Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG 1977. április 10. N incsen az életnek olyan mozzanata, pillanata, helyzete. amelyre — vagy akár annak ellenkezőjére — kádenciát, buzdítást, megértő tanácsot, magyarázatot ne kaphatnánk a költészettől; epigrammikus összefoglalásban a gondolatra készebbeknek, elégikus áradásban az érzékenyebbeknek, ódában a pátoszt kedvelőknek, dalban a lángoló érzelem kívánóinak és vágyóinak, hogy szimpatikus ideg- rendszerünk, érzelmi világunk azonnal Váci Mihály: Sarkcsillagom! Szülőföldemen Gyermekkoromból ittmaradt felhőket álmodnak felettem az egek. Jegenyék lángját szítják a szellők. A könnytől ki óv meg engemet? Szülőföld! E modern korban csúfság éri azt, kinek még fogain recseg a hazai homok kvarca. Titkolom rólad-kelt álmaim. Tengereken, világokon túlra vágynak a súlyuk-vesztett szívek. Pedig mit az ember itthon elveszt, földön, égen nem lelheti meg. Hazám édes gravitációja! Csak vonzásod adhat súlyt nekem! Hová mennék? Határaid közt is milyen nehéz meglelni helyem! Mi lennék, ha te is elengednél? Szülőföld, hazám — sarkcsillagom! Csodálok minden csillagot, holdat, de csak tehozzád igazodom! Ej van. Nem látom, csak hallom őket: — sírva húznak vándormadarak. Vágyik, vergődik, sóhajt az ember, lázadozik — s mégis hű marad. Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének; van, ki már rakétán menekül. Leborulok. Szívem melegíti a Földet, mely lassan, egyre hűl. Ratkó József: Minket nem kérdezett Minket nem kérdezett meg senki tenyerét a mellünkre téve s ujjával körülkopogtatva szívünket: Mi a baj ? Hát hallgatunk. Kutyánk vonit a Napra. Megbolondult* pedig csak minket ■ ismer. Gyönyörű forradalmainkat elfelejtik; visszhangra találjon, rezonálhasson az olvasott vagy hallott szövegre, a versre, a költeményre. Mert igaz az, hogy a romantika egyik nagy zászlóbontása színházi előadáson történt: Viktor Hugo Hemanijának bemutatóján; forradalmi hangulat uralkodott Verdi egy-egy operájának premierjén, előadásán; közismert az is, hogy Gorkijnak Az anya című regénye nagyban segítette régen a cári Oroszország, párhuzamosan a kapitalista államok munkásait abban, hogy osztályöntudatra ébredjenek, az osztályharc érdekében szervezkedjenek. De a haladás jelszavait, a kor izgalmát, a cselekvésre buzdítást „naprakész” állapotban az irodalom eszközeivel mindig a költők fogalmazták meg. így a középkori élet szigorú fegyelmének lazulását az ómagyar Mária Siralom 1300 körüli szerzője azzal jelzi, hogy az egyház sematikus Mária- kultuszával szemben a saját fia halálát panaszoló édesanya szavait szedi versbe; a kuruc kor névtelen költői a harcok állását, a forgandó szerencse változásait, a győzelem örömét és a vereség utáni bujdosás fájdalmát mutatják meg: a magyar nép zivataros századainak elemzett konzekvenciáit a cselekvő hazafiságig Kölcsey fogalmazza meg éppen a közeli Szatmárcsekén; a szabadság és szerelem ilyen természetes megfosztják tüzes trónjától Dózsát, koronáját leütik, vakrozsda rágja. Csak győzteseket ünnepelnek. Oszlásnak indult hús volt ez az ország, föléje hajolt Rákóczi, Kossuth, csontunkat ültette belé, hogy megmaradjon, mert csak a vérátömlesztés segített, az segített: a forradalom. Mi építettük ezt a Földet, nincs köze hozzá istennek, se másnak. Befalaztuk asszonyainkat, apáinkat — le ne omoljon. Kiáltoznak most sírva. Mit feleljünk? Ránk bízatott az élet időtlen idők óta — mi nem adhattuk el hatalomért, de a szabadság gerincét mi kalapáltuk keményre, egyenesre. Baranyai Ferenc: Mindkettő emberül Szeretlek. Tőled el ne várd szokott módját a széptevésnek, téged aláznának meg a bókká butított esküvések, mért mondjam: csodaszép a szád, mikor csak oly szép, mint az átlag, te is tudod: az úgyse vagy akinek vágyra gyúlva látlak. Egérfogáshoz épp elég egy csöpp szalonna — macska sem kell, cincogó lányokat szokás lábról levenni közhelyekkel, az ő receptjük ismerős: célzás ruhára, hajra, gyengéd figyelmességek közt néhány jólidőzített szemtelenség — ez csapda csak s nem taktika, nem bámulat, de szánalom kél az áldozat iránt, kiért fölös hűhó a macskafortély, mikor csak bársony bőrödért s csodás-ívű szádért dicsérlek: arcod ne fesse hála-pir, inkább harag-piros önérzet. Tedd, hogy remek melled mögött bonyolult szívedig találjak, s ha szíved méltónak ítél, fizesse értem meg az árat, nászunk legyen ellenfelek vívás utáni kézfogása, egymás próbáját miután mindkettő emberül kiállta, amikor már nem érdekes ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt, amikor csak egy lelkesít: kettőnkhöz méltó küzdelem volt. együttélését, egyszerre jelentkezését Petőfi vizsgálja, hogy majd saját korának megfelelő változatában Adynál, József Attilánál, Vácinál érezze-érezhesse a kortársgenerá- ció olvasója az elmélyült filozófia és a mindennapi élet szoros kapcsolata Vörösmarty és Arany költészetében jelentkezik s Babit- son keresztül lesz útja Illyés Gyuláig, majd Rákos Sándortól Garai Gáborig és Ratkó Józsefig — s folytathatnám ezt az elemző hosszmetszet-keresztmetszet kísérletet, bizonyítást másokkal és más-más felvetett szempont szerint is. Vagyis: ez a mindenkire vonatkoztatható, minden helyzetben érzelmi feltöltődési; értelmi tanulságot szolgáltató sokszólamú lehetőség, divatos szóval: polivalencia hozza közel hozzánk a költészetet; ezért szinte törvényszerű, hogy a költészetnek külön születésnapja, évfordulója van. És ehhez még valamit: 1969-ben, egy évvel halála előtt Váci Mihály, ilyen alkalommal tartott ünnepi beszédében külön kiemelte, hogy sohase feledjük: a költészet születésnapja egyúttal József Attila születésnapja is. Igaz, ebben az évben az ünnepnapok sajátságos torlódása miatt néhány nappal április 11-e előtt tartjuk ezt az évfordulót, itt és most az országos megnyitót is, de semmi okunk háttérbe szorítani ennek a két alkalomnak szoros összefüggését. Mert szeretheti valaki Petrarcát és Heinét, Puskint és Baudelairet, Balassit vagy akár az ebben az évben külön is ünnepelendő Adyt, azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy ami ma itt van, ennek a szocializmust építő magyar társadalomnak az irodalmi megálmodója és megfogalmazója, előrelátó költői ideológusa mégiscsak az 1937-ben meghalt József Attila volt. Rajtunk a sor: tanárokon, hivatásos ismeretterjesztőkön — iskolákban és iskolán kívül —, hogy a teljes József Attilát megismerjük és megismertessük^ sokoldalú üzenetét, tanítását, segítségét hasznosítsuk, közkinccsé tegyük. Szocialista életünk minden területén és fázisában, a beszűkült kispolgári életmód és önelégültség elleni egyéni és közösségi harcnak minden percében láthatjuk — és vegyük is észre —, hogy azok a mai költők, akik József Attila örökségét mai életünk újabb kori ;ajátosságai- val együtt őrzik és örökítik tovább saját lírai költészetünkben, ők folytatják igazán a magyar költészet nagy hagyományait. Ezeket a költőket, és ezt a költészetet szeretném mindenekelőtt tisztelt olvasóim megtisztelő figyelmébe ajánlani, mert ezt tartom igazi örökségnek, konkrétabb szóval tanulságnak — ebben az ünnepi pillanatban is. Margócsy József KÖLTÉSZET NAPJA 77 Garai Gábor: T avasz-köszöntő Gyöngéd rügyek ostroma támad; a tél ellen sereglenek, hadat üzentek a halálnak; s meleg nedvek keringenek, kinyújtóznak a gyökerek, mikor a fák tavaszra várnak. És szállnak vágyai a szélnek dideregnek még a rögök, de ifjú áramok zenélnek, s a besűppedt hantok fölött tej fehér pára füstölög, mikor a föld tavaszra ébred. És belekortyolnak az égnek friss vizébe a madarak. — Átteleltek vagy visszatértek? — Fölharsog lázasan a had, s míg téli tollak hullanak, újjongástól lüktet az ének. És fölhabzik, s remegve kékül felhők fölött, felhők alatt a levegő, ahogy keresztül pásztázza redőit a nap; s láng-sugarak villámlanak, mikor az ég tavaszra készül. És széllel, fákkal, friss rügyekkel együtt kitakarja szívét a jövendőnek szerelemmel, s hollók hadát rebbentve szét letörli a tél szégyenét, mikor tavaszra vár — az ember. Régvárt tavaszból érett nyárba kísérjék bő-termő idők a reménységből szabadságra, homályból fényre ébredőt; háza fölé már hű tetőt emel, s az ablakot kitárja — ki hontalan volt — a testvérvilágra Rákos Sándor: Az emlék jelene N 1944 (részlet) a szél arcomba vágja ázó hajam ázó szalmán vagy csupasz kövön alszunk fejünk fölött nincsen tető lábunk alatt nyílik a sír vérünkön hízik a tetű (halleluja!) a szél arcomba vágja ázó hajam a szél arcomba vágja ázó hajam ázó arcom földre szorítom á szél arcomba vágja arcom késélű hiányát magam nélkül látóteremből kiesve vakfolt a létezésen nincs-szemre vált az élesre csavart tekintet beméri a nem-létet a nem-lét farkasszemmel visszanéz szelek óvatosan simogassátok a homokot ők feküsznek alatta tűzzel-vassal megkínzottak puha álmuk legyen tűzzel-vassal megkínzottak puha álmuk legyen. Szigeti György: Szeretlek egyszerű, tiszta szeretettel, mint társat, barátot, segítőt szerethet ember. Bár jártunk mi is a csillagokon, van cinkos sötétben harmat-csatakos utakon. Csókjaink ízébe édesedtek az álmok, s mint bűnös manók, lapulva lestek a virágok. De ez csak az emlék. S mert szemed nem éjsötét, s nem ibolyakék, de beleragyog a jövő titok-ködébe, s akaratoddal felemelsz engem a fényre, ezért szeretlek. Mert valóság-álmaid várod, mert utcán, tereken, munkában, ott, ahol ember van, rád találok, mert egyszerű vagy. S oly szép ez az egyszerűség, mint káka-szegélyű, lankás fűzfa-vidék, mely beoltja titkát szeretettel szívébe, mert természeteddel rokonértelmű szó a béke, mert valóság vagy a képzeletemnek. S hibáiddal együtt (így vagy egész) önzőn, gonoszán, emberül szeretlek.
