Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-19 / 143. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET NACVMAMÁK Ezt neked rajzolom, nagymama Egy férfi mondja: „Egyik nagyanyámat sosem láttam. Még meg sem születtem, meghalt. A másikra nem emlékszem, kétéves alig múltam, amikor elment. Csupán egy-egy rossz fénykép őrzi vonásaikat, a róluk szóló családi mesék éltetik emléküket. Mégis, ha valami csoda folytán az utcán jönnének most szembe velem, felismerném őket. A nyakukba ugranék. Alakjuk kitörölhetetlenül vésődött belém. A nagymamák halhatatlanok...” Vannak, akik azt állítják: a gyerekek nem a szülők, hanem a nagyszülők jellemvonásait hordozzák magukban. A menynek, a vőnek, meglehet, csak „anyós” gyermekük nagyanyja, az unokáknak azonban „nagyi”, „drága nagymami”, „nyanyó”, „nagymama” és ki tudja, hány szinonimát őriz még a magyar nyelv. Ki mindenki a nagymama? Felsorolni is lehetetlen. Aki pártunkat fogja. Aki segít. Akinél nyaralni lehet. Akinél jobb szilvás gombócot nem főz senki. Aki mesél. Aki mindenkiért aggódik. De: a nagymama az, aki sosem tudni, honnét, miből megtakarított pénzéből visz- sza nem fizetendő kölcsönt ad; a gyereknek réklit, kendőt, meggyet, esetleg csirkecombot vesz; óvodába, iskolába viszi az unokát; vigyáz rá ha színházba, moziba, fodrászhoz, avagy bevásárolni megyünk. A nagymama, pótmama. Ezért: ő az, aki félrenevel, mert túlságosan elnéző. Aki mindig ráér, mert ugyebár nem dolgozik, hiszen tíz éve nyugdíjas és akinek a családi gondokból a vállára szakadó terhek éppen ezért nem lehetnek túl nehezek. Milyenek hát a nagymamák? ★ Nyírbátorban Ibolya így beszél róla: „Az én nagymamám 79 éves és nagyon sok unokája van. össze se tudom hirtelen számolni, mennyi. Tíz gyereke volt, és egy kivételével mindegyiknek van gyereke. A legtöbb Pesten él. Ö az én apukám édesanyja.” Ibolya nagymamája mesebeli öregasszony. „Szép, ősz haja van, hosszú és koszorúba fonva hordja. Szegénynek fáj a lába, ízü- letes, ezért két bottal tud csak járni, de leginkább csak ül nálunk a fotelben. Nem is akar sosem lefeküdni, azt mondja, neki kell ránk vigyázni, ő felel hármunkért, míg apu és anyu dolgoznak. Nagyit nagyon szeretem. Sokat mesél, de igaz dolgokat mond arról, hogy mi volt a háborúban, amikor bejöttek a németek és elvitték a tehenet.” Nagymamának nemrég eltörött a szemüvege. „Egyébként is gyengén lát, nem olvas, nem néz tévét, csak rádiót hallgat. De — mondja Ibolya —, én is mesélek neki. Előveszek egy könyvet és hangosan olvasok. A Ravasz Péteren nagyon jókat szoktunk nevetni. Néha énekelünk. Szép, régi dalokat tud. A múltkor magnóra is felvettük a hangját, ha meghal egyszer szegény, akkor is hallhassuk. Sok fényképünk is van róla. Az egyiken az összes gyerek és unoka látható.” Nagymama utazni is szokott. „Nyáron sokszor visszük magunkkal, mert van autónk. Nemrég Bulgáriába utaztunk. Máskor Pestre megyünk, megnézni, hogy vannak a többiek. Az autóban mindig fél, egész úton sóhajtozik, jaj, neki ne menjünk valaminek, jaj, csak most az egyszer érjünk haza. Amikor megérkezünk azt mondja, hál’ Istennek, aztán megkérdezi, hova megyünk legközelebb?” ★ A folyó partján, hosszan kanyargó Tiszateleken a szülők, hat unoka és a nagymama él egy portán. A ház kívül-belül frissen festve, de látszik azért, hogy a vályogház nyirkos és egészségtelen, a hely igencsak szűkös. A nagymama a régi nyári konyhában lakik, egy sötét, földes padlójú épületecské- ben, ahol a levegő az éjjeli menedékre behúzódott kacsák szagát őrzi. A néni nagyot hall. A negyedikes lányunoka, és a meny kiáltja fülébe a kérdéseket. Egy aranyos, szutykos kisfiú csodálkozva figyeli az egészet. — Hány éves a néni? — Hetven. — Dehogy hetven — szól közbe a meny —, hatvanhét csak. de 'mindig hetvenet mond. — Tetszik néha itthon segíteni? Nemleges válaszát a fiatal- asszony egészíti ki. „Nem bír ő már semmit csinálni. Van egy kis kertje, ott kapálgat; egy kis borsó, zöldség, miegymás, meg néhány baromfi, ezeket gondozza. Éppen ma tapasztotta az ólat és kását darált az aprómarhának. Reggel ötkor kel és napszálltával már le is fekszik.” — Mire szokott gondolni a néni? — Én? Már semmire ... A kislány szól közbe: — Amikor lefekszik, mindig énekel. Hogy mit? Hát mindenfélét, de leginkább azt, amit ott tanul — s fejével a templom felé int. — Szeretitek a nagymamát? — Nagyon. — A kislány elszomorodik. — A nagypapa régen otthagyta a nagymamát, más asszonnyal él. Akkor három gyereke volt, most mi vigyázunk rá. — Milyen a nagymama? — Hát... — a gyerek hangja kicsit bizonytalan —, olyan ... jó ... A nagymama — ez is kiderül —, azért segíteni is tud. Például disznóöléskor. Ha főz, behívja magához a gyerekeket. „Mi mindig főzünk — veti közbe a kislány —, de csak tejet szoktunk beadni neki, minden vasárnap reggel.” A nagymama járadékot kap a tanácstól. Nyolcszáznegyven forintot havonta. Mire költi? — Ennivalót veszek belőle. Jó étvágyam van. — Ügy kuncog hozzá, mint a pá- kosztosságon kapott gyerek. *— De nem vagyok olyan finnyás, mint lyánykoromban. Ruhát is veszek. Nemrég vettem egy barnát. Olyan dzsörzét. — Nehezen birkózik a szóval. — Meg az unokáknak is szoktam valamit adni. A falon barnult fényképek. — Onokák, a testvérem gyerekei, sógorok, az a pici pedig dédonoka. A gyerekek ritkán jönnek, pedig a faluA NAGYANYA AZ ÉRTELMEZŐ SZÓTÁR SZERINT: „VALAMELYIK SZÜLŐNEK AZ ANYJA, ILL. OLYAN NŐ, AKINEK UNOKÁJA VAN.” ENNYI VOLNA CSAK? ban laknak. Mind dolgozik. Csak ez a kicsi — bök a csendesen álldogáló szurtos apróságra —, meg ez a lyány, ezek jönnek be gyakran ... A néprajztudomány tanúsága szerint, egyes primitív népeknél a munkaképtelen öregeket halálára szánják. A legszegényebb magyar vidé- , kékén, néhány évtizede, a semmire nem jó öreg szüléket elkülönítették, csendes elmúlásra ítélték őket. Erdélyről pedig feljegyezték: az öregek önként vonulnak el meghalni a kénes—gázos „büdös” barlangokba. Ötven éve, meglehet, hasonló sors várt volna a nagyot halló nénire. Ma azt latolgatja, mi mindent vehetne ő az unokáknak, ha egyszer egy ötöse lenne. Igaz, sosem lottózott. De játszik a gondolattal... ★ A nyírbátori fiúcska a komoly Rudolf névre hallgat. Nevével azonosulva beszél nagyanyjáról. „A nagymamám még fiatal. Ötvenhárom éves csak és a malomban dolgozik. De nekünk is segít. Főz, vasal. Ö nem lakik nálunk, csak itt a közelben. Kertes háza van. Én is segítek neki: megetetem a csirkéit. Sokat van nálunk, mert a nagypapám mái»meg- halt. Kártyázni szoktunk. Piros papucsot, Fekete Pétert és ilyesmit. Az nagyon jó. Nyáron én is szoktam dolgozni, a nagymama elvisz a malomba és segítek neki pecsételni. Amikor névnapja, születésnapja van, felköszönt- jük. Anyák napján sírt is örömében...” ★ A jósavárosi három szobában lakik Szilvia, Erika, Gabriella és Zolika. A legnagyobb Erika, ő ősztől már iskolás lesz, a legkisebb pedig Szilvia, aki tízhónapos korát meghazudtoló fürgeséggel csetlik-botlik, jókat kacará- szik és barátkozik. Édesanyjuk gyermekgondozási segélyen van, édesapjuk csökkent- látó; telefonközpontot kezel. E.lkél itt is a nagymama. — Nekem csak ez az egy gyerekem volt, a lányom, bár lett volna több... de ez a négy sok mindenért kárpótol. A férjem nyugdíjas, ő is igényli a gondozást, mert a MÁV-nál eltöltött évtizedek nem múltak el felette nyom nélkül. Arrykor csak tehetem, itt vagyok. — Nagyon sokat tud segíteni — mondja a lánya —, de szükséges js a segítség. Hiába, soknak sok kell... Sosincs semmi összetűzés, a nevelési elvek azonosak, csak a nagyapa lágy szívű, ő bizony sajnálja, ha kikapnak. Gabika három fiún is túltesz. — Nem nehéz itt is, ott is mindennek eleget tenni? — Rövidesen hatvanéves leszek, igaz, ami igaz, néha bizony nehéz. Furcsák ezek a mai gyerekek. Olyan izgő- mozgó mindegyik. Mese? Az legritkábban kell csak, leginkább a „Gőgös Gúnár Gedeon” tetszik nekik. Inkább rajzolnak, játszani pedig bármikor hajlandók. — Nem jobb lenne fordítva: a gyerekek támogassák a Szülőket? — Sosem volt ez így. Mindenki a saját gyerekeinek adja tovább, amit a szüleitől kapott. így van ez rendjén ... Andrea negyedikbe jár. Két nagymamát szeret, mindkettőt egyformán. „Csak az egyik lakik itt a városban, az édesanyám édesanyja. Szép, őszes néni, csak amióta a nagypapám meghalt, szomorú. Nagyon gyakran van nálunk, olyankor főz, mos, takarít, mindent csinál. Csuda jól főz. Olyan rántott húst és húslevest, mint ő, senki sem készít. Amikor hozzánk jön, mindig elmeséli, mit csinált aznap, mi van a kertben, mi történt a munkahelyén. Két éve van még nyugdíjig. Nagymamámnak hét gyereke volt.” A másik nagymamáról kevesebbet tud. „Sokat fáj a füle. Ö sem lakik messze, de mi emeletes házban lakunk, és nem bírja már az emeletmászást. Tőle is sok ajándékot, játékot kapok. Én virágot és rajzot adok nekik." ★ Egy nagymama, még a pult mögött áll a „Nyírfában”. Lánya Debrecenben, fia Ede- lényben él. „Négy unokám van — mondja —, két fiú és két lány, a legkisebb négy, a legnagyobb kilenc esztendős. Az az én legnagyobb bánatom, hogy messze vannak. Debrecenbe gyakran eljutunk, de Edelény távol esik. Alig várom a nyugdíjat, hogy megvalósuljon a régi álom: mindnyájan Debrecenbe költözzünk. Már csak másfél év az egész ... Ügy érzem, természetes dolog a gyerekek segítése. Mi is boldogultunk, boldoguljanak ők is.” Trabantot vettek a lányuknak, hogy a korai kelés után a hét kilométerre lévő óvodába a gyerekekkel köny- nyebben eljuthassanak: tojás, csirke, zöldség és gyümölcs szerepel a gyakori küldeményekben. „Milyenek az unokák? Ilyet kérdezni egy nagymamától... Érdekes, néha a nagyszülőkhöz jobban ragaszkodnak, mint a szüleikhez. Persze, ennek könnyű a magyarázata. A mindennapos gond és a vesződés nem a miénk. Miénk a szeretet és az aggódás, a becézés és az ezért kapott hála. A gyereknél senki sem hálásabb. Ebből apróbb konfliktusok is fakadnak. A vejem azt nehezményezi, hogy sok az ajándék, a gyerekek pedig követelőzők. Igaz, ez is előfordult, de ilyenkor le is' állítjuk az ajándékozást. Ha jó a nagyszülő és az unoka közötti kapcsolat, olyat is elérhetünk, ami az apának, az anyának esetleg nem sikerül. Amikor nekem ígérnek meg valamit, azt biztosan be is tartják.” :A Unokák és nagymamák. Tükrei egymásnak; az unokáról látszik, milyen a nagymama és fordítva. Valahol hasonlítanak is egymásra. Mindketten gyámolításra szorulnak, még néha a nagymamák sokszor tagadják is ezt. Furcsa az egészben az, hogy mindketten a számukra közöstől, a nagymama saját gyerekétől, az unoka a szülőjétől várná mindezt. A szülő dolgozik, családot tart fenn, elviszi őt a néha oktalan rohanás. Nagyszülő és unoka egymásban keres ezért menedéket, s legtöbbször talál is. A kezdet és a vég találkozik bennük. A nagymamák legtöbbször optimisták. Titkolják bajaikat. Sokszor úgy tűnik, kevesebbet kellene a vállukra rakni, még akkor is, ha tiltakoznak ellene. Többek között azért, hogy a feladatot, mely mindenképp rájuk háramlik, minél tovább láthassák el. Nem a' gyerekek, — az unokák érdekében. Speidl ‘Zoltán Fotók: Gaál Béla Még másfél év a nyugdíjig Hárman, a játékokkal 1977. június 19. Irány, az SZTK
