Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-26 / 149. szám
HU VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. június 26. Huszár István festőművésznél Nyolc éve főhivatású, szabadúszó festőművész. Egy kicsit úgy emlegetik, mint a szabolcsi művészek „fenegyerekét”, aki valamivel mindig magára vonja a figyelmet, vagy egyesek megrovó tekintetét. Pedig — mint mondja — nem csinál mást, csak megy a magaválasztotta úton... Az első meghökkentő lépése az volt, hogy 1969-ben felhagyott a biztos megélhetést nyújtó pedagóguspályával és elhatározta, bárhogyan is lesz, meg fog élni művészi munkásságából. Gondolt-e a kockázatra? Nem félt-e attól, hogy tehetségét a napi megélhetés miatt esetleg aprópénzre kell váltania? A kérdéseket az évek során valószínűleg sokszor feltette magának Huszár István is. És válaszolt rájuk: nem szavakkal. Alkotásokkal. „Amíg tanítottam, csak festegettem, ki- állítgattam. Mióta önálló vagyok: festek és ha úgy hozza a helyzet, kiállítok. Csak így lehet igazában alkotni. Még akkor is, ha olykor fogytán a pénzém, s hirtelen azt szeretném, ha kopogna valaki és rámutatna egy képre: ezt kérem. Nincs mindig így, de azért vásárolnak tőlem. Igaz, nem mindig akkor, amikor én szeretném. De nem panaszkodom...” Amióta szabadúszó, Huszár István tízszer annyit dolgozik. A képek pedig azt sugallják, alkotójuk még kíméletlenebb, szigorúbb önmagához. Nyolc önálló tárlata volt eddig, köztük arra emlékszik legszívesebben, amelyet a Benczúr-teremben láthatott a közönség. Csodálkozás, dicséret, kétkedés — ezzel együtt sok vásárlás. Ez jellemezte az 1975-ös nyíregyházi tárlatát, amelyen a szakmabelieket és a közönséget szinte sokkhatásnak vetette alá. Itt állította ki azokat a műveket, amelyeket az általa kikísérletezett aranyfüst- technikával alkotott. PORTRÉ Nem olcsó és felszíni elkápráztatás ez? — kapták fel sokan a fejüket, miközben őszintén elismerték a művekből sugárzó erőt és tehetséget „Tudom, sokan meglepődtek, hogy aranyfüstlemezzel is dolgozom. Régóta foglalkoztatnak az ikonok, az a tűz, amely belőlük árad. Évekig jártam az országot, Lengyelországban is hosszasan tanulmányoztam az ikonfestészetet. Aztán elkezdtem a kísérletet. Úgy találom, nemcsak a régi korok, ha- 7iem a mai festők is élhetnek ezzel a páratlan lehetőséggel.” ÖREGASSZONY Huszár István műtermében festmények sokasága; s közöttük — mint a mából több száz, vagy ezer évre visszaröpítő jelek — „pléh-Krisztusok” is „várakoznak”. Egyházi megrendelésre is dolgozik a művész — a tudományos világnézetű ismerőseinek nem kis fejcsóválására. Egyik munkája az ország legmodernebb templomát a szűcsi körtemplomot díszíti, amelyet a televízió is filmre Vett, s a római magyar intézet bemutató műsorán is szerepel. „A szűcsi templom bányásztemplom. Az egyházfőkkel nagy vitám volt, ugyanis egyetlen glóriás szent sincs a falon. Helyette van bányász, légkalapácsos motívummal, van egy kéz, munkáskéz.” Alkotásait tekintve mindig az emberrel találkozunk, nincs egyetlen képe sem, amely nem figurális. Egyébként foglalkozik grafikával, táblaképekkel és murális munkákkal. Néhány éve szobrászkalapácsot is a kezébe vett, amely 'szintén „gyanússá” tette, mert a festő az fessen — mondták. „A kórházban kezdődött, amikor egy karambol miatt bent feküdtem és nem tudtam festeni. De mintázni igen. Nemrég rábukkantam egy kincsre, még a Békeház építésekor, jó 25 évvel ezelőtt megmaradt vagy 300 mázsa szép, lilásszürke gyöngyössoly- mosi kő. Megvettem. Kibéreltem tíz évre egy elhagyott tanyai iskolát. Ott szobrászkodom és nomád életet élek. Napokig kint vagyok, olykor már hajnal 4-kor dolgozom, sokszor estig, amíg látok. Kétkilós kalapáccsal.” Egy sajátos arculatú, kísérletező, önmagának külön világnézetet alkotó ember beszélt alkotó hétköznapjairól, amelyből sugárzik az optimizmus. Egyik katalógusában azt írta magáról: „elmúltam ötvenéves (az idén lesz 52), s ugyanilyen észrevétlen szeretném megérni a másik ötven évet is.” De műveit, jelenlétét lehetetlen észre nem venni. Alkotásai mindnyájunknak szólnak. Szöveg: Páll Géza Fotó: Elek Emil A Szatmár Múzeum sikeres két éve Paraszti szekérkiállítás Villamosítástörténet — Az Ecsedi-láp néprajza — Ez a nép csak kidobta magából a népi kultúrát, de nem részesült benne — kezdte az emlékek elevenítését dr. Farkas József, a Szatmár Múzeum igazgatója, mikor arra kértem, meséljen arról, hogyan is jött létre Szatmár „fővárosában”, Mátészalkán ez a múzeum. — Évtizedekre kell visszamennünk, ha az alig egyéves történet tüzetesebben érdekel bennünket. Csűry Bálint egyik jelentős munkája, a Szamosháti szótár megjelenése (1936) fordította először az ország figyelmét Szatmár felé. Aztán hamar felfedezték: a táj nem csak nyelvészeti, de régészeti, néprajzi, művelődéstörténeti anyagban is egyaránt gazdag. Ezt többek között természetföldrajzi adottságainak köszönhette. Tiszta forrás — A lápos, mocsaras terület — ahogyan erre Móricz: Szatmár megye népe című munkájában rámutat — tatár, törpk, nem igen érintette. Innen tehát a művelődés- történeti forrás tisztasága. — De térjünk vissza a két világháború közötti időszakra. Csűry Bálint mellett említést érdemel Sőregi János, aki a 40-es években végzett ásatásokat a Panyola környéki Szamos-parton, nem is eredménytelenül. Közben Luby Margit néprajzi kutatással foglalkozott. Majd 5 és fél ezer oldalas kéziratanyagát múzeumunk nemrégiben vásárolta meg. A Szatmár -Múzeum közleményei sorozat harmadik darabjaként a szerző köszöntésére ebből egy válogatást jelentettünk meg. A nyomdai munkák ideje alatt Luby Margit — 91 éves korában — elköltözött az élők sorából. A felszabadulás után mintegy 15 évig kellett várni arra, hogy a mátészalkai múzeum ügye napirendre kerüljön. Közben Vásárosnamény- ban Babus Jolán, Kisvárdán Makkai László, Nyírbátorban Szalontai Barnabás vezetésével sorra készültek a múzeumok, csak Szatmárban nem változott a helyzet. A környéken szervezetten 1957-ben indult meg a néprajzi tárgyak gyűjtése, Márton Árpád gimnáziumi tanár irányításával. Eredménye: 3—4 ezer tárgy. Ezeket azonban tárolni kellett, de megfelelő épület nem akadt. Pincékben hányódott jó részük, amikor 1969-ben, Mátészalka várossá válása után a múzeumalapítás gondolata újabb lökést kapott. Zalka Máté emlékezete Többszöri költözés után (1975-ben három) 1975 nyarán végleges helyet kaptak. Ékkor jutott a 82 községet és 200 ezer lakost magába foglaló Szatmár állandó múzeumhoz, illetve épülethez. A beköltözés és a működési engedély kiadása közötti év alatt megindult az időközben kb. 5000-re duzzadt néprajzi tárgy felmérése, rendezése. Jelenleg két állandó kiállítás látható. Az egyik Zalka Máté, a Tunyogmatolcsról indult forradalmár életét mutatja be gazdag fotó- és tárgyi anyaggal. A másik az 1888—1963 között eltelt idő villamosítástörténetével foglalkozik. Kevesen tudják, hogy itt gyúlt ki az országban először a villany a helybeli szeszgyár által termelt áram segítségével. E kiállítás berendezéséhez a TITÁSZ félmillió forinttal járult hozzá. — Melyek a múzeum további tervei? Milyen állandó kiállításokat szeretnének rendezni a következő évek során? Néprajz, helytörténet — 1978—79-re igyekszünk megvalósítani az Ecsedi-lá- pot bemutató néprajzi kiállítást. Itt csapolták le ugyanis 1896-ban az országban legkésőbb a lápot. Ebből következően a lápi élet legtöbb emléke itt lelhető fel, melynek minél teljesebb bemutatására fogunk törekedni. — De nem téveszthetjük szem elől a helytörténeti kutatást sem. Ez országszerte fellendülőben van, s az érdeklődőknek e téren sem szeretnénk adósai maradni. — A múzeum tudományos központ is. Ennek jegyében létesítettünk kutató- és vendégszobákat, de szívesen segítséget nyújtunk szakdolgozatok készítéséhez, valamint a középiskolai tanulók munkájához is. Rendelkezésükre áll könyvtárunk és Mátészalka legújabbkori történetét, fejlődését, jelentős eseményeit bemutató kb. 5000 db negatívból álló filmtárunk, mely egyelőre rendezésre vár. — Hallottuk, hogy egy kuriózumszámba menő gyűjtemény felállításán fáradozik. Megtudhatnánk valami közelebbit, hogyan is születik egy ilyen ötlet: paraszti szekérkiállítást összeállítani? 50 szekérkörzet — Nem titok, hogy jelenleg a néprajzi tárgyak gyűjtése virágkorát éli. Ez egyfelől öröm, hisz mind többen ismerkednek meg eleink kultúrájával. Másfelől viszont gond, mert az amatőr és jórészt szakképzetlen gyűjtők esetében attól tartok, hogy csak kampányszerű. Amilyen hamar bekerült például a mángorló a modern lakásba — megújhodva —, olyan gyorsan ki is kerül a szemétbe. De szerencsére ez csak a kis tárgyak esetében igaz. A nagy tárgyakat ugyanis nemigen gyűjtik. Másfelől hiányt is pótolna, mert ilyen még nincs az országban. Innen a gondolat: kíséreljünk meg egy paraszti szekérkiállítást létrehozni. A szatmári területen 50 úgynevezett szekérkörzetet jelöltünk ki, s a körzeteken gazdálkodó tsz-ektől azt az ígéretet kaptuk: június közepéig a múzeumba beszállítanak egy-egy felújított, vasalt szekeret. E jelentős segítség mellett a Szabolcs- Szatmár megyei Termelőszövetkezetek Szövetsége 40 ezer forinttal segíti munkánkat. Cs. Cs. Ami van — és ami lehetne 90 éve született Karinthy Frigyes „ ... én a törvényre vagyok kíváncsi — nem arra, hogy mi az ember, hanem arra, hogy mi lehetne..., hogy mi felé érdemes törekedni. Azt az embert akarom látni, akit az értelem és a belátás teremtett a hatodik napon, ahelyett, akit a véletlen teremtett” — fogalmazta meg egy drámája előszavában írói, gondolkodói programját a XX. századi irodalmunk egyik legnépszerűbb és legsokoldalúbb alkotója, Karinthy Frigyes. Karcolatok, humoreszkek ezreiben, regényekben, színdarabokban mutatta be, tette a legkíméletlenebb kritika, a nevetés tárgyává a véletlen — azaz az antago- nisztikus társadalmak körülményei — szülte torz embert és annak eltorzult kapcsolatait, s mutatta ki, hogy tőle elidegenedett, számára érthetetlen és rajta uralkodó viszonyai, mint egy zavaros álom nyomasztó kulisszái közé bezárva miként fetreng butaságban, önzésben és hazugságban. És kereste szenvedélyesen — maga is ennek a fojtogató álomnak foglyaként — az ébredés, a véletlen korlátáitól való szabadulás, az emberek szívében élő eszményhez méltó, az értelem teremtette ember születésének lehetőségét. Bár már életében is humoristaként volt a legnépszerűbb, és mai köztudatunk is elsősorban így tartja számon — eltekintve a megélhetés kényszerében született napi jellegű, igénytelen írásaitól, — Karinthy nem viccelődött. Szállóigévé vált mondása — humorban nem ismerek tréfát — nem csupán a mesterség tiszteletét jelenti, hanem azt, hogy humoreszkjeivel nem egyszerűen szórakoztatni akart, feladatát abban látta, hogy megmutassa a nevetségeset. A nevetséges pedig az ő szótárában a tökéletlennel azonos: a nevetés szerinte azért a legnagyobb találmány, mert mindig a tökéletlenség láttán fogja el az embert, s ekként a belátás, az önnön tökéletlenségünkre való ráébredés annak a kiküszöbölésére tett első lépés jele — sőt maga az első lépés. Java humoreszkjeiben Karinthy nem torzított tehát, hanem a tárgyul választott társadalmi pillanatkép, embertípus, viselkedési sztereotípia, tipikus helyzet tapasztalati képéről lehántotta a megszokás, az előítélet, a látszat felhámját, és pontos logikával a mélyére, a fonákjáig hatolt. Gondoljunk itt a fonák szó eredeti jelentésére: a hímzésnél például a fonák oldal mutatja meg a minta szerkezetét. Karinthy a humor éles, könyörtelen fényével világított rá a jelenségek valódi szerkezetére, a szerkezeti elemek ellentmondásaira. Kora torz, feloldhatatlan ellentmondásokkal teli valóALKOTÓMŰHELYBEN
