Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

1977. április 10. KELET-MAGYARORSZÁG 7 Húsvét előtt Prágába repült, hogy egy cseh­szlovák—magyar közös Ady-műsor részvevő­je legyen. De itthon vár rá a színház, a film­gyár, a pódium. Még Ibrányba sincs ideje hazaugrani, pedig így szokta. De V ajon mit mond a jó száz, kétszáz év­vel utánunk jövő nemzedéknek egy szűkszavú tudósítás? „Palackposta” 1977, Nyírcsaholy magyar faluról, a Nyírség közepén ... Megértik-e, akik majd olvassák a jövőben, hogy múlt nélkül nincs jelen, s hogy a jelen mindig egy kicsit már múlt is, mint ahogyan a jövő is múlttá lesz a nagy időkozmoszban ... De ki nyújt fogódzót a ma emberének, ha nem a régi korok embere: egy korábbi palackposta... Anonymus, az ismeretlen történetíró az első kalauzunk Nyírcsaholy- ban, ő tesz említést a községről 1277-ben. Anonymus szerint gr. Gotthard tulajdona volt ekkor a falu, aki 1281-ben végrendele- tileg a dúsgazdag Chaolt „Csaholyi” nemes családnak adományozta. Ebből a családból való volt Miklós, a Csaholyiak Őse, Szatmár vármegye főispánja és királyi főpohárnok mester. Hányán nyújtották ki kezüket a közsé­gért az évszázadok során? Hosszú lenne a sor, I. Ferdinánd, Zápolya János és Szoli­mán szultán mellett szinte eltörpülnek a „kisebbek”, mint Nádasdy Kristóf, Prépost­vári Bálint, Tardy István és Dorottya; Su­lyok Katalin ... A legmakacsabbul a Csa­holyi család őrizte királyi jussát, s mivel a XVI. század elején a család fiúutód nélkül halt el, Csaholyi Imre két leányát, Annát és Katalint „fiúsította”, hogy örökölhessék az ősi birtokot. Ez sem segített, 1549 táján a Csaholyi család végképp eltűnik. Néhány évtized múlva a község is elpusztul. Az utó­kornak szóló üzeneten ez állhatott volna: az 1605-ik évben német és török csapatok teljesen lerombolták. Csaknem kétszáz évig — hiába bolyon- ganánk itt, visszaforgatva az idők kerekét — teremtett lélek sem lakott az elpusztult falu helyén. 1605-től 1814-ig pusztaság. Hogy mégis életrekelt a falu, nem vált holttá, mint annyi más település, az néhány felvi­déki aratócsaládnak köszönhető, akik az aratás után megtelepedtek itt. S a követ­kező években újabb családok követték útju­kat a felvidéki Hardicsa, Szerednye, Klenó községekből. Gergely, Soltész, Madura, Pá­linkás, Oláh, Hornyák, Németh, Cservenyák, Zsatku, Mihálku, Paszternák, Bartku, Kon­dor, Alexa — ezek a nevek emlékeztetnek az ős telepesekre. A legtöbb név mellett, is­mertetőnek ott állott a község neve is, ahon­nan származtak: Alexa (Imrecki), Hornyák (Hrabócki), Madura (Kvakóci), Oláh (Drov- nyák). T öbb mint százötven év alatt nemcsak az idő, hanem a népesség keveredése, a felejtés is falakat rakott mind ma­gasabbra ... Csupán a nevek utalnak a szlo­vák eredetre, a családfára, amelynek új gyö­kerei már itt erősödtek a csaholyi földön. De még sokáig emlegették az itt lakókat „olajos tótoknak”, pedig régesrég elfelejtet­ték már az öregek is az ősi nyelvet, elrha- gyarosodtak. „A nép kisigényű, csak a munkának él, hogy mentői több földet szerezhessen. A gyermekeiket korán, 10—11 éves korában munkára szoktatják” — olvastuk egy régi feljegyzésben. A csaholyi emberek a megélhetéstől hajtva az óceánt is átszelték, az amerikai bá­nyákban, farmokon hagyták erejük javát. A csaholyi határ egy részét a tengeren túlról küldött dollárokból összerakosgatva vásá­rolták. S milyen furcsa is az élet: manapság a szeszélyes, felemás — részben homok, rész­ben fekete föld — dollárt terem. Nagy ha­gyománya van az állattartásnak: 540, hazai és külföldi piacra menő szarvasmarha hí­zik a tsz szakosított telepén. Valuta az or­szágnak, jó megélhetés a tsz-tagoknak. Varga Imre, a Vörös Csillag Tsz elnöke talán azt írná a képzeletbeli palackpostára, hogy 1977-ben Nyírcsaholyban a tsz fizikai munkásai annyit keresnek, mint a tsz elnö­ke. Az év legjobban kereső dolgozója egy gépkocsivezető, aki 57 ezer forintot vitt ha­za a zárszámadáskor. Nem ritka a traktoro­sok között sem a 6 ezer forintos havi kere­set. A tsz-ben egy tízórás munkanapért 133 forint jár. Még nem ennyit oszthattak volna — je­gyezte meg a gazda gondosságával, felelős­ségével a tsz elnöke —, ha nem tartalékol­nának 4,6 millió forintot. De kell ez a tar­talék, mert egy szeszélyes időjárás könnyen elviheti a termés javát, így van mihez nyúlni. S amíg a csaholyi emberek élik a ma­guk mindennapos életét, a tanácshá­zán új fogalommal barátkoznak a tisztségviselők, a tanácstagok. Ez év április 1-ével ugyanis város környéki községgé mi­nősítették a falut. ízlelgetik a kifejezést, ké­szítik az új működési szabályzatot, s pró­bálják kiolvasni, milyen fejlődést hoz ez a falunak. Mindenesetre nagyobb kötődést a város­hoz, Mátészalkához — erősíti meg a vb- titkár, Pap Lászlóné. De hisz a 6 kilométe­res „földrajzi” távolság a valóságban alig 500 méter. Lassan összeépül Szalka és Csa- holy. Az új házhelyek kiosztásánál már erre is figyelemmel lesznek. A két fő utca — a Szabadság és a Hunyadi utca szélességét 30 méterben szabták meg, s azt latolgatják, hogyan lehetne a szálkái helyi buszjáratot „kicsalogatni” Csaholyig ... Tőlünk is többet vár a város, mi is töb­bet várunk tőle — fogalmaztak. Nyírcsaholy főként több tejjel, sertéshússal, gyümölccsel járul a szálkái asztalhoz, a gyorsan fejlődő, iparosodó város ellátásához. Ennek ellené­ben segítséget vár a hivatalosan is város környéki közigazgatású falu a szolgáltatások megoldásában. Főleg a háztartási kisgépek javítása nehézkes, nem kaptak eddig mű­ködési engedélyt. De szó van az ÁFÉSZ-szel közösen egy kifőzdéről is. Bármilyen furcsa is, ez a falu egyszerre építgeti jövőjét és múltját. A jövő, az itt lakók egyöntetű véleménye szerinf: a pe­remvárossá válás. Akinek nem tud mun­kát adni a helyi tsz, bejárnak a szálkái üze­mekbe, az ISG-be, a bútorgyárba, a MOM- ba, a MEZÖGÉP-hez, a kötöttárugyárba. Egy teljes utcát is kitenne már a Csaholyból Szálkára települteké, de azért nincs kihalás­ra ítélve a falu. Nyolcszáz háztartásban 2670 ember él itt, s a régi megállapítás töret- lén, igaz: nagy becsülete van a szorgos mun­kának. Hozzátehetjük, ma már nemcsak a mun­kának él a csaholyi ember: ötéves takaré­koskodással művelődési házat építettek, ahol a könyvtár is helyet kapott. S ahol meg­van a helyi erőfeszítés —. ott a megyei tá­mogatás is megérkezik. 75 augusztusában kaptak egy négytantermes, kétszintes új ál­talános iskolát. H ogyan épül a múlt? Olyan fáradhatat­lan búvárok jóvoltából, mint Alexa János nyugdíjas pedagógus, akinek ér­ték minden feljegyzett, kallódásnak kitett régi irat. Ö énekelteti meg a legidősebbeket, hogy felgyűjtse és megmentse az utókornak a dallamvilág helyi kincseit. ö „csinált” színházat a falunak, mind­ezt jó szóért, köszönömért. ö vette fel a földről az eldobált papírokat, melyeken Csa- holy régi történelme elevenedik meg. Ez olvasható az egyik lapon: „Régen patics házakat csináltak és nád­dal, majd zsúppal fedték. A paticsfal olyan volt, mint a font vesszőkerítés, csak kívül- belül vastagon besározták. Később mereglyé- re építettek. Most már kőalapra fecskera­kással, vagy vályogból építkeznek. A ruhá­zatuk igen egyszerű volt. Saját készítette vá­szonruhában és gubában jártak. Ma már a serdültebbek inkább kezdik a városi divatot utánozni. Pipák, dohányzacskók, botok, fo­kosok, balták nincsenek.” (Dátum: 1938. szept. 