Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-26 / 149. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Előítéletek Vasárnapi Wi? a közéletiségröl Gulyás Emilné cfr.-ra/, a Hazafias Népfront megyei titkárával F urcsa és nagyon életképes vírus táplálja az előítéleteket, a másokról elfogult vélemény alkotását. Furcsa, mert rendszerint hamis köntösben hatol be áz agy, az érzelem „sejtjeibe”. És pusztít. Magát igaznak, tisztának, tárgyilagosnak mutatja, összekuszál, megzavar, általánosít. S fölöttébb életképesek az előítéleteket kiváltó vírusok. Már azt hiszed, hogy megszabadultál tőlük, amikor újra és újra támadnak. Véleményalkotásra, esetleg véleményed megváltoztatására tüzelnek. Kikapcsolják a belső kontroli- lámpát, amely jelezni képes a valóságot, az igazat. De hát nincs ellenük védelem...? Előítéletek kísérik sok helyen a hivatalos vagy magántermészetű utakat. A fővárosba munkaköri kötelességeik miatt gyakran megfordulók háta mögött tarajos hullámokat vet a szóbeszéd. A munkahelyi „folyosói” közvélemény — a láthatatlan zömmögőkórus — már rég elhintette: nem is értekezletre, nem a vállalati, hivatali ügyek intézésére kellenek a pesti utak. „Pofafürdő” az országos szerveknél, ahol a fizetési besorolás, előléptetés, kitüntetés, külföldi kiküldetés eldől. És a kocsik „farában” jól megfér a szabolcsi alma, a szatmári kisüsti (lehetőleg több éves, eperfahor- dóban érlelve). S mindez jórészt állami pénzen, közpénzen elszámolva — itthon. De egyéni karrier szolgálatában. így okoskodik az Előítélet. Ha ez nem válik be, jönnek a kényesebb ügyek: pesti nők. Persze ezek is állami pénzen. De suttognak néhol vezető beosztású nőkről is, akik gyakran járnak Pestre. S persze, nem csak hivatalos ügyekben — mondják. Hanem ruhát csináltatni a Váci utcában, vagy ne adjisten, fodrászhoz. Sok-sok áldozatot szed ez a kór. Igaz, akiket „leterít”, legtöbbször nem testi, hanem lelki sebeket szenvednek. S rendszerint a vétkesek cserbenhagyá- sos módszerrel vonulnak el a helyszínről. Még akkor is, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy az előítéletek rugóit erősítgették. Gyakran üti fel a fejét a lappangó kór olyan esetekben is, amikor valakinek sikerült előbbrejutnia. Mondjuk új, megfelelő lakáshoz jutott, végre kinyújtózkodhat. A suttogó kórus az ógörög drámákból ismert kérdést nagyon is hétköznapi nyelven teszi fel. így: hogy sikerült neki? S jönnek, gyorsvonat sebességével rohannak a kérdőjelek a szélrózsa minden irányába, amikor külföldre készül a „kedves ismerős”. Ha nyugati országba, hangot kap a kétkedés: csak nem akarnak kintmaradni? Vagy: persze a csencselés... Az előítéletek vírusai nem légüres térben élnek és szaporodnak. Nagyon is emberi közegben, illetve közösségben. Nem is elsősorban az átkos múlt hagyatéka, vagy a szocialista jólét, hanem az emberi jellem tökéletlensége, a rossz beidegződések hajszálrúgói mozgatják. Egyszerű megnevezéssel: az irigység, a kapzsiság, a más tányérjában szebbnek, ízletesebbnek tűnő étel igézete. H adakozhatunk-e ez ellen prédikációval. közhelyekkel. Jó emberi, munkatársi kapcsolatokat, egymás jobb megismerését, őszinte és tiszta munkahelyi légkört emlegetve? Igaz, hogy mindezek közhelyszerűek, annyiszor emlegetjük őket. Az ellenszer azonban mégis az .egyes emberben van, ott termelődhet ki. Ráolvasással csak a babonák világában érhetünk el „csodás változásokat”. A valóságban nem. Ki-ki egyénileg, modern bajvívóként tehet ellene, akkor is, ha ma nem őt éri a villámként száguldó vírus, amelynek haj- tóenergiája az előítélet. A Mindenekelőtt: mit nevez w ségnek? ön közéleti— Tulajdonképpen a mindennapi életben való szereplést. Mivel mi közösségi társadalom vagyunk, ezért minden olyan szereplés, amely életünkkel kapcsolatos, köz- életiség is egyúttal. A Ezek szerint elmondhatjuk-e, hogy me- w gyénk lakói közéleti emberek? — Azt mindenképpen, hogy százezrek vesznek részt közéletünkben. Lehetősége van mindenkinek arra, hogy a közös ügyért dolgozzék, hogy valami pluszt adjon a társadalomnak, hogy szabad idejében hozzátegye a maga kisebb-nagyobb tégláját a szocializmus nagy épületéhez. A mindenki alatt valóban mindenkit értek. A kétkezi és a szellemi munkást, a vallásosat és az ateistát, a a párttagot és a kisiparost. A népfrontmozgalom elsőrendű feladata, hogy bevonja az embereket közös ügyeink intézésébe. Mennyire mondható sikeresnek ez a tevékenység megyénkben? — A mozgalomban nagyon sokan vállalnak munkát. Van, aki fizikai erejével, van, aki múltunk, jövőnk kutatásával, vagy éppen politikai munkával dolgozik a közösségért. Sok éves tapasztalatunk, hogy ha a lakosságnak adunk feladatot, mégpedig olyat, amely őt a legjobban érdekli, ha megértetjük vele a célokat, ha annak hasznát látja, akkor szívesen ad többletmunkát magáért, másokért. Mi más ez, mint közéletiség? 0 Hogyan lehet idáig eljutni? — Tudom, ez nem olyan egyszerű. Mindenekelőtt fel kell ébreszteni az emberekben az érdeklődést. Nekünk, a közélet hivatásos munkásainak úgy kell dolgoznunk, hogy már egy bizonyos információ birtokában legyen a lakosság a körülötte folyó dolgokról, hogy felébresszük bennük a kíváncsiságot a közügyek iránt, hogy tájékozottan reagáljanak a történésekre. S ha ezt megtesszük, az emberek már tudnak kérdezni is: mi miért történt, s hogy az kinek, vagy kiknek jó? A Különböző szervek aktivistáinak egész ^ serege dolgozik megyénkben a közösség ügyeiért. Őket hová sorolhatjuk? — Ök alkotják közéletünk gerincét, hiszen bizalmat kaptak társaiktól, akik célokat tűztek eléjük. De újra és újra megerősíteném, hogy nekünk rajtuk túl is százezrekre van szükségünk, akik másokért dolgoznak. Előrehaladásunk egyik alapvető feltétele, hogy minél tágabbra szélesítsük azok körét, akiknek öröme társaik öröme és akiknek a gondja is több a sajátjukénál. ^ Hogyan? — Semmiképpen sem nagy rendezvényekkel. Olyan kicsinek tűnő dolgokkal, mint egy utca, vagy tér parkosítása, az ember környezetének szépítése, ami minden ember érdeke és amit sokan szívesen vállalnak. És ha már egyszer megízlelték a közös munka szépségét, büszkék is lesznek rá, hogy ezt meg azt az ő utcájuk, településük csinálta. Ekkor már sokat tettünk. Mert aki ma csak virágot ültet, holnap felelősséget érez a szőkébb környezetéért. Holnapután már a szélesebb közösségért, a megyéért, az országért, a világért. Az apró dolgokon át alakul ki az ember szocialista jellemvonása. A lényeg: több ember dolgozzék, érezzen másokért felelősséget, döntsön a közös ügyekben, majd vállalja a végrehajtást. Meggyőződésem, hogy az emberek szívesen hoznak áldozatot, ha a legcsekélyebb mértékben is elismerik a munkájukat. A Ha elismerik. De talán ön is találkozott ^ olyan esettel, amikor elismerés helyett cinikus megjegyzést kapnak egyes társaiktól a társadalmi munkások azzal: „mit lelkesedsz, mit kapsz te azért”? — Sajnos, van ilyen. A megbecsülés helyett az önzetlenül másokért dolgozók kedvét szegi néhány — a társadalmi munkáról egyáltalán nem szocialista módon való megnyilvánulás. Erre a válaszom: kötelességünk érvényt szerezni a megbecsülésüknek. Mi, a hatáskörrel rendelkező szervek, a munkahelyek vezetői vagyunk a felelőssek azért, hogy becsüljék mások munkaidőn túli fáradozását. Mert ők néha bizony még a családjuktól is — különösen, ha nők — azt kapják: inkább főzzenek, mossanak ahelyett, hogy beavatkoznak mások dolgaiba. A Miben tudná kifejezni a társadalmi ^ munka értékét? — Forintban semmiképpen. Nem az adatok híján, mert például csak a legutóbbi öt évben 618 milliót tett a szabolcsi lakosság megyéje fejlesztéséhez. Ez sem kevés. A közösségért végzett tevékenység nagy értéke azonban abban van, hogy ez a munka új típusú kollektívákat alakít, nagyszerű szokásokat honosít meg. Másrészt: sok olyan kisebb létesítmény megvalósulhat, amelyre ezek nélkül még soká várhatnánk. Pedig ahhoz, hogy egy faluban élő fiatal ma megtalálja a helyét, kulturált környezetre, presszóra, klubra, áruválasztékra, gyermekintézményre, s még sok másra van szükség. Nos, a munkaakciókkal elsősorban ezt a nagy társadalmi igényt segítünk kielégíteni. A Az eddigiekből kitűnik, tanulni is kell a ^ közéleti szereplést. Hol kezdjük ennek a tanítását? — Nem ott, hogy mondjuk egy tsz-köz- gyűlésen odaállunk az emberek elé és az élettől elvonatkoztatott nyelvezetben, köz- gazdasági kategóriában beszélünk nekik a gazdálkodásról és még el is várjuk, hogy figyeljék a beszámolót, szóljanak hozzá. Egyszerű és közérthető módon kell tájékoztatnunk az embereket a falu, a termelőszövetkezet ügyeiről, bajairól, terveiről. Váci Mihályt idézném: „Csak az álljon élre, ki vezetni mer”. Hozzátenném, hogy aki vezetni tud. Mégpedig úgy, hogy megértsék, amit akar. Csak így képes ő is megérteni másokat. Nélkülözhetetlen, hogy egy vezető jól tájékoztasson. Ehhez azonban jól tájékozottnak is kell lennie, hogy kielégítően válaszolhasson a miértekre. Visszatérve a kérdésére: a közéleti szerepléshez az is kell, hogy az emberek minél többet olvassanak, nézzék a televíziót, hallgassák a rádiót. A közéleti szereplés alapvető feltétele a műveltség. Ezérf is tartom, döntő fontosságúnak, hogy a munkahelyen és a lakóhelyen — nem egymással vitázva, hanem összefogva — a maximálisát nyújtsák az emberek iskoláztatásáért, művelődéséért, életkörülményeik magasabb szintre való emeléséért. Ehhez a legtöbbször pénz is van, csak éppen az indítás szükséges ahhoz, hogy ráébresszük az embereket a nagyobb tudás iránti igényre. Mi mindent tudunk kicsit nagyobb törődéssel, saját erőből megvalósítani! Engedjen meg egy személyes kérdést: hogyan kezdődött az ön közéleti szereplése? — 1948-ban. A párt ekkor szervezte az első jegyzőtanfolyamot Nyíregyházán. Ezt elvégeztem, így lettem a megyében az első női főjegyző. Azután kerültem Ófehértóra. Copfos kislányként, emberismeret, szakmai tapasztalat, megfelelő tudás nélkül. Szinte kizárólag lelkesedéssel. És egy útravalóval, amit a kommunista munkásból akkor lett alispán mondott a kinevezésemkor. így szólt: mielőtt döntök, gondoljak mindig arra, hogy az a döntés annak a szegényparaszti osztálynak, azoknak az embereknek, akik közül jöttem, megfelel-e? Ha úgy érzem, hogy nem, akkor még gondolkozzam, vagy döntsék másképpen. Ez az útravaló egy életre szól. Hozzájárult ahhoz, hogy fiatal és lány létemre szeretettel fogadott be a falu. Bölcs öregekből álló testület látott el jó tanácsokkal, segített abban, hogy megkapaszkodhassak. Azóta is Ófehértón vagyok megyei tanácstag. Nagy örömöm, hogy a Szemem előtt alakult át, gyarapodott anyagi és szellemi javakban a falu. A Nehéz, kritikus területen dolgozott ké- w sőbb is. Soha nem gondolt arra, hogy a közélet fárasztó, hogy más, könnyebb területet is lehetne választani? — Nem. Ófehértó után Baktalórátházán lettem járási főjegyző, majd járási tanácselnök. 1952-től neveztek ki a megyei tanács elnök- helyettesének. Nem voltak könnyű évek. De szerencsém volt. Mindenütt olyan kollektívára leltem, amely segített, formált, amely bátorítva lendített át a nehézségeken. Nagy lelkesedés és akarat volt bennem, hogy újból és újból meganuljam, amit csinálnom kell. A Munka közben szerezte meg a jogi dip- w lomát... — Két kisgyermek mellett készültem. Mindig éjjel, hogy mire a gyerekek felébrednek, talpon legyek. A legnehezebb azonban mégsem ez volt, hanem a nyilvánosság előtt szerepelni. Odaállni több száz ember elé beszélni. A lámpalázat legyűrni. Sokszor nem ismertem a hangomra. De még annak a kezdetnek is volt szépsége. Az emberek között lehettem, az ügyeikkel törődhettem. Nagyon jó érzés azt tudni, hogy ha csak keveset teszek is, ha csupán öt embert győzhetek is meg, abból holnap már tíz lesz, az» tán mind több és több. Azért iratkoztam be a debreceni egyetem pedagógiai szakára is, hogy megtanuljam, hogyan lehet tökéletesebben csinálni ezt a munkát. Most, a népfrontmozgalomban ennek különösen nagy hasznát veszem, hiszen utasításokkal itt nem lehet boldogulni. Csak úgy, ha jobban értünk az emberek nyelvén. Gulyásné elvtársnőnek igen sok a funkciója. Megyei pártbizottsági tag, ország- gyűlési képviselő, megyei tanácstag, a megyei tanács végrehajtó bizottsági tagja. Hogyan lehet megfelelni ennyi megbízatásnak? — Nehezen. Sok közösségtől kaptam bizalmat. Ez kötelez is, meghatározza a munkámat. Nem könnyű ennyi megbízatásnak kifogástalanul eleget tenni. Nem mindig sikerül. Még az időmet is nehéz úgy beosztani, hogy ott legyek minden megbeszélésen, s hogy eljussak naponta az emberek, a választóim közé is. De mindent megteszek azért, hogy a lehetőségek szerint mások megelégedésére dolgozzak. Ami a sok tisztségben nagyon hasznos: ezeken a helyeken megfelelő információkat kapok és így adhatok is tovább. Ezen túl a különböző testületekben lehetőségem van képviselni a népfrontpolitikát, illetve a lakossággal ezek után megbeszélni: mit, miért kell tennünk szűkebb hazánk boldogulásáért. A ön, mint a népfront képviselője tett ja- ^ vaslatot két évvel ezelőtt a megye különböző választókerületeiben az ország- gyűlési képviselőjelöltek személyére. Most már van tapasztalata: elégedett-e a képviselői munkával? — Egyértelműen igen. Két évvel ezelőtt olyan emberek kaptak bizalmat, akik érdemesek arra. Képviselőink fontos feladatuknak tartják a beszámolót, a fogadóórák megtartását, s aktívan szerepelnek a megye közéletében is. Nagy megnyugvás lehet ez mindazoknak, akik jelölték őket. A parlamenti bizottságokban, de a megye különböző szerveiben is odafigyelnek a képviselők véleményére. Persze — éppen a napokban beszélgettünk erről — ezt a munkát is lehet és kell is tovább javítani, fejleszteni. Korábban szólt arról, hogy nem könnyű a közéleti szereplés, különösen nehéz a nőknek, ön mit tanácsolna nekik? — Valóban nehéz a helyzetük a család, s a sok helyen még élő előítéletek miatt is. Ügy gondolom, ma már Szabolcs-Szatmárban is elérkeztünk odáig, hogy korszerűbben éljen a nő, hogy megossza a háztartás terheit a családdal, hogy igénybe vegye az ipar és a kereskedelem által kínált mind több szolgáltatást. Az asszonyokon is rengeteg múlik abban, hogy ésszerűen szervezzék saját munkájukat, hogy okosabban éljenek lehetőségeikkel. Mindennap el kell szakítani egy kis időt a tanulásra, művelődésre. Úgy vélem, több biztatást is kell ehhez kapniuk a családtól, a munka- és lakóhelyi vezetőktől. Segítséget ahhoz, hogy a közéletben szereplő asszony, vagy lány ne találkozzék közömbösséggel, vagy rosszindulatú irigységgel. A női hivatást is tökéletesebben látja el az az asz- szony, aki képzett, szélesebb látókörű, aki részt vesz a közéletben. Nagy szükség van egy ilyen közfelfogásra, hiszen ha kevés — márpedig kevés még — a közfunkcióban a nő, az nem azért van, mert nincs rátermett, arra alkalmas asszony, vagy lány. Inkább azért, mert még nagy a visszatartó erő. Igaz, ma már megyénkben is egyre kevesebb helyen mondják, amikor egy-egy nőt közéleti szereplésre ajánlanak, hogy „bár ugyan csak nő, de nagyon tehetséges és szorgalmas, fogadják el”. A kezdeti lépéseket tehát megtettük, de ez egy folyamat. Mégpedig hosszú és keserves folyamat. A Mit tart ön a megye közéletében az w utóbbi időben elért legnagyobb sikernek? — Sok mindenről szólhatnék, de csak egy példát hozok fel, a falugyűléseket. Ezek a közéletiség nagyon jelentős színterei. Ott a település apraja-nagyja előtt kell a községi vezetőknek számot adniuk. Nincs az a bur- zsoá demokrácia, amely ezt tudná adni, amely ezzel felérne! A falugyűléseken mindenki kérdezhet, mondhat véleményt és meg is teszi — így alakul a közösségért érzett felelősség, ilyeneken részt venni valóban nagy élmény. Ha az ember látja azt az óriási erőt — sok tízezer ember közéleti iskoláztatása folyik itt — akkor arra gondol, jogosak a jövőre vonatkozó nagy reményeink. £ Köszönöm az interjút. Kopka János KM 1977. június 26.
