Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. május 22. o ImIÖAMYŐS íssioHToS KILENC ASSZONNYAL BESZÉLTEM, AKIK GYER­MEKEIKET EGYEDÜL NEVELIK. HÁROM NYÍREGYHÁZI ÜZEMBEN JÁRTAM, ÉS SEHOL SEM KELLETT SOKAT KE­RESGÉLNI, AMIKOR ILYEN HELYZETBEN LÉVŐ ASSZO­NYOK FELÖL ÉRDEKLŐDTEM. SAJNOS, SOKAN VANNAK. i V olt, ahol hárman ültünk le beszélgetni, de ezek az asszonyok nem mer­tek őszinték lenni — sorstársaik előtt sem. Másutt külön-külön igyekeztem szó­ra bírni őket — így sokkal inkább megnyíltak egy idő után. Nem könnyen! Elváltak és özvegyek egy­aránt voltak köztük, keserű sorsok vázolódtak föl monda­taik nyomán. Annak a négy asszonynak a nevét, akikről írok, nem említhetem. Egy­részt — s ez a leglényegesebb — mert ők így kérték. Más­részt nem lenne értelme már kudarcba fulladt házasságok problémáit újra, nyilvánosan boncolgatni. Végül pedig sor­suk új úton alakulgat, új kapcsolatok szövődnek szá­mukra is, volt férjeik számá­ra is. Bűn volna ezeket meg­zavarni. „KÉPZELJE EL, A | HUGÓMMAL! AZ A DISZNÓ MÉG EZT SE BESTELLTE. HAT HOGY ÉLHETTEM VOLNA VELE EZEK UTÄN?” Darabos arcú fiatal nő. Rendkívül félszegen ült le, a homlokán veríték gyöngyö­zött az izgalomtól. Az első negyedórában többnyire hall­gatott, már-már úgy érez­tem magam, mintha bűnöst vallatnék. Kis szégyenérzet öntött el egy idő után: mit nyúzom szegényt, ha nem akar beszélni... Aztán mintha felszakadt volna benne vala­mi. Hadarva beszélt, előre is hajolt egyszer-egyszer, bele­kapaszkodott az asztal szélé­be. — Hát hogy élhettem vol­na vele azok után?! Ilyen gyalázatosságot művelt ve­lem! Képzelje el: a húgom­mal akarta összeszűrni a le­vet. Nem restellte, hogy ott lakik nálunk, anyám főzött rá. Pedig nem érdemelte meg az a... — Maga szerette? — ... Hát persze. Tizenhét­éves voltam, amikor megis­merkedtünk. ö akkor töltöt­te a huszonhatot. Épp a szü­letésnapját ünnepelte, ami­kor egy ismerősünknél talál­koztunk. Már akkor is volt benne egy jó adag bor. De hát. gondoltam, most szabad inni. Aztán találkozgattunk, és egy hónap múlva... Men­tem az orvoshoz, és mondták, hogy jön a gyerek. Én persze el akartam vétetni, de ő csak mondta, hogy ne, ne, elvesz feleségül. — A szülei mit szóltak a terhességéhez? — Hát apám majd agyon­vert, amikor megmondtam. De aztán megismerkedtek a Jóskával, és össze is háza­sodtunk rá egy hónapra. Odaköltözött hozzánk, kint laktunk a nyári konyhában. Van két húgom, az egyik egy évvel fiatalabb nálam. Tud­tam én, hogy segédmunkás, meg hogy elég jól keres. Már amikor dolgozik. Meg aztán ivott! Egy év múlva pedig észrevettem, hogy a nagyobbik húgommal. Szóval, hogy a kertben voltak, és... Hát nem tudom, mi volt, de az a disznó még azt is a ké­pembe vágta, hogy Kati sok­kal jobb nő nálam! Az a kis hülye meg csak röhécselt mellette... Nem tréfa volt az, jól láttam én... — Elváltak, azóta egyedül van. Otthon lakik? — Dehogyis! Hogy marad­hattam volna? Elmentem Lacikával albérletbe. Egy munkatársaméknál lakom, kint a Jósavárosban a fél szobájukban. Megvagyunk mi jól. Addig se sokat törő­dött ő a gyerekkel, minden rám maradt. Most egy mű­szakban dolgozom, hogy könnyebb legyen. A fizeté­semből meg úgy-ahogy kijö­vök. — Férjhez akar menni új­ra? Hiszen még húszéves sincs! — Háát... Van egy pár srác, akivel kijövök, meg né­ha szórakozni is járok velük. De házasodásról szót se ejte­nek. Tudja, a gyerek miatt főleg... De majd meglátjuk. Szeretnék azért egy tisztessé­ges férjet, hogyne szeretnék... „KÉPTELEN VOL­TAM KIJÖNNI VELE. ÖT ÉVEN ÄT ROBO­TOLTAM MELLETTE, ELVÁRTA, HOGY KI­SZOLGÁLJAM. DE FOLYTON LEINTETT, VÉGÜL MEG RÁJÖT­TEM, CSAK ARRA KELLET NEKI A CSA­LÁD, HOGY VALAHO­VA HAZAJÁRHAS­SON!” Azonnal támadóan lépett fel. Mit akarok én az ő éle­tével, nem nyilatkozik, kinek mi köze hozzá. Sok minden­ről beszélgettünk, míg el­mondott néhány dolgot. A beszélgetés végére azonban megenyhült. Nagyon szomo­rúan távozott a szobából. — Nézze, én azt hiszem, sok ilyen balul sikerült há­zasság van. Olyan is, amelyik talán a mienknél is rosszabb. De tűrik. Én nem voltam hajlandó elviselni, hogy cse­léd legyek a háznál, hogy minden gond csak az enyém legyen. Az utolsó hónapokban már egy jó szava nem volt hozzám. Állandóan vesze­kedtünk. Eleinte még eltűr­tem, hogy folyton arra pa­naszkodjék: mennyi a dolga. Mérnök. Egy üzemben dol­goztunk, én gépíró voltam. Huszonegy évesen mentem hozzá, egymás után jött a két gyerek. Lakást kaptunk, tavaly előtt megvettük a Zsi­gulit is. De soha együtt el nem mentünk sehova! Az lett az érzésem, csak pihen­ni jár haza, erre kellett neki a házasság! Durva lett egy idő után. Még azt is a fejem­hez vágta, hogy ő keres rám, míg én gyesen vagyok. Zsol­ti most ötéves, Misiké pedig három. Tavaly elváltunk. Visszamentem dolgozni, de nem maradhattam vele egy vállalatnál. Piszkosul visel­kedett: leszajházott fű-fa előtt... Júliustól dolgozom itt, ugyancsak gépíróként. Jól érzem magam, kapok segítsé­get, tudják, hogy egyedül ne­velem a két fiút. A lakás ne­künk maradt, anyagiakban szerencsére nem sokat vitáz­tunk, aránylag rendes volt... Hetente jön a gyermekekhez, néha el is viszi őket hétvé­gére. Az anyjáéknál lakik. — S most jobban érzi ma­gát, így egyedül? — Ne gondolja, hogy csu­pa öröm vagyok, mert meg­szabadultam tőle... Nem az bánt, hogy magam marad­tam a gyerekekkel, hiszen el tudom én látni őket. Addig se ő mosott rájuk. De... Egyedül vagyok. Sokszor fé­lek otthon. Érti ezt? Nem merem kinyitni a fürdőszoba ajtaját... Néha meg olyan sí­rás fog el ok nélkül, hogy... A gyerekekről kérdeztem. Két kisfiúval egyedül marad­ni — mégsem olyan egyszerű ez, mint mondja. Rábólintott. De nem válaszolt egy ideig, látható volt: másutt jár az esze. Aztán fölrezzent. Mint­ha be akarná hozni a tűnő­désével elveszített perceket, sietve mondta: — A múltkor, van már egy hónapja is, beteg lett Misiké. Szörnyen meg volt fázva, úgy köhögött, hogy azt hit­tem, megfullad. Virrasztot- tam vele, talán ha akarom, se tudtam volna elaludni. Majd leragadt persze a sze­mem hajnaltájban, és akkor volt a legrosszabb az egye­düllét. Még csak nem is pa­naszkodhattam senkinek, nem beszélve arról, hogy ab­ban sem reménykedhettem: majdcsak felvált valaki... Megmutatta a fényképeket. Két szőke kisfiú, nem az anyjuk vonásait örökölték. Aztán eltette, gondosan, meg ne gyúródjék egyik sem. A keze egy "kicsit remegett. „Ö VOLT A HIBÁS. MINDIG GYORSAN HAJTOTT, PEDIG HÁNYSZOR MOND­TAM NEKI... ÁGI MAR NEM KÉRDEZI, HOGY HOL VAN APA. A MÚLTKOR AZT HIT­TEM, NEKIMEG YEK: KÉT BARÁTNŐJÉNEK -„AZZAL DICSEKEDETT, HOGY AZ Ö APJA BENNE VOLT AZ ÚJ­SÁGBAN.” Még mindig feketében jár. Harmincegy éves, a kis­lánya júliusban tölti a hatot. A férje — gépkocsivezető volt — egyedül ült a vállala­ti kocsiban, amikor 1975-ben szabálytalanul es gyorsan előzött egy teherautót. A helyszínen meghalt. — Nem és nem akartam felfogni. Mindig vártam, hogy felébredek. Hogy be­csönget, hogy ott van mel­lettem a másik ágyon, hogy... Olyan jó ember volt. A kollé­gái mind nagyon szerették, sokan jártak hozzánk, gyak­teljesen berendezve, pedig kaptunk egy hűtőszekrényt meg egy mosógépet az ő vál­lalatától, meg itt is összead­tak pénzt a munkatársaim, abból rendeztem be a gyerek szobáját. Átlagosan 2400 fo­rintot keresek, abból aztán fizetni kell a törlesztést, meg élni is kell. Mennyit dolgozott Laci az építkezésen is! A fa­luban mindenki dicsérte, hogy szinte ő maga építi a házát... Aztán, mire kész volt... Naponta bejár a közeli községből Nyíregyházára. Kislányát édesanyjára bízza. Ősszel már iskolás lesz Ági. — Anyukám odaköltözött félig-meddig hozzánk. Nem laknak tőlünk messze. Nem is tudom, hogy bírnám ki egye­dül. Ott az a nagy üres ház... Nem tudom, mi volna velem Ági nélkül. Csak ő maradt nekem... Kapkodva veszi elő Ági fényképét munkaköpenye zsebéből. Nemrég készült. Ági már kész nagylány — melegedik a hangja —•, hogy az a gyerek miket tud mon­dani! A múltkor például ki­jelentette, hogy ő F. Lacihoz megy feleségül, mert ővele jól lehet játszani formás lábak villannak elő, arca erősen kifestve. Vonzó jelenség. — Huszonhét éves vagyok, és van egy kétéves kisfiam. Férjem viszont egy szál se. Nem is volt, nem is akartam. Pont. Egyedül nevelem a srácot, ezt is akartam eleve. Ha elhiszi jó, ha nem, úgy is jó. Ezt akarta hallani? Kép­zelem, micsoda szöveg me­hetett rólam, amikor idejött... Nem mertem csillapítani, nagyon dühösnek látszott. És főleg elszántnak. Támadó kedve már kialakult reflex­nek tűnt. Az viselkedik így, aki folytonosan védekezni kényszerül. Leányanya — a szóhoz furcsa képzetek fűződnek ma is, ne tagadjuk. Elcsábított ártatlan lányok, kéjsóvár fér­fiak; netán felelőtlen fiata­lok, a következményekkel nem törődő szerelmesek. A leányanya fogalmába félig- meddig még ma is beletarto­zik a „bukott nő” kifejezés ran mi is elmentünk egyik- hez-másikhoz. Azelőtt egy hónappal költöztünk be az új házunkba. De mindig olyan vakmerőén vezetett. pláne, ha egyedül volt a kocsiban. Egyidősek voltunk, már gimnazista korunkból ismer­tük egymást. Húszévesen há­zasodtunk össze, aztán már azt hittük, nem is lehet gye­rekünk, amikor Ági megszü­letett. Elnézést kért a könnyekért, gyorsan megtörölte a szemeit. Látszott: szeretné visszafoj­tani elérzékenyülését. Talán látott már furcsálló szemeket is ilyenkor: értetleneket, fitymálókat. Két év után... De az érzéseit csak ő érzi. Nem és nem megy a felejtés. Me­rőben más ez a fajta egye­düllét, mint az elvált asszo­nyoké. Egy váratlanul lecsa­pó tragédia fosztotta meg férjétől, szerelmétől, Ági ap­Egészen megváltozott e mondatok alatt a fiatalasz- szony. Meg nem • történtnek tűnt a két évvel ezelőtti tra­gédia. Egy boldog anya ült előttem. De a ruhája fekete. „MIT ÉRDEKEL EN­GEM, HOGY MIT MON­DANAK! LE VANNAK EJTVE. NEKEM A GYE­REK KELLETT, NEM PEDIG FÉRJ. ESZEM Agában sem volt hozzamenni. ezt NEM AKARJAK EL­HINNI.” Eleven mozgású, határo­zott fellépésű fiatal nő. Kife­jezetten csinos, hosszan fel­vágott farmerszoknyájából is... Épp ezért szokatlan, nem mindennapi, ha egy fiatal nő kijelenti: márpedig ő csakis a gyereket akarta, nem pedig férjet. Ilyenkor könnyen jön a félmosoly, az összesugás, az „ezzel a legkönnyebb véde­kezni”, a rosszindulatú plety­ka. — ... tudom én, megszok­tam már. Csak némelyek még most sem. Idehallgas­son: olyan nehéz elképzelni, hogy egy nő egyedül nevel­jen föl egy gyereket? Én nem akarok egyelőre férjhez men­ni! Egyelőre! Szó sincs arról, hogy soha! De nem találtam még olyan embert, akihez odakötném magam örökre. Mert én örökre akarnám, bármilyen szentimentálisán is hangzik. A gyereket, nem mondom, nem terveztem. De amikor jött, nyomban az volt a gondolatom: megtartom és magam nevelem, míg egy tisztességes apát nem találok neki. Mert az igazi apja... — Nem akarta? Eszerint mégsem volt olyan eleve el­határozott dolog ez, mint ahogyan először mondta! És hát — elnézést — ha az iga­zi apa olyan volt, miért... Elnevette magát. — Tudom én, hogy minek tartanak a kedves kollégá­im. Hát azért: mert... mert nekem is van hozzá annyi jo­gom, mint a férfiaknak, nem? Senkinek számadással nem tartozom, olyan egyedül va­gyok, mint az ujjam. A szü­leim tíz éve meghaltak, azóta a saját lábamon állok. Egy nagynéném segítségével vé­geztem el a gimit. Aztán el­jöttem dolgozni, és a magam ura vagyok. Ott a lakás, amit örököltem, két szoba, meg­vagyunk a fiammal. Aki iri­gyel, az próbálja meg... Valami megroppant a hangjában. Aztán erőt vett magán. Reménykedett is bi­zonyára, hogy csak ő vette észre azt a kis bicsaklást. jától. Egy jól sikerült házas­ságot tépett széjjel férje rosz- szul megválasztott mozdula­ta, pedálra nehezedő lába, könnyed játéknak tűnő le­génykedése... — Nagyon sok segítséget kaptunk mindenfelől. Ami­kor eltemettük, ott volt min­den barátunk, ismerősünk, a vállalat vezetői is. ö volt a hibás a balesetnél, ezt meg­mondták a rendőrök. Még „Próbálja meg...” Ök már megpróbálták mind a né­gyen — s meg is próbálta mindannyiukat ez a mostoha sors. Az itt leírtakból magukra maradásuk körülményei rajzolódnak ki, életük fordulója. Erről beszéltek többet (sokkal többet), nem a mai gondokról-bajokról. Holott ugyanennyit írhatnánk arról is. A kényszerű mosolyokról a gyerek előtt. A küszködésekről, idegeskedésekről, félel­mekről. A megmaradt kis társ iránti rajongásról, az ön­feledt játékokról otthon. Az anyagi gondokról és az apró örömökről. A senkivel meg nem osztható éjszakákról. A vágyról. A köröttük fel-felforró ferde indulatokról. A te­hetetlen dühökről, a mit sem értő kisgyereknek elmondott hosszú monológokról. A magányról. Melybe egyiket tra­gédia, másikat önfejű elszántsága sodorta. A másik kettő példája jellemzőbb: ők menekültek. A páros magányból a magányos magányba... Ma sem tudják, melyik rosszabb. szerencse, hogy a másik so­főr csak könnyen sérült meg. Az új ház még most sincs írta: Tarnavölgyi György Kép: Gaál Béla KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents