Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-19 / 143. szám
1977. június 19. oo Amit a pályázati lista nem oldott meg csalódott tálán ta- lehetősen ki a nyír- gimnázi- válaszok- először népmű- ;áról ér- annak a éti, gya- ••égüket a et szakit ék, leg- szerint ’ szükség lés apró- •vezéshez jókra — itnyi, tere kiala- 'int na- t állhat ics állás. tt nagy ták az új ét. Két >ári és a Ite meg akultatív oktatás k-negye- a nép- ii isme- kat szertárgyait a közKépzettséggel — állás ismereti tantárgyakat csökkentettel tanították, szemléltetőeszközöket vásároltak, gyakorlati foglalkozásokat szerveztek, gyakorlatvezető tanárokat alkalmaztak. Most mindezt hiábavalónak érzik, sőt a Vasváriban azt is elmondták, inkább gépkocsivezetést kellene oktatni, mert azzal a bizonyítvány- nyal könnyebb elhelyezkedni. Megkapták ugyanis a pályázati listát, amelyen összesen 13 munkahely áll. A két iskolában az idén 32 diák végez, jövőre Kisvárdán újabb ilyen osztály fejezi be tahulmányait, s áll sorba újabb munkahelyekért. Nincs okunk kétségbe vonni a községek tájékoztatásának alaposságát, valószínűleg minden üres helyet meghirdettek. Megyénkben most 144 népművelő dolgozik a közművelődési intézményekben, közünélkül lük 25 rendelkezik felsőfokú szakképesítéssel. A középiskolai képzéssel az volt a cél, hogy a művelődési házakban olyan érettségizett népművelők dolgozzanak, akik az intézményvezetésen kívül minden szervező feladatot el tudnak látni. I Két évvel ezelőtt készült el a fejlesztési terv a köz- művelődési intézmények dolgozóinak létszámáról, ezt a megyei tanács hagyta jóvá. Ebben megjelölték, hogy 1990-re 406 főállású népművelő foglalkoztatása szükséges, 282-vel több, mint 1975-ben. Azóta mindössze húsz új népművelő állt munkába. Kevés a pályázható állás, s amit kínálnak, az sem ehhez a végzettséghez szabott. Három kivétellel valamennyi helyre intézmény- vezetőt keresnek. Tudjuk, hogy a művelődési házakban dolgozó szakképzetlen népművelőket nem lehet egyik napról a másikra szakképzettekre cserélni, sőt, ez néhol egyenesen káros volna, hiszen vannak szakképzetlenek, akik jobban dolgoznak, mint némely diplomás. Az is lehet, hogy az érettségizők közül néhá- nyan bejutnak a főiskolára, többségük azonban dolgozni szeretne, s ebben a munkakörben. Nagy az iskola felelőssége, mert éppen e képzés bevezetésével akarták megkönnyíteni az általános gimnáziumban végzők munkába állását. Még nagyobb azonban a felelőssége a tantárgy csoportos oktatás sorsáról döntő megyei művelődésügyi osztálynak. A munkába állás gondját ugyanis nem oldja meg az idei pályázati lista, ha a nyíregyháziak a környező járásokban mindössze 7, a fehérgyarmatiak 6 hely közül „választhatnak”. A jelenlegi hangulat indokolja a jövő tanév előtti alapos mérlegelést: szükség van-e a képzés folytatására? BE. 30 év magyar művészetéből címmel kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban, r alkotása: Ketrec (1948) egyen hogy legyen. Meg okosabb, onűál, Ravaszabb. Közben akapá- er hi- val húz egyet-egyet, mint- mnak egy nyomatékot adva sza- pával, vának. dilön- tosszú •mber a kell, ért. Móringja vagyont ért. A család Jolán már férjnél van. Révbe Anyja szerint az ő korában négynek se jutott annyi sok szép. Konyha és bútor, gáz és mosógép, meg dunyha, mert fázós a menyecske. Gizella most végzi a harmadikat Szálkán. Jövőre ballag majd, arra kell már gyűjteni mostan. Az iker még kicsi, itt kell még a nevelő szülői szó. Este a tévétől űzgerélik, mert csak pihenten fog másnap az agy. Meg rendbe kell tenni az óhajt, mert mit nem akar ma a pulya? Egyszer hallgatni kell, mit pusmog az asszonylány, tervet sző, jövőt álmodik Gizi, s Mihály fürge eszével próbára teszi az okost is. Egy kis segítség, jó szó és feddés, szidás ha kell, kis kapavágás a fejekben, mi irtja ki onnan a dudvát. Természetesen mint Rousseau, bölcsen mint Pestalozzi, szenvedélyesen mint Apáczai summáz elvet, mit gyakorlatban talált fel, természetes ésszel, szeretettel az asszony. Sziklaszilárd, de nem kő, érző meleg, s szigora bölcs, mint amilyen csak anyáé lehet. A ÍÖVÖ mondják erre, * 1 hogy aki megéli a hatvanat, elnyűtt. Aki az elmúlt évek során ment nyugdíjba, vagy most várja a megérdemelt pihenést, már aligha tudja élvezni a gondtalan napokat. Vargá- ék talán már szerencsésebbek. A nehezét fiatalon vészelték át, s ma már jut nekik vígabb napokra. Ha beosztják a pénzt, azért teszik, mert van mit beosztani, s nem a cincogó krajcárt számolgatják, a betétkön; v számoszlopa késztet összeadásra. Bár Varga Mihálynak még sokszor kell kelni, hogy hajnalban kimenjen a telepre, s etessen, gondozzon tehenet, de vidáman mondja, még mindig csak az első lépés a nehéz, mit megtesz az ágyról a földre. Mit átélt egykor hét testvér közt egyként, gyermeke már nem is hiszi, s Varga Mi- hályné sem kényszerül arra, hogy könnyét a baj miatt ontsa magából. A ráncokat már csak évek róják, mint mindenki másnak, fejük nem fáj a jussolás miatt. És tudják, ha az utolsó gyermek is kiszállt a fészekből, visszatérnek majd. Ki röpke ölelésre, ki vigaszra, számadni arról, hogyan élt azzal, mit adott legnagyobb jussként Varga Mihály és felesége. Száll a déli harangszó. Megáll a szerszám a kézben, elcsendesül a hegyoldal. Fehér szalvéták nyílnak, melyekből kikandikál a jólét. Borra invitál Varga, s a pohárban gyöngyözve száll a buborék. S mit tehet hozzá a búcsúhoz az ember? Legyen úgy, mint kívánja, álmodja s munkálja Varga Mihály és felesége a tarpai házban. Bürget Lajos Epilógus MEGYÉNK TÁJAIN Tiszakerecseny A Bereg egyik csücskében húzódik meg, 25 kilométernyire Vásárosnaménytól, a járási székhelytől. 420 portáját 1470 ember lakja. A település sakktáblaszerű, utcái meglepően szélesek. Láthatóan mérnöki elképzelés szerint épült és fejlődött. Már a mai Tiszakerecseny — mely igazából az erdőírtáson született. Viszonylag fiatal község. Első házai — a feljegyzések szerint — az 1860-as évek derekán épültek. Ám a helyi honismereti szakkör tagjai az 1200-as évekből is találtak említéseket. Ezek Kerecseny névvel utalnak a már akkor lakott településre. Az egykori helység, a mai takaros falu „őse” a jelenlegi falutól mintegy három kilométernyire feküdt. A Tisza árterén. Ma már Öcskafalu néven emlege^ tik. Érthetően csak a korosabbak emlékeznek vissza az ősfalu életére. Ök is elsősorban a már rég szunnyadó apák, nagyapák száj- hagyományai alapján. A mai Tiszakerecseny helyén akkoriban hatalmas tölgyerdő húzódott. Ócskafalubam — az egykori Kerecsenyben — egyszerű, de kemény volt az élet. Halászatból, vadászat ból éltek az emberek. Meg a gyümölcsből. Hiszen a rekeszekben — a gyümölcsöskertekben — gazdag volt a termés, elsősorban szilvából. Az őszi estéken a legtöbb rekeszben lobogtak a tüzek, főzték — kezdetleges módon — a pálinkát. Olykor még krumpliból is. Az egykori település lakóit mégis elsősorban a Tisza és az erdő látta el élelemmel. Az erdő olykor kellemetlen „látogatókkal” is szolgált. Akkoriban a csikót szinte a saját lábukhoz béklyózták az emberek. Ha kicsit is szabadjára engedték, rendre elhordták a farkasok. A Tisza az Ócskafalu egyik éltető eleme, egyben sírásója is volt. A víz egyre inkább megsanyargatta a települést. Ahogy fenyegetett, az emberek fokozatosain húzódtak előle biztonságosabb helyre. A mai község területére. Az első házakat még tetszés szerint építették. Ám hamarosan terv szerint indult meg az áttelepülés. Tiszakerecseny rendezett kis községgé vált. Az Ócskafalu elnéptelenedett. Az építkezés akkoriban könnyen ment. Csak erdőt kellett irtani — minden anyag megvolt. A paticsos házak egyszerűen és gyorsan készültek. Az épület sarkait nagy tölgygerendák szolgáltatták. A gerendák közét ágakból „fonták” be... Két oldalról sárral verték be és mártó álltak a falak. A tetőhöz megint csak ott volt a fa, borítóanyagot pedig bőben találtak az ártéren. Az Ócskafaluban folytatott — szinte természeti -T- életmód voltaképpen a felszabadulásig kísértette a tiszakerecsenyieket. Még századunk 20—30-as éveiben sem volt jelentős mezőgazdasági művelés. Főként fakitermeléssel foglalkoztak az emberek, s közülük -sokan jártak lábózni, azaz tutajozni. Feljártak Máramarosba és úsztatták le a rönköket a Tiszán — olykor Szegedig. — Szegény volt a falu, igénytelenek az emberek — emlékezett vissza a 78 éves Tatár Józsi bácsi. Ma tsz-járadékos. Sokat megélt ember. Az első világháború után rongyosan, éhesen élt, majd a bolettás világ elől 1926- ban „amerikás” lett. A kivándorló hullámmal ment — 1931-ben jött haza. Utána kortesve- zérkedett. Világéletében ellenzéki volt. Megtörtént, hogy 80 százalékban leszavaztatta a falut a kormánypárt ellen. Személyes ismerőse volt Bajcsy-Zsilinszky Endrének. Ott volt a tarpai szavazáson is, amikor az 1930- as évek közepén hat vokssal buktak meg. Igaz, csendőrök „ügyelték” a szavazást és a detektívek zsákból osztogatták az 50 pengősöket a pálinka, meg a kortesbor mellé. Nagyon egyszerűen éltek ez időben a ti- szakerecsenyiek — tudtuk meg Józsi bácsi visszaemlékezéséből. Kendert minden háznál termeltek. Az asszonyok szőttek-fontak, főként így ruházkodtak. A fiúgyerekek is vászonszoknyában jártak. Józsi bácsi is így járta ki az iskolát. Az „első őtözet” ruhát, azaz nadrágot többnyire akkor kapták, amikor sor alá mentek... A faluban még emlékeznek az egyszeri legényre, aki a mulatságban egyedül ropta a táncot, dúdolgatva: „Uccú édes nadrágom. Van még otthon, vagy három.” Igaz, rögvest rá is pirítottak valahogy így: „Van bíz’ a’! Hisz ami rajtad van, az is a Tóth Jani bátyánké!” Szegény, de rigmusokban gazdag volt az élet. Gyakorta megtörtént, hogy szekéren vitték a szilvát Nyíregyházára eladni, s az árából vettek lisztet. Igazi értelemben vett nagybirtok nem volt, de a vagyon, a rétegződés az sokat számított. Még akkor is, ha a jobb származásúakrói így vallott a falusi rigmus: „Uccú kolompérleves, gatyában jár a nemes!” Azért egyre inkább rangot jelentett a birtok. Bár faekével szántottak, kézi sallóval arattak, és kézi darálón őrölték a búzát eleinte, a birtok egyre többet nyomott a latban. A módosabbak felvidéki aratókat fogadtak rendre és — mint Józsi bácsi említette — a felszabadulás előtti években már a föld után dukált az ész is! Az eltelt három évtizedben nagyot fordult a világ Tiszakerecseny ben. Ma tisztán a mezőgazdaságból él a falu. A tiszakerecse- nyi Dózsa Tsz a fő megélhetési lehetőség. A szarvasmarha- és a juhtenyésztés a szövetkezet fő profilja. Emellett az őszi kalászosak, főként a búza termesztése is fejlődik, s termőre fordulóban van a 25 holdas meggyeskert is. A kerecsenyi lakosság túlnyomó része a termelőszövetkezetben dolgozik és jól meg is találja a számítását. Kedvelt a községben a háztáji állattartás. Nem ritkaság, hogy családonként 2—3 bikát adnak le évente, s kezd népszerűsödni a tehéntartás is. A sertéshíz- lalás viszont csak saját szükségletet elégít ki. Érdekes, hogy nem tudják a sertéskihajtást megoldani. Főként azért, mert nincs megfelelő jelentkező a „kondási státusra”! A faluból közel kétszázan járnak el dolgozni más megyei nagyvállalathoz, s tapasztalható lassú eltelepülés is. A község eléggé kiesik a megye vérkeringéséből. A járásban viszont a jelentős faluk közé tartozik. Körzeti orvosi székhely. Van egy önkiszolgáló és egy vegyesboltja. Külön iparcikkbolt, egy italbolt és egy új presszó is működik. Találni a községben benzinkutat — tüzelőolajat és petróleumot is lehet itt kapni —, gázcseretelepet és fodrászüzletet is. A pártház, a tanács, a posta, a kultúrház, a2 iskola mellett takarékszövetkezet is található. Az öregek napközi otthonának 18 lakója van, de van óvoda, kétcsoportos iskolai napközi és klubszoba a KISZ-esek és az MHSZ-tagok részére. A lélekszámhoz viszonyítva meglepően „összkomfortos” község Tiszakerecseny. S ami legfontosabb — amint Joó Pál tanácselnöktől megtudtuk —, jó a község élelmiszerrel, árucikkekkel való ellátása is. Ma már talán mutatóban sem lelni paticsos házat. A porták belül szépek, korszerűen berendezettek. A községben jelenleg 206 rádiót és 216 tévét tartanak nyilván és 25 embernek van személygépkocsija. Nem tudni pontosan, honnan ered a falu neve. Vagy a kerecsensólyomról, vagy az egykori birtokos Kerecseny Balázsról nevezhették el. Ez a névbizonytalanság viszont nem zavarja — mert miért is zavarná? — a falut, mely első pillantásra is kedves meglepetéssel szolgál az idegennek, A diófákkal! E gy tanító az 1930-as években létesített diófa csemetéskertet. Majd kiültették a csemetéket, s ma szinte minden porta előtt ott bólogatnak a diófák. A fa gyümölcse azé, akinek a lakása előtt áll. A ti- szakerecsenyiek viszont szeretettel gondozzák — és pótolják, ha kell. A kedvelt fát, mely bölcsőtől a koporsóig végigkíséri az embert. Ilyenkor nyaranta olyan a falu távolról, mintha egyetlen nagy dióliget lenne. Bézi László
