Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-22 / 119. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. május 22. 0 A stallum a magyarországi fafaragványok egyik legmonumentálisabb alkotása az olasz Marone mester munkája. A reneszánsz padsor párja a Nemzeti Múzeumban található. (Elek Emil összeállítása) Múzeumaink gyűjteményéből Pozsonyi mester munkája az aranyo- Keresztes György nyírbátori fazekaszott, XIX. századból származó óra. mester 1906-ból származó munkái. Báthori István Múzeum, Nyírbátor Huszonkét éve hozták létre megyénk egyik legszebb, leggazdagabb gyűjteményével rendelkező múzeumát, a nyírbátori Báthori István Múzeumot. Az eltelt több mint két évtized alatt a gyűjtemények száma elérte a 40 ezer darabot. Díszes kovácsoltvas lámpa, velencei stílusban készült. Szabolcsi képzőművészek Budapesten A Ganz-MÁVAG előzékeny, pártfogó meghívása tette lehetővé, hogy szabolcsi képzőművészek együttesen kiállíthassanak Budapest egyik leglátogatottabb kultúrházá- ban. Sem a tárlat, sem az ötlet nem szokványos. nem a megszokott futószalag gördülőin jutott el a megvalósításig. Előzménye köz- művelődésünk valóban jól és újszerűén értelmezett gyakorlatából, intézetek baráti összefogásából adódott. A kiállítás nem csupán a szabolcsiaknak jelenthet elismerést és örömet, de a sokszor hiába hangoztatott népművelői alapelveknek is eleget tesz. Frappáns elhelyezéséből adódóan sok ezer ember láthatja különösebb invitálás nélkül is. s a 40 méteres tablósor igényes, sok arcú anyagával szinte észrevétlenül képes behatolni az emberek tudatába, rést vágva a hétköznapok egyhangú teendőin. A tervezett kiállítássorozat, amelynek indítói a Szabolcs megyeiek, további tájegységek művészeinek bemutatkozásával folytatódik. Nem kétséges, hogy hazánknak a fővárosra centralizált kulturális életében van létjogosultsága a megkülönböztetésnek. De mint ahogy Pogány ö. Gábor, a Galéria főigazgatója megnyitó mondataiban is hangsúlyozta. ez nem jelent sem minőségi, sem rangbéli' besorolást. Egyszerűen vállalást jelent. Távolabb a szellemi vérkeringés közismert mozgatóitól, a kritikusi gárda, az országos közintézmények sokszor irányt adó körétől — fizikailag és anyagilag valószínűleg tágasabb lehetőségek között — de legtöbb esetben magányra és csupán belső intuícióra hagyatkozva is: dolgozni. A művész bárhol él is, csak témavilágában lehet hordozója a helyi hagyományoknak, megformálásában, megjelenítésében korszerűnek kell lennie és minden bizonnyal egyéninek is. Szabolcs művészgárdája a bemutatott anyag alapján képes ennek teljesítésére. A művészek legtöbbje szabolcsi származású, de a későbbi letelepülők is átvették a stafétabotot, tovább viszik az örökséget, a helyi hagyományokat, s hagyják magukat megérinteni e vopzó és zárt vidék szellemi varázsától. A kiállítók nevei nem ismeretlenek a művészetkedvelők és szakmabeliek körében. Pál Gyula neve már a 60-as évek elején átment a köztudatba, amikor csak legjobbjainkhoz hasonlítható erővel és kristályossá egyszerűsödött formában megalkotta ars poeticáját — a paraszti világnak és sorsnak képi szimbólumát. Az ő megfogalmazása szinte az utolsó hiteles, még elfogadható világkép egy korról, egy paraszti típusból, amelyet országunk kitermelt. Pogány őserő, mélyről jövő, szoborba kívánkozó megköve- sedettség, rusztikus szépség és drámai tartás — melyeket ő közelről lát és tolmácsol nekünk, szinte vallásos őszinteséggel és hittel. Soltész Albert is az alföldi iskola követője. A sok esetben hálátlan szerepet is vállalja: közérthető. A folyamatos munka és az értelmes, előbbrevívő alkotás mindenkori híve. Könnyedén és biztosan felvetett témáival, a „Nyírségi tájak” friss hangulatú akva- relíjeivel a kiállításnak még a rendezés alatt is egyik legkedveltebb vonzereje volt. Huszár István illusztrációt a Podolini kísértet, Krúdy talán legromantikusabb korai regénye ihlette. Úgy tűnik, Huszár szereti az életet és a nagy „misztériumot”, s a képsorozat egy-egy darabjában valóban sikerült összegeznie a krúdys álomvilág irodalmi asszociációit a kézzelfogható képi plaszticitással. Lehetséges, hogy mostanában fedezte fel az aranyfüst dekoratív vonzását, s bár a maga nemében ez nagyon csábító, reméljük, epizódjellegű csupán, most, hogy Huszár István is jobban érzi faszobrainak bővülő erejét, amelyeknek egyike műtermében percekre megdöbbenti az odatévedt látogatót. Berecz András minden művén a szakmai biztonság érezhető. Mércéje nem az intuitivitás, nem bíz semmit a véletlenre, ismeri a képzőművészet nyelvtanát. Ponto-t san érzi és tudja a színek érzelmi tartalmát, az emberi szem érzékelésének határait. Éppen ezért hat elementáris erővel az a plusztartalom, amely a „Szomorú fűzfának” c. népdal és a „Julia szép leány”, c. népballada átköltése rejt magában. Az össznépi képzeletben lakozik valahol az a képi átültetés, amelyet Berecz megfogalmaz számunkra. Horváth Jánosnak a Tiszai szellő c. képe bíztató ígéretet tartalmaz úgy a festőiség, mint a kereső, kutató, a látszaton felülemelkedő művész számára. Soha nem volt dolgok és gondolatok víziójának teljességgel festői megközelítése a legszebb cél számára. Az a fajta cél. amelyre ezen a képen már rátapintott — s az a szép, amely nem a tárgyak, hanem a lélek érzékenységét rejti. Kerülő Ferencnek a „Szülőföldem” c. képe enged leginkább bepillantást a szerény, kis községbe elbújt festő lelkivilágába, s az őt inspiráló környezeti hatások eredendőibe. Nyitott könyv, amelyben olvashatunk. Bo- rongós szerelméről, amellyel az éltető föld felé fordul, egységként fogja át dombjait, s parányi házait, — az idő és tér keveredő elemeit széles panorámává tágítja. Századok és a jelenkor történetét sűríti egyetlen élő, barna izzásba. Kerülő Ferenc nagyon érzi, amit fest, s ez ad biztosítékot arra, hogy van még mondanivalója. Kádas István mostanában ‘ költözött Nyíregyházára. Szülővárosa azonban ugyancsak Szabolcsban van: Nagykálló. Bár jószerével autodidakta, fiatal kora ellenére láthatóan vérbeli grafikus. Hozzásegítették ehhez nyomdai munkálkodásai, a pontosság igénye, a vonalakban való gondolkodás. Ismeri a vonalak hangsúlyát és értékét. Gondolatai az emberiség jövője felé fordulnak, általános értékeket vesz figyelembe, s bár pályája elején van még, eddigi munkássága felelősségteljes művészt ígér. A nagyszámú műves éremanyagot, s rangos elismeréseket tekintve Tóth Sándor egyik legfrissebb beiktatásé szabolcsi művész — úgy tűnik, európai horizontot kér és érdemel ebben a műfajban. Érmei arányos ötvözetei a hagyományosnak és a plaszti- kusabban újszerű formálásnak, amely utóbbival átmenetet ad a kisplasztika irányába. Lakatos József is néhány várost bejárt, amíg letelepedett Nyíregyházán. Amit magával hozott érzésben és kedvtelésben, ahhoz Szabolcs csak adni tudott. Kedvére való a szép ősi kézműves ügyessége, naív alkotó kedve, s a maga mediterrán vérmérsékletű színvilágával tovább élteti az egyszerű tárgyakat, áttranszponálja a saját világára. Vállalkozó kedve kifogyhatatlan a játékos ösztöntől a sorsteremtette szükségességig. Szereti az anyagot, a fát elsősorban, felismeri variációs lehetőségeit, s ösztönös humorral él is vele. A kép, amellyel a budapesti tárlatlátogató távozik a kiállításról — kedvező, s ezzel búcsúzik a kiállítás rendezője is: kitartást, erőt és jó ihletet kívánva. Turcsány Zsuzsanna művészettörténész A pálya széléről? ^^Wudom: nem illik az M; olvasót újságírói mű- BaB helygondok ecsetelésével untatni, ez esetben azonban — csakis a mondanivalót példázandó — mégis el kell követnem ezt az udvariatlanságot. Bírósági tudósítás után jártam a minap. Rendelkezésre állt hozzá minden, ami kell: megvolt a jogerős ítélet, s a visszaeső bűnelkövető korábbi cselekményeinek dokumentációja is. Jószerével csak másolni és fogalmazni kellett, erre mondják a szakmában, hogy sima ügy. Ilyenkor is van azonban' egy olyan kötelessége az embernek, hogy bizonyos mélységig az ügy hátteréről is tájékozódjék. Esete válogatja aztán, hogy csak saját ismeretei gyarapításáért avagy a mondanivaló árnyaltabb kifejtéséért kell-e ezt megtennie. Nos, e háttéranyag felderítése közben minduntalan megzavart valami. Nevezetesen az, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akik a rendkívül sajnálatos eset — verekedés, rablás — miatt nem sajnálkoztak, ellenkezőleg. Minek örülnek ezek? — értetlenkedtem eleinte a jelenség miatt, mígnem rájöttem a nyitjára. Az esetnek az azóta őt méltán megillető hűvös környezetbe került „hőse” munkaidőben, hivatalos tevékenységének örve alatt követte el, amit elkövetett, miközben ily módon vállalatát is lejáratta. Házon belül és kívül is joggal vetették fel ennek kapcsán az igazgató és a pártszervezet felelősségét (akik — elmondták — vállalják is az ebből rájuk jutó részt), kivált, hogy a delikvens a szóban forgó esetben már harmadszor tett vaskos bizonyságot agresszivitásáról, utolsó ügye nem volt tehát az a kifejezett meglepetés. Következetes felelősségre vonásával őt is és a közösségét is meg lehetett volna kímélni a későbbiektől. A felelősségfirtatók álláspontja érthető és helyeselhető, hiszen maguk is felelősségteljes gondolkodásról tettek tanúbizonyságot a szakmaszerte jóhírű vállalat tekintélyéért való aggódásukkal. Olyanok is voltak, akiknek az újért, a jobbért önmagával, de néha másokkal szemben is türelmetlen igazgató felé akadt számadásuk, érdeklődvén, miért nem volt nevezete szigorának nyoma sem az említett eset előjátéka során. Az emlegetett tapsikolok azonban — és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni — sem egyik, sem másik táborba nem tartoztak, ök — mondhatni — érdek nélkül örvendeztek titkon, avagy nyíltabban azon, amin búslakodni kellett volna. Minden sikeres embernek, szervezetnek vannak irigyei, akik száma alighanem a siker méretei szerinti egyenes arányban nő. Olyan emberek ezek, akiknek saját környezetükben valószínűleg ugyancsak lenne módjuk babérok szerzésére, ám tehetségük, kitartásuk nem képesíti erre őket. Nem versenyképesek tehát, de jól tudják, hogy ha más fénye nő, attól relatíve az övék tűnik még pislákolóbbnak. E- szerint nézvést viszont, magatartásuk igazából nem is érdek nélküli. Hiszen a szürke középszer érdeke ugyancsak érdek, ha fals is. Látszólagos elfogulatlanságuk a kibic „elfogulatlansága”. Álobjektivitásuk ezért csalóka, hiszen a kívülálló kényelmes pozíciójából vélekednek dolgokról. Olyan ez, mintha valaki nem a kedvenc csapatának való szurkolásért, de még csak nem is a játék szépsége feletti örvendezésért járna ki a meccsre, hanem hogy akkor ujjongjon, ha valakit lerúgnak, kiállítanak vagy minimum rossz formája miatt lecserélnek. Pusztán idegesítő-e, vagy egyúttal káros is ez a magatartás? Azt hiszem, az utóbbiról van szó. Hol ne akadnának munkatársak, akik egy-egy fogós feladat elter- vezésekor kapásból, előre jósolják a kudarcot...? Vészmadár módján jövendölik, hogy bele sem érdemes kezdeni az egészbe, mert a vállalkozás úgyis eleve Sikertelenséggel fenyeget. Ha aztán — a közösség nagyobb részének hite, áldozatvállalása folytán — az ügyet mégis siker koronázza, a háttérben maradván, kitartóan hallgatnak. De kerüljön csak az ügy bármilyen útvesztőbe ... 1 Egyből zajosakká válnak, szanaszét kiáltozván, hogy „lám, mi előre megmondtuk”. Eszükbe sem jut eközben: a kudarc egyik nagy oka talán éppen az lehetett, hogy amíg mások, ahogy mondani szokták, apait-anyait bevetettek a sikerért, ők még a fáradt gőzt is sajnálták tőle. Az effajta pályaszéli kibic- kedés tehát nemcsak kedélyromboló, hanem fékező erő is. Hallottam én már olyan fegyelmi eljárásról, ahol a meghallgatottak, akár eminens diák a leckét, fújták az „eljárás alá vont” személy korábbi vétkeit, botlásait. De hát, ha ennyire jól tudták őket, miért nem hangzott el belőle figyelmeztetésként semmi sem a hosszú évek során? Talán az illető bukására vártak azok, akik többször is megfoghatták volna a kezét: „Komám, eddig és ne tovább!?” Nem most érkeztem a hathuszassal, tudom: az ilyesmi nem mindig mentes a kockázattól. Akivel már nagyon elszaladt a csikó, az a jó szándékkal utána nyúló embert is köny- nyen hasraejtetheti. Mégis ezt a módszert tartom erkölcsösnek és eredményt ígérőnek, hiszen több ember gyakorta egy egész közösség közérzetét, körülményeit teheti tisztába a „pályán belüli”, netán a főnöki szaktárs megorrolás rizikóját is vállaló féltés. Ügyek sorjáznak emlékezetembe, amelyekben első benyomásra pályán belülről, ám igazából mégis a kívülálló kényelmesebb helyzetéből emeltek szót emberek. Jóleső érzéssel olvastam a minap az ismerős gyár igazgatójának nyilatkozatát, amelyben főképp az üzemmel egyazon épületben működő vállalati központ és az általa vezetett gyár közötti koordináció csikorgását ostorozta — lényegében azt, hogy a párhuzamos szervek gyakran egymás elől szívják el itt a levegőt. Elmondta például, hogy van olyan folyosó, amelynek egyik oldalán a nagyvállalat, a másiKM