15.) S a holnap számára írt „palackpostát” azok folytatják, dobják a végtelen idő „vi­zére”, akik ezekben a percekben születnek. Hogy az összegyűjtött üzenetekből kirajzo­lódjon egy ősi település képe, amely túlélte a viharokat, s megújította önmagát. Páll Géza Hegedűs berobbant a művészvilágba! Néhány óra leforgása alatt lányok százai szerettek bele április negyedikén este. Ami­kor a Nagy-novellában a ta­nító szerepét játszotta, talán nem is gondolta: másnap róla esik a legtöbb szó. És akik Hegedűs D. Gézát már látták a képernyőn, filmvász­non, hallották rádióban, aligha tudták, Ibrányból indult el a művészpályán. Persze nem egyszerűen, mégis törvény­szerűen. Pulyakorában köny­veket bújt, olvasott és tör­ténelmet studerált, nem is rossz eredménnyel. Aztán jött egy kis kitérő, ami szin­te jól is jött, hogy egy fiatal­ember lemérje magát, érdek­lődési körét. A debreceni épületgépészeti középiskolá­ba került, ahol az elmélettel nem is volt baj, abból jeles­re sikerültek a vizsgák, de egy hármasra készült kala­pács eldöntötte: ezen a téren nem ígér sokat a jövő. De hát Géza engedelmes lévén, nem zárta ki a szülői elkép­zeléseket, s amikor tovább- :anulásra jelentkezett, két helyet jelölt meg: a műszaki egyetemet és elsőként a szín- művészetit. Ekkor már bir­tokosa volt o szép magyar beszédért járó legmagasabb iíjnak, a Kazinczy-éremnek, mintegy bizonyítékául annak: i kalapáccsal kissé hadilábon álló Hegedűs Géza igazi szer­száma másutt keresendő. Nem érte kudarc, a három Eelvételi menetét sikerrel hagyta maga mögött, és ez­zel elindult sok szabolcsi után a világot jelentő deszkák fe­lé. Mádi Szabó Gábor, Kozák András, Tony Curtis itteni indíttatása után Hegedűs Gé­za is színésznövendék lett, magával vive a szép szabol­csi beszéd varázsát, s ami még ennél is több volt: sze­mélyiségének eredetiségét, szerénységét. Aztán jött az, ami mindig a legveszélyesebb: a siker igen­csak gyorsan a nyomába sze­gődött. Már főiskolás korá­ban „ígéretesnek”, „nagy jö- vőjűnek” nevezték, statisz­tált, szerepelt, „forgalomba jött.” Negyedéves korában került a Vígszínházhoz, ahová osztályfőnöke, Horvai István hívta. Együtt startolt Hűvös­völgyi Ildikóval, Gálfi Lász­lóval. A kiváló diploma után jött a szerződés, és a megál­líthatatlan folyamat. Pedig Hegedűs Géza nem olyan típusú fiatalember, aki keresi és hajszolja a sikert. Szerény és szolid maradt, szeme csodálkozóan tud néz­ni most is a világra, a nagy pályatársakat tisztelettel fi­gyeli, s hivatását rendkívül komolyan veszi. Mert nin­csen. olyan nyilatkozata, meg­nyilvánulása, ahol ne hang­súlyozná: számára a színpad, a művészet az életet igenlő és szerető gondolatok kifeje­zésének tere, ahol mély és tudatos felelősséggel fontolja meg tettét, szavát, játékát. Szerepek erdejében bolyong. Játszott Oresztészt, ott volt Örkény Requiemjé- ben, viharos sikert aratott az Ijfu W.-ben, a Zöld dióban, láthattuk a 17. nyárban, de volt egészen újszerű és nagy­szerű Ádám az Ember tragé­diájában. Ekkor írta róla a kritika: „nyíltan és őszintén ámulta végig a történelem- könyvet ,. Éppen úgy, mint tette ezt Ibrányban, a kert végében, a tanítói lakás hűs zugában gyermekkorában. Nyíltan és őszintén — ez a két jelző az, ami hozzátapad, nem skatu­lyázva, hanem nagyon is di­csérőn. Vajon mi többet le­het elmondani a fiatal mű­vészről, aki azt a célt tűzte ki maga elé, hogy mindig nyílt és őszinte legyen azok­kal, akik kíváncsiak a sza­vára? Talán sokat mond, kik is a partnerei Hegedűs Gézá­nak. Páger, Gobbi, Mensáros, Márkus, Ruttkay, Benkő Gyula, Bánki Zsuzsa — csu­pán ízelítőül. És ő velük, mellettük mint egyenrangú pályatárs. Fényképei újságok címoldalára kerül, interjúk jelennek meg vele, a kritikák hosszan és jelentőségteljesen foglalkoznak egy-egy alakítá­sával. Kapja a telefonhíváso­kat, a szerelmesleveleket, a felkéréseket intézményektől, pódiumoktól. azt, amit alkotók művein át­szűrve magából közölni akar. Ügy van az, hogy amikor engedi az idő, hazaugrik. Ilyenkor aztán hosszasan el­időzik a nagyapai háznál, a lócán, ahol újratölti magát azok bölcsességével, akik út­nakindították. Szerény ma­radt, csendes. Nem zavarja, s nem vakítja el, hogy w az Éva évkönyv Lassan már megszokja a színlapot böngésző is, hogy Hegedűs Géza nevébe beil­leszkedik egy D — mint Dezső, D — mint Dávid Az édesapa és az anyai nagyapa keresztnevének kez­dőbetűi ezek. Történetét meg­ismerte az ország akkor, ami­kor Hegedűs Géza, az író a tévében és a Pesti Műsorban kérte a fiatal művészt, aki tanítványa is volt, valamivel különböztessék meg egymást. Mert a két ismert ember le­veleit keverte a posta, és a hatvanon felüli írót kérték fel: játsszon Rómeót, vagy ostromolták autogramért — puszta félreértés alapján. így lett aztán Hegedűs D. Géza belőle, ami egyáltalán nem zavarta, hiszen két olyan emberre emlékezteti a D, akikre igazán büszke lehet. Az édesapa vagy a nagyapa, akiket igazi tisztelet övez, egy élet munkája teremtett tisztelet, jó emlékeztető egy fiatalnak. így aztán ez a nagy D. ott a színlapon, a műsor­ban — tudhatja már minden­ki: odaköti a családhoz, a szerető és soha meg nem nyugvó édesanyához, a na­gyon szeretett apához, a nem­zetségekhez, ahonnan indult, a tanítókhoz és parasztok­hoz, akiktől magába szedte a legígéretesebb fiatal színész címet neki adományozza, hogy a kritikákban bőkezűen osztogatják számára a leg­jobb jelzőket. Géza készül, mert a feladatok egyre ne­hezebbek, s már a hírnév is mind nagyobb kötelezettsé­get ró rá. Most Székely Já­nos Oscar-díjas könyvéből, a Kísértésből készült el a film és a háromrészes tévéjáték. Hatalmas munka volt ez, hi­szen egy nemzedéknyit kel­lett visszalépnie időben, s egy olyan korban alakítani egy fiatalembert, amire még emlékeznek milliók. Itt őszin­tének maradni, igaznak, nem könnyű feladat. De közben másik történelmi mű, a Mi­előtt a kakas megszólal sze­repe is birkózásra késztette. A történelem, újra és újra a történelem, ez, ami visszakí­sért Hegedűs — immáron D. — Géza életében. És amikor önvallomásra késztették, nem is szégyellte bevallani: ez a terület min­dig olyan marad számára, ahol a legotthosabb. Ez a tiszta arcú és szemű fiatal­ember arra tette az életét, hogy ezernyi helyzetben, kö­rülmény közt, korban, jel­mezben tegyen hitet a tiszta­ság mellett. Egy séta az ibrányi udvaron, egy találkozás az édesanyá­val, a testvérekkel, az apával — máris magyarázzák min­dennek az indítékát. A tisz­ta falusi tanítói ház, udvar, a mindenkori lámpás fényt- adni-akarása eltagadhatatla- nul megmaradt benne. De kár is lenne eltagadnia. Lehet, hogy kissé elfogultan hat, de ahányszor az ember Hegedűs Gézát látja, mindig egy kicsit úgy érzi, mintha valaki közülünk mondana valamit, tenne talán helyet­tünk is, ízes szabolcsi nyel­vünk szépségét ápolná és be­szélné színpadon, stúdióban. Míg Kozák, a szomszéd falu­ból indult fiú az "indulatot vitte, addig Hegedűs a lírát. Tucatnyi színes párna süt­kérezett a napon Ibrányban. Ünnep előtti mozgalomban élt a ház. S míg az édesanya mesélt, a toronymagasságú újsághegyben válogatva ol­vastam az írásokat Gézáról, néztem képeit. Sisakban, ka­tonasapkában, állványon áll­va, Ádámként, Oresztésznek maszkírozva, mikrofon előtt, filmbéli jeleneteket, színpad­képeket. Színeseket, fekete- fehéreket, régebbieket és a legújabbakat. S míg tanakod­tam, melyik is lenne az iga­zi, került kézbe az, amit az olvasó is lát. Ez a nevetős felvétel, amelyen olyan de­rűvel és hittel néz a világba, mint amilyen ő maga, mint amilyen művészi hitvallása. Bürget Lajos MEGYÉNK TÄJAIN Nyírcsaholy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents