Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-15 / 113. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1977. május 15. HÉTFŐ: Moszkvában fontos szovjet—etióp megállapo­dásokat írnak alá — Londonban befejeződik hét fejlett tőkésország gazdasági kérdésekkel foglal­kozó csúcsértekezlete — Carter—Asszad-találko- zó Géniben. KEDD: A zairei légierő szomszédos országok határ men­ti területeit támadja — Gromiko Bahr-ral, a nyugatnémet szociáldemokrata párt ügyvezetőjé­vel tárgyal — NATO-tanácsülés a brit főváros­ban. SZERDA: Varsóban befejeződik a békeépítők világköz­gyűlése — Leonyid Brezsnyev fogadja a magyar honvédelmi minisztert — Corvalán Prágában. CSÜTÖRTÖK: Bécsben ismét felújították a haderő-csök­kentési tárgyalásokat — Űj angol—amerikai Rho- desia-terv, a fekete többség képviselői élesen bí­rálják az elképzelést — Az amerikai és az izrae­li külügyminiszter megbeszélése. PÉNTEK: Dolores Ibárruri, a Spanyol KP elnöke ha­zatér Madridba — Felemás döntések után az amerikai képviselőház a Kuba-ellenes embargó feloldása ellen szavaz — SALT-értekezlet Géni­ben. I SZOMBAT: Laoszi párt- és kormányküldöttség az NDK-ban — A CENTO tanácsülése — A pakisz­táni ellenzék visszautasítja Bhutto javaslatait. A világproblémák minde­nekelőtt négy európai város­hoz kötődtek a héten. Lon­donban a fejlett tőkésorszá­gok csúcsértekezlete a gazda­sági gondokról s a NATO miniszteri tanácsülése a „nyolcvanas évek” fegyver­kezési programjáról tárgyalt. Varsóban viszont, az utóbbi esztendők legszélesebb kisu­gárzású népi diplomáciai ösz­O Mit jelent Dolores Ibárruri hazatérése? A nemzetközi politika hí­reit olvasva, ritkán vesz erőt az emberen a meghatódás ér­zése. A madridi hír olvasása­kor, hogy 38 esztendei távol­iét után visszatérhet hazájá­ba Dolores Ibárruri, a Spa­nyol Kommunista Párt elnö­ke, legelőször is La Passiona- ria (a szenvedélyes) emberi drámáját érezzük. Végre meg­adatott e nagyszerű, immár 82 éves asszonynak a hazaté­rés lehetősége, egy változó Spanyolhonba. Ugyanakkor Ibárruri meghatott szavakkal búcsúzott a Szovjetuniótól, amely csaknem négy évtize­den keresztül második ottho­na volt, s ahol a második vi­lágháború során, a Volga melletti nagy csatában fia is elesett. S magas kora ellené­re sem pihenni tér meg, hi­szen ma már valószínűleg felszólal az első otthoni gyű­lésen, szülőföldjén, az asztu- riai bányavidéken, ahol ő ve­zeti a kommunista jelöltek listáját a pontosan egy hónap múlva sorra kerülő válasz­tásokon. Hazatérése minden vonatkozásban a baloldal to­vábbi erősödését jelenti. Még nehezebbé válik a spanyol szélsőjobboldal ter­veinek végrehajtása: nem ti­tok, hogy a francóizmusból megmaradt erők a kommu­nista párt legalizálásának ürügyén szerettek volna reak­ciós ellentámadást indítani s a katonai vezetők egy részé­nek közreműködésében is reménykedtek. Ezek az erők azonban visszaszorultak és választási esélyeiket tovább csökkenti, hogy Suarez mi­niszterelnök a középutas de­mokratikus centrum színei­ben kíván indulni. A közvé­leménykutatások máris ennek az alakzatnak előretörését várják — a szélsőjobboldal rovására. A csütörtökön, a Baszkföl­dön megtartott harci nap, szejövetelén, a béke védelmé­nek és építésének kérdéseivel foglalkoztak. Genfben és Bécsben pedig nemcsak egy­szerű technikai, hanem in­kább „gondolkodási szünet” után felújították a SALT-, il­letve a haderő-csökkentési megbeszéléseket. De felfigyel­hettünk ezekben a napokban a havannai és a madridi táv­iratokra is. amely teljes amnesztiát köve­telt, rámutatott azonban a madridi kormány követke­zetlenségeire is. A május el­sejei könygáz után a San Sebastian-i gumilövedékek, az újabb kemény rendőri fel­lépés arról tanúskodik, hogy van és kell még jócskán ten­ni Hispániában. S a kép tel­jességének kedvéért említsük meg, hogy a belpolitika mel­lett e napokban a spanyol külpolitika, szűkebben véve a spanyol—amerikai kapcsola­tok is előtérbe kerültek. Van­ce amerikai külügyminiszter spanyol kollégájával találko­zott és a két ország katonai bizottságának ülésén Brown, amerikai hadügyminiszter is részt vett... © Miként alakult a Kuba-ellenes amerikai embargó ügye? Négy nap alatt négy külön­böző döntést hoztak Washing­tonban a Kuba-ellenes em­bargó (gazdasági tilalmak) ügyében. A szenátus külügyi bizottsága kedden jóváhagy­ta a gyógyszerek és mezőgaz­dasági termékek szállítására vonatkozó több, mint másfél évtizedes tilalom feloldását. Szerdán módosítást fűztek eh­hez, hogy az elnök bármikor visszaállíthatja a blokádot, amelyet így is csak részlege­sen oldottak volna fel. Üjabb finomítási próbálkozás után, pénteken a képviselőház újra a teljes embargó mellett sza­vazott. Megszólalt Fidel Castro is, aki világosan kijelentette: Kuba részére csak a teljes feloldás lehet elfogadható, az Egyesült Államoknak egyér­telműen meg kell szüntetni minden gazdasági korlátozást. Az előzményekhez tartozik, hogy a dolgok kényszeréből következően a Carter-admi- nisztráció hajlandó volt né­hány ésszerű visszakozásra (nem újította meg a Kubára elrendelt utazási tilalmat, megszüntette a Kuba-ellenes felderítő repüléseket, megál­lapodás jött létre a halászati jogok kérdésében), de a leg­lényegesebb problémát, a gaz­dasági megszorításokat ille­tően — a jelek szerint — vál­tozatlanul megoszlani látszik az amerikai vezetés. Ezt iga­zolják az ellentmondásos sza­vazások és intézkedések. Kuba részére természetesen előnyös lenne, ha kölcsönö­sen kedvező gazdasági kap­csolatok jönnének létre a szomszédos Egyesült Álla­mokkal, amely hagyományos partnere volt. Ám Kuba az embargó ellenére is fejlődött és haladt előre a maga vá­lasztotta szocialista úton. Castro ezért hangsúlyozta, hogy Havanna hajlandó tár­gyalásokra az összes vitás kérdések megoldására, de ezekhez az Egyesült Államok­nak kell megnyitnia az utat a kereskedelmi embargó el­törlésével. O Miért nem történik 1 előrelépés a bécsi haderő-csökkentési tárgyalásokon? Néhány hetes szünet után, csütörtökön ismét benépesült a Redoutensaal, a bécsi Hof- burgnak a haderő-csökkenté­si tárgyalások céljaira átala­kított épületszárnya. A ha­gyományok szerint folytatód­nak tehát a heti egyszeri, csütörtöki összejövetelek, míg a közbeeső időt, nem hivata­los érintkezésre, kevésbé kö­tött megbeszélésekre használ­ják fel. A keretek túlságosan is adottak, az eredmények azon­ban váratnak magukra, jól­lehet az érdemi eszmecsere nemsokára ötödik esztendejé­be lép. Mi hát az oka a huza­vonának? Amikor megkez­dődtek a tárgyalások, leszö­gezték az alapvető elvet: a haderőcsökkentés nem mehet egyik fél biztonságának ká­rára sem. Vagyis Európa szí­vében kialakultak bizonyos erőviszonyok (ezek vezettek többek között az enyhülés­hez és Helsinkihez) — s eze­ket az erőviszonyokat nem le­het megbolygatni. A haderő­csökkentés célja, hogy az erő­viszonyok érintetlenül hagyá­sával, mérsékelje a szemben álló erőket. A szocialista országok máig is érvényben levő javaslata szerint áz első három évben ez a csökkentés 17—17 száza­lékos lehetne a két szemben álló oldalon. A NATO-orszá- gok azonban egyrészt „asszi- metrikus” csökkentést /java­solnak (a mi oldalunkon na­gyobb kötelezettség vállalásá­val) s a különböző haderőne­meknél ugyancsak a maguk javára szeretnének kedvez­ményeket. A tárgyalásokon érdekelt szocialista országok messze­menően figyelembe vették a nyugati részj avaslatokat, ke­resik a kompromisszumokat. Az alapvető elvi megközelí­tés azonban továbbra is meg­kívánja, hogy mindenekelőtt a százalékos csökkentés egyenlő arányaiban egyezze­nek meg, s ez a csökkentés vonatkozzék a harci techni­kára is, beleértve a légierőt és a nukleáris eszközöket. A holtpontról való elmoz­dulás lehetősége most a nyu­gati félen múlik. Amíg nem hajlandó a korábban maga által is elfogadott ésszerű alapelveket tudomásul ven­ni, addig Bécsben az az új­ság, hogy nincs újság ... Réti Ervin Á hét három kérdés• Companero Corvalán !' •< «hűében több, mint negyven éve így szó- fij'PÉ lítják: Companero Corvalán — Corva- VKtfÉ Ián elvtárs. Amióta egy tóméi cipész beszervezte a kommunista ifjúsági mozga­lomba, a kommunista pártba. És így szólít­ják milliók a világon, s ebben a megszólítás­ban együtt lelhető fel az iránta való tisztelet s a chilei néppel való azonosulás, szolida­ritás. Luis Corvalán, a vidéki tanító és az írás- tudatlan parasztasszony fia tanítónak ké­szült. E hivatáshoz, amely oly fontos volt abban a latin-amerikai országban, ahol még ma is százezrek írástudatlanok, megszerezte a képesítést, s bár két évig tanított is, szün­telenül csak arra készült, amivé lett, forra­dalmárnak. Az illegalitás éveiben a kommunista saj­tó munkatársa volt, majd később az El Siglo, a Chilei Kommunista Párt lapjának üldözött, keresett főszerkesztője. 1958-ban választották meg a párt főtitkárává, abban az évben, amikor a kommunista párt Chilében újra le­gálisan dolgozhatott. Azóta a központi bi­zottság folyamatosan újította meg Luis Cor­valán főtitkári tisztségét. Negyvennégy év a kommunista mozga­lomban. írás, agitáció, szervező munka. Luis Cor­valán számára Antofagosta és Santiago a haj­nalig tartó verések és kínzás városai. Pitruf- quén és Pisagua a száműzetésé. Majd az il­legalitás évei Conchaliban, Cisternában és, sokfelé még a munkásvárosokban, a hegyek között, barátok, elvtársak, ismerősök és is­meretlenek lakásán. Hajnali és éjszakai uta­zások, lehúzódva a teherkocsik rakomá­nya közé. Azután a legalitás, majd a népi egység győzelmének gyönyörű évei, nappalt és éjszakát egybe toldó munkája. Néhány héttel a fasiszta junta hatalomra jutása előtt láttam Chilében, egy nagygyűlé­sen. Az emelvény szélén ült, elmaradhatat­lan puha kalapját a térdei között tartotta. Kezek százai nyúltak feléje. Indiánszáraz munkáskezek, maszatos gyerekujjak, sze­mérmesen takargatott, mosástól csúnya asz- szonykezek. A kalappal nem tudott mit kezdeni. Le­tette az emelvényre. S ahogy sorra kezet fo­gott a vele kezet szorítani akarókkal, csön­desen, hogy ne zavarja az éppen beszélő má­sik pártból való szónokot, mindenkivel vál­tott néhány szót. — Companero Corvalán! Sokan akartak vele szót váltani, de hát lehetetlen volt. Végül széttárta a kezét, sze ­me sarkában vidám ráncokba szaladt a mo­solygás. A katonai hatalomátvétel után elsőként keresték. S 1973 szeptemberében a népi egy­ség vezetői közül, árulás révén az elsők kö­zött fogták el. Több, mint három évig tartó börtönsor­sot mért rá a Pinochet-rezsim. Bíróság elé ál­lítani nem merte, nem tudta, mert hazugok, nevetségesek voltak a vádak, amelyeket a rendszer katonajogászai ellene összehoztak. Nem merték és nem tudták bíróság elé állí­tani, mert szerte a világon három év múltán sem csitult a Luis Corvalánért és a többi chilei hazafiért kimondott tiltakozó szavak ereje, amellyel szemben végül a Pinochet- rezsim meghátrálni kényszerült. De közben mindent megtett, hogy Luis Corvalánt meg­törje, megsemmisítse. Pinocheték Luis Corvalánt el akarták rej­teni a világ elől. Koncentrációs táborról kon­centrációs táborra, börtönről börtönre hur­colták, hogy elvesszenek a hozzá vezető szá­lak, hogy a kegyetlen börtönviszonyok meg­törjék, legyengítsék s végül elpusztítsák az elveihez, a népéhez a legnagyobb megpróbál­tatások közepette is hű kommunista poli­tikust. A chilei nép Companero Corvalánját a junta nem tudta megtörni, elpusztítani és el­zárni sem tudta a világtól, mert a szolidari­tás, a tisztelet és az együttérzés ereje áttör­te a Tre6 Alamos-i koncentrációs tábor fa­lait, eljutott Luis Corvalánhoz, s a többi be­börtönzött chilei hazafihoz. Ez adott számá­ra erőt, bíztatást, ez az egész chilei népnek szóló, de Luis Corvalánért külön is megnyil­vánuló együttérzés. Némává sem tudta tenni a börtön. Mély­séges hittel átfűtött szavai kijutottak a bör­tönből s erőt, bátorítást adtak a fegyverek szavával elnémított chilei népnek. Spanyolul a munkás: el obrero, az elv- táns: el companero. A chilei katonai cenzúra utasítást adott ki a lapoknak: „A munkás szó minden közleményben kézműves alkal­mazottal helyettesítendő! Az elvtárs szó a szókincsből törlendő!” Az ember nyelvét szuronnyal, szegekkel át lehet döfni, késsel ki lehet vágni, elektró­dákkal meg lehet bénítani, de egy nép nyel­vével mit kezdhet a terror? A aon a nagygyűlésen, amikor Santiagó- ban utoljára láttam 1973-ban Luis Cor­valánt, a következőket mondotta: „Chile, Latin-Amerika, a kizsákmányoltak és elnyomottak megindultak egy jobb élet felé. Közömbös, hogy milyen megpróbáltatások és átmeneti vereségek érik: ez a menet halad, mert itt a történelem menetel.” Chile népét, kommunista pártjának veze­tőjét sok megpróbáltatás érte 1973 óta. Szo­lidaritásunk ereje segít enyhíteni ezeket a megpróbáltatásókat. Diósdi László Az Sz—16144-es számú ágyú A szovjet állam történe­tének számos okmányát és anyagát őrzik immáron több mint fél évszázada a Szovjetunió Központi For­radalmi Múzeumában. 1922 novemberében, a szovjethatalom ötödik év­fordulójának megemléke­zéseként a Gorkij utca 21 számú épületben megnyitot­ták a „Vörös Moszkva” cí­mű ideiglenes kiállítást. Ezt 1923 júliusában Moszkva ál­landó forradalomtörténeti múzeumává alakították át. A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának elnöksége 1924 májusában a Szovjetunió Központi For­radalmi Múzeumává minő­sítette. A több mint 30 te­remben őrzött kiállítási tár­gyak rendkívül érdekesek és értékesek. A hősi múlt megannyi élő bizonyítéka. A múzeum bejárata előtt egy ágyú áll. Közönséges hathüvelykes ágyú, rendkí­vül érdekes múlttal. 1917 novemberében ebből az ágyúból adták le az első lö­vést a Lefortov-negyedből a Kremlbe befészkelődött jun­kerekre. De hogyan került az ágyú a múzeum bejára­ta elé? A Szovjet Köztársaság 1927-ben ünnepelte fennál­lásának tizedik évforduló­ját. A múzeum munkatár­sai erre az időpontra igye­keztek érdekes ritkaságokat összegyűjteni... Z. Prokof- jeva, aki nemrég került a múzeumhoz, elhatározta, hogy felkutatja azt az ágyút, amelyből a lövést le­adták. Hozzáfogott a kuta­táshoz. Elolvasta a moszk­vai harcok részvevőinek visszaemlékezéseit. Beszél­getett emberekkel átnézett egy csomó kéziratt . Kide­rült, hogy a lövést egy hat­hüvelykes ágyúból adták le. De hogyan találta meg az ágyút? Tovább kutatott... meg­tudta, hogy az ilyen típusú ágyuk 1917 november—de­cemberében kerültek egy tüzérségi raktárba. Ezt hi­vatalos iratok igazolták. A múzeum munkatársnőjének legalább húsz ágyút mutat­tak meg. Mindegyik úgy hasonlított egymáshoz, mint tojás a tojáshoz. Az egyet­len megkülönböztető jel a szám volt. Elhatározták, hogy meg­keresik az ágyuk „gazdáit”, hiszen minden ágyúhoz megfelelő számú tüzér volt beosztva. A számozást pedig minden tüzéralakulatnál nyilvántartották. Közben múlt az idő és Prokofjeva fáradozásait vé­gül is siker koronázta. Meg­találta a Kreml ellen inté­zett roham egyik részvevő­jét, Vlagyimir Gyemidovot, aki civilben villanyszerelő volt. A Lefortov-negyedben többen állították, hogy a helyi forradalmi bizottság utasítására Gyemidov volt az, aki elsőnek állította fel ágyúját az Andronyev ko­lostor udvarán, és vette cél­ba vele a Kremlt. Most már csak az ágyú azonosítása maradt hátra. Prokofjeva és Gyemidov együtt ment el a tüzérrak­tárba. A tüzér már messzi­ről felismerte ágyúját. — Elhiheti nekem, hogy ez volt az az ágyú — mondta, és zsebéből előhúzott egy nyilvántartó füzetet, amely­ben ez a szám állt: Sz— 16 144. így találták meg a törté­nelmi ágyút. 1927 novem­berében, közvetlenül a tize­dik évforduló nagy ünnepe előtt Vlagyimir Gyemidov és egykori bajtársai az ágyút a múzeum bejárata elé ál­lították. Azóta ötven esztendő telt el. Az ország rövidesen fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepli. Minél jobban telik az idő, annál értékesebbé válik a múze­um minden tárgya, amely a szovjet állam történetének egy-egy hősi fejezetét il­lusztrálja. V. Kurbatova APN—KS nn fvT«4 í iT*] || ^ | W A W ■■llwwAl Mk A

Next

/
Thumbnails
Contents