Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-15 / 113. szám

1977. május 15. KELET-MAG Y ARORSZÁG v 3 Túrógyár, ivóvíz, távfűtés Szatmári városépítők Építőmunkások gumislag­gal locsolják a vaskos talp­gerendákat a MOM mátészal­kai gyárának udvara mellett. Nyeli a vizet a beton a tűző napon. Legalább negyven ilyen behemót gerenda sora­kozik egymás mellett. Egy- egy 35 mázsa. Jani bácsi, a művezető büszkén említi, hogy ezekhez a gerendákhoz az ő munkatársai úgy kever­ték az anyagot, mint házi­asszony a jó rétestésztához. Itt öntötték formák közé, pon­tosan, előírás szerint. S ami­kor néhánnyal elkészültek, mintát vettek. Próbakockát, szeletet, mint a süteményből, hogy „megízlelje” a prés, vizsgálja szakítószilárdságát. Mert Fejér Huba, a labor fő­nöke szigorú. Ha valami „hé­zag” lenne, azonnal leállíta­ná a gyártást. Talpgerendák „titokban" Mosolyog erre a tapasztalt építő, Serényi János, akin amolyan boltoskabát féle le­beg. Méghogy ezek a geren­dák ne lennének minőségileg jók? Invitál, nézzem csak meg ott, azokat, a felvonu­lási épület végében. A BVM- ben gyártották Miskolctapol­cán. „Nyomába sem léphet a miénknek.” Annak tudatában,, hogy talpgerendákat gyártanak, kérdezem a jó humorú Seré­nyi Jánost, mondja már, ho­vá kerültem? Mosolyog. Ka­tonásan mondja: „Ez kérem, a Kelet-magyarországi Köz­mű- és Mélyépítő Vállalat 3/2-es építésvezetősége Zom- bor József építésvezető irá­nyításával.” Legalább harminc esztendő a korkülönbség Serényi János bátyám javára. Amikor Zom- bor Jóska, ez a világosbarna hajú, kék szemű fiú szüle­tett, Serényi János már ács brigád vezető volt a SZÁÉV- nél, s bejárta a fél országot. Tekintélytisztelő az „öreg”. Amikor érdeklődöm a mun­kák felől, elhárítja, nem, majd jön az építésvezető szaktárs. Ez őt illeti meg, ha itt van. Parancsnoki szoba a felvo­nulási irodában. Itt van jó néhány esztendeje a modem gyár tövében. Innen irányí­tották a MOM építkezését, s a szálkái beruházások jelen­tős részét innen vezetik ma is. János bátyám annyit „el­árul”, úgy tudja, már aláír­ták a vezetők a szerződést az új túrógyár építéséről. S mint kiderül, már ehhez a beruházáshoz készítették „tit­kon” a talpgerendákat is. Ez kérem az előrelátás. Ki gon­dolta volna? Gerincvezeték ők igen. Zombor József magyarázza: „Készülgettünk, előre számítva, hogy ez a munka a miénk lesz. Nekünk ez 42—44 milliót jelent 1978 december végén kell átad­nunk az új túróüzemet.” Modem üzem, fürdővel, közművesítve, úthálózattal. De nemcsak ezt építik. Sok a KEMÉV-emblémás munkás a városban. Főleg az új, 49- es fő közlekedési út mentén, amely Mátészalka város köz­pontján keresztül vezet. Itt az ivóvíz gerincvezetékét épí­tik 2 és fél kilométer hosz- szon Zombor Jóska vezényle­tével. Egyik szakasza már el­készült, s a fiatal építésveze­tő informál, hamarosan be­köthető a szálkái vízműbe az 5-ös és a 6-os kút is. Víz, víz, víz. Júniustól napi 2 ezer köbméter vízzel töb­bet kap a szomjazó város és az üzemek. Ha elkészül a két és fél kilométeres gerincve­zeték, a dinamikusan fejlődő járási székhely városköz­pontjának vízellátása megol­dódik. Sok új lakás épül. Üj városnegyed búvik elő a föld­ből. Ennek az ivóvízvezeték­nek az építése 19 millióba kerül. Eddig 4000 köbméteres kapacitással rendelkezett a vízmű. Ezt bővítették most 6000-re. Május 17-én kerül sor az avatásra. A második ütem megvalósulásával a víz­mű teljesítőképessége 8 ezer­re növekszik. Ezt a munkát 13 millióért végzi a vállalat. 1979-től már ezzel a kapaci­tással üzemel majd. Az új városrész melege Zombor Jóskáék építik Má­tészalka fűtőművét is, a ke­leti városrészben. Ha minden a menetrend szerint történik, 1980 új esztendejét már táv­fűtött lakásokban köszönthe­tik az új városrész lakói. Zombor Jóska 27 éves. Szálkái fiú. Itt született, itt végezte az általános iskolát. Pestre került utána, ahol a vasútépítő és pályafenntartá­si technikumban szerzett ké­pesítést. — Mit végzett azóta? — Azóta az élet tanít. — Mióta építésvezető? — 1971. június elsejétől. Akkor alig múlt még hu­szonegy éves a városépítő. F. K. Korfa és más „titkok’’ Vagonok százait fogadja a guszjatyini depó. Dolgozó nagykövetek Négyszázharminckét atom­bomba energiája. Hogy ez ho­gyan kerül ide? Nos, a pon­tos mérnöki számítások sze­rint ennyi energia feszül majd a 2750 kilométeres cső­ben, ha megindul benne a földgáz. Talán már ez a szám is jelzi: a munka rendkívüli, és mindenképpen nagy tu­dást, műszaki felkészültséget kíván. És ekkor — elképzel­hető —, hogy az olvasó meg­kérdi: és mi dolgunk nekünk a csőrendszerrel? A kompresszorok Bagdi Márton mérnök ma­gyarázata úgy hiszem jól be­mutatja majd a magyar sza­kaszon dolgozók felelősségét. Mert az köztudott, a komp­resszorok, ezen állomások nélkül az egész csőrendszer nem lenne működőképes. — Az egész vezeték men­tén — mondja a mérnök — huszonkét ilyen állomás épül. Ezek a nyomáscsökkentés ki- egyenlítésére szolgálnak. Hogy világos legyen: évente négy- milliárd köbméter gázt hasz­nálnak fel arra, hogy a mű­ködés zavartalan legyen. Itt készülnek el az úgynevezett görényfogadó és -indító állo­mások is. A görény nem más, mint a csőben futó szerkezet, amely a sűrűsödéseket tisz­títja, maga előtt tolja. Ez egyik előfeltétele, hogy ne melegedjen a gáz, üzembiz­tos legyen a vezeték. Önbecsülés most már ott tartunk, hogy a fogadásokra is ráállunk, ha a határidőről van szó. Csak úgy mellékesen: az államtit­kárunk máris két üveg ko­nyakkal jön az építőknek. Persze az idáig vezető út tan­díjából nem lesz rossz okul­ni. A szovjet beruházók párt­titkára mondta Ivano-Fran- kovszkban: — Aki fél a far­kastól, ne menjen az erdőbe. És Szomolov ezt meg is ma­gyarázta, mégpedig a magya­rok példájával. — És amint kiderült — tette hozzá, a far­kas elfutott, de az építők ma­radtak. Romantika nélkül Konrád Matyi bácsi a TI- TÁSZ-tól már jó ideje kint dolgozik. Mind a három mun­dat, amit a laikus is gigászi­nak tart, tornyosul előttük, s mégis derűsek. Vajon mitől? — Volt itt olyan idő, hogy télen a konténerben lakók paplanja a falhoz fagyott. Az­tán jöttek olyan esők, hogy az ember azt hitte, még a he­gyet is elviszi a viz. Volt me­leg is, jó széllel és porral. És a mi munkásaink — így Ben- dák Károly — ezt is átvé­szelték, mégpedig jól dolgoz­va. De nem volt ez másutt sem másként. Most, amikor a legnehezebben már minde­nütt túljutottunk, a sokat próbáltaknak meg sem koty- tyan, ami még hátravan. Vagyis az emberen múlik minden. A rossz út, a Szeret, a Rika, a Zbrucs vize nem akadály, az idő pedig hiába intézi kihívásait. A földmar­kolón mondta Nánási: — Ha nem is beszélünk róla sokat, azért van az emberben nem­zeti büszkeség is. És szakad­hat a gép lánca, felpöröghet a masina kereke, mi azért D izenöt éve szinte megszállottként a me­gyét járja Szilágyi Imre, a Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatója, aki nélkül szinte elképzelhetetlen ismeretter­jesztő rendezvény. Mint szakközgazdász, el­sősorban a statisztika nyelvén feltáruló mon­danivalóját szokta megosztani, amely mindig közeli szálakkal kapcsolódik a megye életé­hez. Friss élményét említi, külsőleg hasonló ahhoz, amire nem szívesen emlékezett az imént. A vajai tsz-ben kézimunkázó asszo­nyoknak tartott előadást. Az ügyes kezek az öltéseket sorjázták, de a szemek elárulták, hogy mindenki figyel, mindenkit érdekel, mit mond a városból jött előadó, aki egy papír­lapot is adott a jelenlévőknek. Egy pillanat­ra megpihentek a dolgos ujjak. A papíron egy fenyőfához hasonló ábra volt, számokkal, évekkel. Fent pedig ez állt: korfa... „Meg kellett mutatnom, így jobban meg­értették a falusi asszonyok is, milyen a me­gye korfája.” S így szó térteni a sokszor han­goztatott népesedési témáról, gondolkoztatni, ha kell meghökkenteni és meggyőzni azok képesek, akik nem rutinból, hanem átélt iz­galommal, a mindig újat keresés és megosz­tás szándékával szólnak hallgatóságukhoz. Szilágyi Imre ilyen TIT-előadó, beszéljen tsz-tagokhoz, szakmabeliekhez, közgazdászok­hoz, vagy a megye vezetőihez. Kedvenc témája évek óta a szabolcsi te­lepülésfejlesztés és a lakosság foglalkoztatott­sága. Ezekről több tanulmánya jelent meg a szakmai és megyei folyóiratokban, s tartott előadásokat a legkülönbözőbb fórumokon. Boldogan említi, hogy a sók ember erőfeszí­tése szépen érik, a négy szabolcsi város mö­gött már ott vannak a soron következők Képletesein úgy szokta mondani: a szabolcsi települések a gondos tervezéssel fokról fokra jutnak a bölcsődéből az óvodába, a kis cso­portból a nagy csoportba. S ehhez az ismeré­teket folyton terjesztő és megújító emberek is hozzáteszik a maguk kis tégláit... „Bennünket statisztikusokat sokszor ne­veznek a száraz számok embereinek” — jegyzi meg. Majd azzal folytatja: az értő szá­mára a statisztika sohasem száraz, hús-véi embereket, a való életet tükrözi... De ha az ember TIT-előadást tart, nagyon kell ügyel­nie, hogy csak a legfontosabb számokai mondja, amelyek megragadnak. Az összefüg­gések megmutatása, a teendők kikövetkezte­tése, együttesen — ez az értelmes vállalko­zás. Nem okoz-e néha bajt, ha a valóságot röntgenező statisztikus — ismeretterjesztő előadáson — az üzem, a vállalat, a tsz gaz­dálkodásának árnyoldalait is hallgatói elé ve­títi? „Amit a statisztika életünkről, a válto­zásokról, a gondokról elmond, bárhol, „lent” és „fent”, bármikor el lehet mondani. Ez ad értelmet a munkának” — erősíti Szilágyi Im­re. A lényeg éppen az, hogy a tényéken, ada­tokon alapuló „fényképen” a holnap tenniva­lói, a jövő távlatai is kirajzolódnak. E gy értelmiségi ő azok közül, akik 1300 TIT-tag képviseletében vasárnap szá­mot adnák a tudomány népszerűsíté­séről, az önként vállalt munkáról. S mint a megye egyik „követe” az ország legkülönbö­zőbb városaiban népszerűsíti Szabolcs ered­ményeit, közvetíti gondjait. (P.) Egy nyeles dózer mellett beszélgettem Sipos Jánossal. Megfontolt ember, aki pon­tosan tudja az építkezés lé­nyegét. A bogorodcsáni be­szélgetés lényege talán így foglalható össze: — Errefelé 1800 milliméter az évi átlagos csapadékmeny- nyiség. Közel két méter! Nos, vegyük úgy, hogy ez adja fel a legnagyobb leckét. Nekünk meg kell mutatnunk, hogy egyszerűen nem fog ki raj­tunk. Különben az ember szá­mára is kérdésessé válik, miért van itt. A gondolat másik megfo­galmazása Páll Bélától szár­mazik. Ö Guszjaty inban mondta el tapasztalatát, amit mint kulturos szerzett. — Meggyőződésem, hogy amikor itt 1975-ben megkez­dődött a munka, senki nem tudta, mire vállalkoztunk. A mieinkben először feltámadt a virtus, majd ez szépen át­változott, s bizonyítani aka­rássá lett. És ez az emberek magatartásán is meglátszik. A hősi korszak után, ahol sár, mostoha körülmény, ott­honteremtés, nagy hórukk volt a jellemző, mostanra az önállóan döntő emberek idő­szaka köszöntött be. A vélemények közül nekem mégis a legjobban Bendák Károly telepvezetőé tetszett Huszton. Ez a szókimondó ember kertelés nélkül keres­te a lényeget: — Ilyen vállalkozásban Magyarország még nem vett részt. Nem is volt könnyű az elején, volt vita is bőven. De Bendák Károly és Katika a huszti ellátást vitatja meg. (A szerző felvételei) kahelyet jól ismeri. így aztán hihető, amit mond, tapaszta­lat támasztja alá. — Mondogatták, hogy egy kicsit olyan nekünk ez a mun­ka, mint egy jó kalandos vál­lalkozás. Talán még „arany­láznak” is nevezték. Aztán kiderült, nem kaland ez, ha­nem munka, s amit itt ke­resnek a munkások, azért ke­ményen meg is dolgoznak. Azt hiszem, nem volna jó itt romantikát keresni. Igaz, az ilyen eddig-sosem-volt mun­kának van sajátos varázsa. De ez csak akkor hasznos, ha az eredmény pontos, jó, és nem a „varázs”, hanem a cél lelkesít. A magyar egészségügyiek igazgató főorvosa, dr. Félix Ferenc mondta: — Itt min­denki átmegy egy kritikus szakaszon, ami után jön az öntisztulás. És ahogy az em­berben helyére kerülnek a dolgok, úgy válik mindenki csak a munkára figyelő, tu­datos dolgozóvá. Minden nagy feladat megoldása rejt ma­gában olyan indítékot, ami csúcsteljesítményre sarkall. Szerettem volna a három telepvezetőt egymás mellé ál­lítani. Németh Lászlót, Ben­dák Károlyt és Bagdi Már­tont. Talán maguk is megle­pődtek volna, hogy mennyire azonos gondolatokat fogal­maznak meg. Pedig egyiknek sincs könnyű dolga. Egyelőre megoldhatatlannak tűnő fela­vagyunk, hogy az eszünket is hozzáadjuk a melóhoz. Az újságírónak az az érzé­se, hogy eddig talán kevés szó is esett róluk. A két év alatt néhány írás állított em­léket munkájuknak, de vala­hogy a pontos krónikával mindenki adós maradt. Pe­dig ahogy magam elé idézem az arcokat, szinte mind-mind egy jó munkásregény figurái. Dezső, a viccmester, Levi, aki szerelmes a víztisztító beren­dezésbe, Németh, aki az in­farktussal kacérkodik, a bü­féslány, aki kiporciózza a Borsodi sört, Laci a fodrász, akihez minden hír jut, Kati­ka, aki anyáskodik 400 em­berrel, Baglé, aki minden mondandója közben visszatér a három gyermekhez, „Julis­ka” a tistászos fiú, aki tenyé­ren szervírozza a sört, Nagy Jóska, aki fába faragja a guszjatyini gondolkodót, Maj- láth Erzsi, aki a lőrinci fonó lányai után 700 férfit népmű­vel ... Nem sorolom tovább őket, mind az 1700 munkást, akik dolgozó nagykövetként építe­nek Ukrajnában. Pedig meg­érdemelnék, még akkor is, ha ez már előleg lenne arra, hogy egy év múlva homlokot törölve lélegeznek fel, mond­ván: — valamit azért én Is tettem, s erre büszke vagyok. Bürget Lajos (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents