ősi rom­latlan előadásmód is páro­sul, mint a nagyecsedi Szűcs Gábor, a fábiánházt Kovács Lajos, a dombrádi Kozma István, a nvírlugo- si Dobos Gyuláné esetében, az külön szerencse. Sajnos hozzájuk mérhető szólóénekes kevés szólalt meg ezen a fesztiválon. A népdalkörök egy-két kivételtől eltekintve mente­sek ezektől az előadói fo­gyatékosságoktól. A cso­portos éneklés eleve keve­sebb lehetőséget teremt a modoros énekléshez. Az or­szág legtekintélyesebb nép- zenekutatói állítják, hogy Szabolcs-Szatmárban még népjainkban is felfedezhe­tők a néphagyománynak azok a gyökerei, amelyek­ből az ősi magyar dallam- kincs kivirágzott és amely­nek megközelítésével a népzene stílszerű megszó­laltatása mindmáig eleve­nen tanulmányozható. Ha nem restellünk ezekhez a gyökerekhez leásni, akkor megyénk népzenét ápoló mozgalma a jövő évi or­szágom minősítés során le­hetőségeinek és hírének megfelelő színvonalon fog helvtállani. Danes Lajos VÁZLATKÖNYVBŐL I ......... — - - -------: SOLTÉSZ ALBERT: Munkásarckép. MEGYÉNK TÁJAIN NAGYSZEKERES D élelőtt, kihalt a falu Csak a kakas kukorékolása, a kutyák ugatása jelzi, él itt ember, mert ember nélkül ezek sem. lennének. A Gőgő patak smaragd tük­re felöl békakórus danászását hozza a szél; az árnyas partra húzódva, esőre várva ad­nak hírt önmagukról. Meglehet, sokat tud­nak a faluról is. Olyat, amit csak az ava­tottak mondhatnának el, — ha beszélni akarnak. A főútról hegyesszögben kiváló utca egyik oldala a patakpartra szakad. Másik felén épületek sorjáznak. Közöttük áll a tanácsház. A két út sarkában modern mű­velődési ház ácsorog, kerítéssel határolva, némán, és sértett gőgösen. Üres. És ez egy májusi délelőtt rendjén lenne, ha az élet bármely nyomait is fellelhetné a vándor. Ha a ház már betemetődne, ezer év múlva a régészek, csak az épület típusáról tudnák, mi célt szolgált. Egyetlen plakát virít a hirdetőtáblán. Elfeledett filmre invitál. A Gerolsteini kalandot játsszák; erre a hétre ennyi jutott a kultúrából... Modern a művelődési ház, új az isko­la, frissek az otthonok. Sanda a gondolat: idejében jött volna 1970-ben az árvíz? El­mosta a vályogot, s az élet dialektikáját bi­zonyítva, a pusztulás a megújulás forrása lett. De mi történik, ha nincs katasztrófa? Ha nincs kényszer, hogy ki-ki erejéhez, zse­béhez mérten áldozzon, ha nem a faluért, hát önmagáért? A kettő — kívülről nézve persze —, egybeesik. Pénz is akad. Mutatják ezt a betét­könyvek, melyek a 650 lakostól összesen 10 millió forintot őriznek. Tizenöt és fél ezer forint jut fejenként, az újszülöttől az ag­gastyánokig. Ami igény, arra telik is. Ide is jár újság, s van televízió. Egy év alatt másfél millió forint gurult a boltba, és 1,2 millió a kocsmába. Csak az arányok nem megnyugtatóak. Persze ebben is érvénye­sül valami „ősi munkamegosztás”. A negye­dik hete zárva tartó bolt előtt topogó asszo­nyok, akik némi fűszert s legalább kenyeret vennének, most jobban háborognak, mint amikor az italbolt húzta le a zsilipet a csapos betegsége miatt. Igaz, oda hamarabb akadt helyettes, s igaz az is, hogy a fűsze­resnél ital is kapható. Az új művelődési háztól tán kétszáz méter légvonalban az új papiak. Ennek agilis és fiatal a lakója, a kultúrának azon­ban nincs gazdája. Néhány próbálkozó már került ugyan, de úgymond a hivatalosok —, egyik sem felelt meg. Azután nem is telik rá. A kétezer forint körüli fizetés nem vonzóerő. Lakás sincs. .Az igazgató munká­ja pedig nagy lenne: a négy egyesült köz­ség, Nagyszekeres, Kisszekeres, Zsarolyán és Nemesborzova „szellemi ügyintézése” várna rá. T ehát nincs igazgató, mert egyebek mel­lett „nem kap megfelelő társadalmi rangot, nem becsüljük meg” — mond­ja a tanácselnök. Hozzáfűzi: „magamat is beleértve”. Csak a megoldást bízza a bi­zonytalan jövőre. Egy iskola vajon bezár­hatna hasonló okokért? Az iskola igazgatója jelentést írt. Eb­ben az áll, hogy a falu közművelődése gyenge, mert a pedagógusokon kívül senki sem foglalkozik vele. Pedig van orvos, van agronómus és más diplomás is. Az iskola vezetője valaha tiszteletdíjért vezetgette a közművelődés szekerét. Miért hagyta abba? „Tudja, mennyi munkával járt ez?” — hangzott a válasza. Ahánj^ község, annyifé­le. A legszegényebb Kisszekeres volt. Egy telekre 3—4 család is jutott, a nagybirtok, — a Haynau-hitbizomány —, szinte min­dent megfojtott. A múltat legjobban Ne­mesborzova bírta, ahol latifundium nem ta­láltatott. Zsarolyán és Nagyszekeres sem érte el a megyei átlagot, de így is tehető­sebb volt, mint Kisszekeres. Mára mindez megváltozott. Kisszekeres a primárius, még akkor is, ha „Nagy” előnevű társa lett a közigazgatási központ. Bizonyítja ezt hogy a vezetők, a tanács és a téesz elnöke is in­nen származik. Akár a mesebeli legkisebb fiú esete. Ügy magyarázzák ezt, hogy ott a „szokásosnál” is nagyobb szegénység össze­tartóbbá, takarékosabbá és céltudatosabbá tette az embereket. Nagyszekeresről nézve, kívülről jöttek a vezetők, még ha a szomszédból is. Lehet, hogy az objektivitás, amivel Nagyszekeres­ről beszélnek, innen ered? Mert jóról, rosszról, egyaránt szólnak. Van orvosi rendelő. Áll a százszemélyes óvoda, az iskolások napköziben étkezhetnek, s ha terveik beválnak, 1978. augusztus 1-től a még részben osztott iskola osztottá lesz. Csak a gyerekek száma fogy: 1972-ben 59* 1974-ben 33, 1976-ban 37 újszülöttjük volt. Furcsa ez a csökkenés, abban a megyében, ahol köztudottan a legtöbb gyermek jön a világra. A magyarázat? Eggyel a tanács el­nöke szolgált. „1957-ig, évente 70—75 gye­rek is született. Miért pont eddig? Mert ek­kor jelent meg a Nők védelmében című könyv.” Lehet. De az a bökkenő, hogy nem­csak Nagyszekeresen jelent meg a mű, s azóta sok minden történt ez ügyben az or­szágban. Ide kapcsolódik még egy adat: a 650 lakosból mintegy 120-an járnak másho­vá dolgozni. Az utcán sütkérező öregasszony is az elmentek után sóhajtozik. „Egyedül va­gyok, a férjem meghalt. A lányom Nemes- borzován lakik, a három fiam még mesz- szebb van... Mi nem kaptunk fizetést a nevelésért, mégis felnőttek a gyerekek. Ke­serves volt, igaz ... Akad itt már üres por­ta is. Itt vannak pedig ezek a szép új há­zak, ott, ahol azelőtt csak „zsinór”-lakások voltak ... Az én uram béres volt, 12 mázsa búzát és 30—35 pengőt kapott egy évre, ha kapott...” A néni kispadjától egy ugrás csupán az akácillatba burkolózott kis református templom. „A falvak nagy része egykés és urbanizálódott — mondja a tiszteletes. — Lassú, de állandó folyamat ez, a szülők még itt dolgoznak, de a gyerekek elmennek, és csak disznótorra, almaszüretre járnak haza, Ezt Baranyában már láttam... A vallás is csak tradíció, régi szokás inkább, mint hit...” — fűzi hozzá. Témát vált. „Nagy gond az alkohol. A cigányok, — meséli — felesküsznek, hogy ettől-eddig nem isznak. Betartják-e? Volt, aki a határba futott, ami­kor meglátott.” N em él rosszul a falu, de amit a téesz- ben kapnak, keveslik. A múlt évi át­lagjövedelem 25 ezer forint volt: a vezetőkre 55—65 ezer, a tagokra 15—20 ezer forint jutott a pénzből. A háztáji per­sze sok mindent pótol. Az utóbbi időkig úgy látszott, hogy az Egyesült Erő Termelőszö­vetkezet jól választott, amikor a „csirke­gyártásra” tette fel jövőjét. Félmillió, 50— 60 vagon szárnyas került ki tőlük évente, s már az évi egymillió felé nézdegéltek, amikor az olaj és a csirketáp árának emel­kedése megálljt parancsolt. Kiadásaik meg­nőttek, s tavaly már 500 ezer forint vesz­teségük volt. Pedig a baromfinak hagyomá­nyai vannak Nagyszekeresen. Beléptek a kisvárdai vállalkozásba, ma azonban ott tartanak, hogy további fejlesztésről egyelő­re nem beszélhetnek. Most az almával pró­bálkoznak és juhokat tenyésztenek. Almá­ból 1974-ben 50 vagon termett, idén 400 vagonra számítanak. Csak az égiek ne szól­janak közbe! A most ezret számláló anya­juhállományt pedig 1980-ra duplájára sze­retnék szaporítani... „Hogy teljes legyen a kép, — magya­rázza az igazgató, a pártvezetőség tagja —, ide kívánkozik egy tény: az utóbbi években már a fiatalok visszaköltözésére is volt pél­da.” Biztató az is, hogy ebben az évben, a 21 végzős gyerek közül 7 középiskolába, 3 pedig szakmunkásképzőbe jelentkezett. Tíz falubeli fiatal pedig egyetemeken, főisko­lákon tanul. Sok ez, vagy kevés? Ha pél­dául egy hazamegy, és művelődésiház- igazgató lesz, ha a pedagógushiány enyhí­tésére is letelepszik néhány, akkor talán elég. Ha akadnak, akikre nem áll, amit az igazgató mondott: „Kiemelni, visszahozni? Lenne egyetemet végzett, de az nem akar visszajönni, mert ismeri a falut.” Speidl Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents