Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. április 3. KELET-MAGYARORSZÁG 11 Molnár Zoltán: Az elrejtett zászlók kibontása ban visszahívták. Ezért is forradalmi fele­lősséggel és komolysággal intézték a nép dolgát, a közigazgatástól, a közellátástól a termelésig és a toborzásig. A toborzás. Mert erről se feledkezzünk meg! Mindenki természetesnek tartotta, hogy most már, amíg a háború tart, nekünk is részt kell benne vennünk. Képzeljük el a lerombolt, kifosztott or­szágot. A felnőtt férfilakosság javát elvitték a horthysta hadseregbe. Fele fogságban, fele még nyugaton a fasiszta kötelékekben. Még a leventéket, a katonakort el nem ért fiata­lokat is nyugatra hurcolták. Hogyan volt le­hetséges, hogy a felszabadított területekről mégis tízezrével jelentkeztek önként a még meg nem alakult, vagy éppen alakuló népi hadseregbe? Köznyelven egyszerűen vörös hadsereg­nek hívták. Azzal a meggyőződéssel mentek el, hogy a forradalmi sereg katonái lesznek. De kik? Csak olyanok, akik megszöktek a nyugatra vonuló seregből, életük kockáz­tatásával bujkáltak; megszöktek a levente- fogdosás elől. De sok helyen még a lányok is jelentkeztek. El is mentek, fegyvert is fogtak. Sokan még eljutottak német földre; máig is büsz­kék — joggal — akkori magatartásukra. Sok minden nem úgy alakult, ahogyan akkor képzeltük. je ha bízunk abban, hogy minden ne­hézséggel megküzdőnk, és meg fogunk | küzdeni, ellenséggel és a magunk hi­bájával — az erőt még mindig onnan, vagy legalábbis onnan is meríthetjük, hogy tudjuk: a történelem még a legsúlyosabb pillanatai­ban is forradalmi népet talált itt, mely meg tudott birkózni mindenkori sárkányaival, s malmaiba tudta fogni a jó szelek erejét. Boldog látomások Tallózás az Európa Könyvkiadó újdonságai között A tavasz közeledtét nemcsak az időjárás és a naptár jelzi, hanem a könyvek is. Ez érthető, hiszen az új év viszonylagos csen­des hetei után a nyomdák ontani kezdték a kiadó idei könyveit. Ebből a nagy bőségből, az Európa Könyvkiadó most megjelent kiadvá­nyai közül mutatunk be néhányat. A napokban került forgalomba Tornai Jó­zsef Boldog látomások című, szép kiállítású, színes tárgyfotókkal illusztrált antológiája, amely a világ törzsi költészetét mutatja be, az amerikai kontinens eszkimó- és indián­énekeitől, Óceánia népeinek dalaitól az afri­kai, ázsiai primitív líra legszebb darabjai­ig. A holland Theun de Vries neve nem egé­szen ismeretlen nálunk. Az idősebb olvasók talán emlékeznek a 25 évvel ezelőtt megje­lent magyar tárgyú történelmi regényére, a Felségsértésre, vagy az Európa tavasza cí­mű ugyancsak történelmi művére. Üj köny­ve, a Titkok birodalma a Századok-Emberek történelmi sorozat új kötete. A szerző Hie­ronymus Bosch életét írja meg, művészeté­nek titkait kutatja, vélt és valóságos festmé­nyeit elemzi; ezt a középkor végén és az új­kor hajnalán született látomásos, gyakran hátborzongató, máskor szelidebb, de mindig fantasztikus, álomszerű művészetet. Az ol­vasót nemcsak ebbe a „szürrealista”-biroda­lomba vezeti el, de a kor valóságos viszo­nyaival, érzelmi és gondolati világával is megismerteti. 1974-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki a svéd Harry Martinsont. Most megjelent Gogol-panoptikum Hol van a fehér arcú bohóc? A játékos, kedves emberke, a kesernyés-csodálkozó, be­szélő testű clown. A pantomim hagyományos alakja megöregedett. Nem testben — szel­lemében. Már nem a hétköznapok egyenetlen felszínén hajlong, fut, gesztikulál — bele­sodródott a mélybe, a pokolian bonyolult, küzdelmekkel, víziókkal, lelkifurdalással te­li emberi életbe. A mítoszok tragédiájával fűtött ősvilágba, a költői álmok ködébe, a szatíra pengeerdejébe: a valódi színházba. Köllő Miklós és a Dominó együttes leg­frissebb produkciójában, a Gogol-panopti- kumban a félelmetes, az érthetetlen, a csak röhögésre érdemes tébolyult világ elevene­dett meg a színpadon Ivan Pavlovics, a go- goli csinovnyik körül. _ Mimika és gesztus, tánc és akrobatika, zene és jelmezek, zajok és díszletek — szédítő forgatagban. Egyetlen szó nélkül. De nem szótlanul: beszél a kéz, a láb, az ugrás, az arc, a ruha, a háttér, a muzsika. Mimodráma. Dráma, mely Gogol, Doszto­jevszkij, Bulgakov nyomasztó, keserű mo- solyú világát mutatja be. A kisembert, aki az ősi mese szerint a szabad madarak utó­da: elveszítette szárnyait. Ivan Pavlovicsot, aki a színházban rátüsszent pohos főnökére, s a vélt következmények az őrületbe kerge­tik. Az álmodó embert, akiben titkos vágyak ébredeznek, s aki képtelen kiszabadulni a hatalmas befőttesüvegből, zárt világából — egyetlen útja a pokol, a téboly. Gonddal megszerkesztett dráma a Gogol- panoptikum. Rend van a zűrzavar, a láto­mások, az álmok mögött. Szigorúan begya­korolt látványosság — ahol gondolat van a forgatagban. Köllő Miklós és társai a maguk útján, a pantomimművészet felső osztályaiba járnak — míg a közönség nagy része csak a kezdeteket ismeri. De nem csak azt értékeli! Ezt világosan megmutatta a Gogol-panopti­kum sikere Nyíregyházán. Jórészt az újdonság varázsa vonzza a né­zőtérre az embereket. Nyíregyházán zöm­mel fiatalok töltötték meg a színházat — a fiatalok, akik a legfogékonyabbak, legkíván- . csibbak! Akik friss szemmel értékelik az együttes kitűnő összjátékát, sziporkázó öt­letességét jelmezben, díszletben, mozgásban. De a taps a rendezői elképzelésnek is szólt. A közönség megértette, hogy miért maszk, jelmez nélkül kínlódik, szeret, fantáziái a színpadon Köllő Iván Pavlovicsa, miközben karikatúrafigurák özönlik körül — egy le­hetetlen és mégis valós világ panoptikum­alakjai a vergődő ember körül. S itt a néző gondolata túllép a színházon, Gogol világán. Egy mindennél bonyolultabb világba fordul: önmagába. Megérinti az iga­zi drámai élmény: már ő van a színpadon, ö küszködik szótlanul, vágyakkal és félel­mekkel, hétköznapi tragédiákkal és megdi­csőülésekkel telve. Tarnavölgyi György Harry Martinson önéletrajzi sorozatának első kötete a Virág­zik a csalán. A könyv témája: egy árva gyer­mek sorsa Svédországban. Martint az egy­házközség nevelőszülőkhöz adja — ridegség, szeretetlenség, haszonlesés és közöny, majd az árvaház világa: ez a kis Martin útja ti­zenhét éves koráig. A könyv, a sokszor meg­írt téma ellenére is remekmű: az író sok művében igaz költészet izzik, s bravúros szerkesztéssel és stiláris zsenialitással teszi lebilincselő olvasmánnyá a történetet. Nyolc ukrán kisregényt tartalmaz a kiadó márciusi újdonságai közt szereplő Ismerő­söm az oroszlán című kötet. Fiatal ukrán írók műveit mutatja be, s az írásokban szó esik a szerelemről. A szerelem és a halál nagy kérdéseire a kötet minden szerzője a maga válaszát mondja el, de mindegyikük az élet, a munka, az emberi közösség értel­mét vallja, mindegyikük a maga módján küzd az elidegenedés, a beszürkülés fenyege­tő réme ellen. Ugyancsak márciusi újdonság lesz a Mo­dern Könyvtár sorozat 331. kötete: Isaac Bashevis Singer A rabszolga című regénye. Az amerikai jiddis írónak ez lesz az első ma­gyarul megjelenő könyve. A regény cselek­ménye Lengyelországban játszódik, a 17. szá­zadban, amikor a kozákok betörései sorra pusztítják el á kis zsidótelepüléseket. Egy ilyen mészárlás áldozata a főszereplő Jákob családja is. ö maga elmenekül, de rablók fog­ságába esik, és eladják rabszolgának egy kis hegyi faluba. Sorsát megadással tűri, de az igazi megpróbáltatás akkor kezdődik, amikor beleszeret gazdája lányába, és ráébred, hogy ez a kölcsönös szenvedély lebirhatatlan. Joó Gabriella Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesül­tem, s Perelomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméleteni. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett feküdtem. A küldön­cöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kia­bált : — elvérzik a parancsnok... Te pedig velem jösz, velem! Elszállítjuk a századpa­rancsnokot a kórházba, és aztáft viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belő­le, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása meg­próbált felemelni, az öreg segített neki. Ket­ten tettek fel a szekérre, aztán egymás mel­lé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyu­godva elhallgatott. Amikor legközelebb kinyitottam a sze­mem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy földbir­tokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenes hadi­kórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tisz­ti kórteremnek számított, a többiben közka­tonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Min­denki rosszul volt, gyógyítani pedig, az iga­zat megvallva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a leg­szükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő maradt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg. Mindnyájain arra vártunk, hogy átszállít­sanak egy rendes kórházba, ahol végre szak­orvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosz- szul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvek­ből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy isme­rősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy má­sik csapatból: Ilja Makovoz kapitány. A lá­bát szézzúszta egy robbanó golyó, de min­dig tréfálkozott. Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a ve- nerológuson. ö sem vesztette el humorérzé­két, bár a helyzet nem volt irigylésre mél­tó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebe­sültekért, a ház dugig volt emberekkel, akik­nek azonnali operációra lett volna szüksé­gük, ez az orvos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteg­hez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebe­sült vagy... Nővér, Streptocidot és bőrt!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Mako­voz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírá­sokat olyan részletekkel gazdagította, ame­lyeket itt a legjobb szándékkal sem produ­kálhatok. De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmá­ban hánykolódott, a lába begyulladt, meg­dagadt. Nem először feküdtem kórházban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednék az operációval, biztc» a gyors haláL Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Ké­sőbb tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rend­kívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a mű­tőasztalig, kitisztította a sebet és megmen­tette Makovoz életét. Ezen a napon más be­tegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig megin- dultan emlékezem rá. És nemcsak én ... Amikor sok évvel később, már mint filmren­dező Zaporozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, fel­léptem a helyi televízióban is. Ahogy kilép­tem a televízió épületéből, egyszer csak Ól­ja Makovozt pillantottam meg, nagyon meg­örültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra tá­maszkodva, és engem várt. összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre; és mind­járt a legelején a sebésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennün­ket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú ma­gyar ökrök vontatta szekereken. Egy verő­fényes áprilisi nap egyenként kivittek min­ket az utcára, és felraktak a kocsikra. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zö­mök, alacsony, kedves arcú nővér parancs­nokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt, ö szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszp­rém városába szállítottak bennünket. Útköz­ben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen eltűntek valahová. De hamarosan visszatérték — ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet korsóban, vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a ke­nyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Ké- * sőbb engem Veszprémből Kecskemétre szál­lítottak, itt egy volt leánygimnáziumban él­tem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk, és amelyet annyira vártunk a hosszú, véres há­ború évei alatt. Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat, kiözönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos, egysze­riben leírhatatlan zűrzavar támadt. Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsi­ketítőén füttyentett, egy másik táncra per­dült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lá­bamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, haho- táztunk. Eközben a kórtermünkben két tiszt hal­doklóit. Már néhány napja nem voltak esz­méletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghal­tak anélkül, hogy értesültek volna a győze­lemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem. Berkes Ildikó fordítása S i most rólunk, a felszabadítottakról szeretnék szólni. A felszabadítókról történettudomány, irodalom, publicisz­tika eléggé egyértelműen szokott megemlé­kezni. A szovjet hadsereg a fasizmus meg­semmisítésével, a náci haderők szétzúzásával egyetemben hazánkat is felszabadította. Mér­hetetlen véráldozattal, hősiességgel. Ezzel megnyitotta számunkra az utat, hogy törté­nelmünkben először, egy világhatalom szö­vetségeseként, a haladó erők soraiban részt vehessünk egy új világ építésében. Immár a szocialista tábor egyenjogú tagjaként tekint­hetünk vissza múltunkra; az újjászületést le­hetővé tevő felszabadításra is. A máig megmaradt nézeteltérések inkább a magunk értékelése, a felszabadítottak tör­ténelmi szerepe körül vannak. A „Hitler utolsó csatlósa” stb. kifejezés eléggé bele­ivódott közvéleményünkbe. „A szabadság az ölünkbe hullott”, de hogy „élni tudtunk a szabadsággal” — bár ez is elhangzott — már kevesebb nyomot hagyott, sokak fülében üres szólamnak tetszett. Csak a saját április negyediké élménye­met idézhetem bizonyságként. Mi az akkor még külön Biharban — az ország viszonylag korán felszabadult sarká­ban — április negyedikén már javában osz­tottuk a földet. Április másodikán a geszti Tisza-birtok már az újonnan földhöz jutot­také volt, kezükben a birtoklevél és belevág­ták az ekét a volt grófi földbe. Alig vettük észre negyedikét. Ez a tör­ténelmi dátum csak góval később tudatosult bennünk; mással voltunk elfoglalva. Az öle- zők mérték a földeket, kalapácsok, fejszék verték a karókat. Valóban egy kicsiny csapat hajtotta ezt végre? Végrehajthatta volna? Az „öreg tizenkilencesek”, a bihari vörös ezred egykori katonái, de Bajcsy-Zsilinszky harmincas évekbeli párthívei is, már egy­másra találva szervezték a nemzeti bizott­ságokat, a földigénylő bizottságokat. A falu, mint közösség, e népi bizottsá­gok által irányította önmagát. Akkorra már eltemették a halottakat, eltakarították a ro­mokat, félrehúzták az útból a kilőtt tanko­kat; februárban tavasz-búza vetőmagot sze­reztek, élelmiszert gyűjtöttek Budapestnek, fővárosi gyerekeket hívtak le feltáplálni, az ostrom emlékeit kiheverni. Negyediké fontos dátum. De nem egy na­pot jelent, hanem egy történelmi pillanatot. Legalábbis hónapokat. S ez a nép akkor vizsgázott. Szerintem kitűnőre. Sokan — nagyon sokan — voltak, akik nem idegenként fogadták a felszabadítókat, hanem az együvétartozás büszke tudatával. Hiszen hányán voltak, akik személy szerint is harcoltak tizenhétben, tizenkilencben. S mindennél fontosabb, s a legfőbb tör­ténelmi bizonyíték: rögtön hozzáláttak a legfontosabb forradalmi feladathoz. Hiszen Debrecenben még meg sem alakult az ideiglenes kormány, már egymást érték a megalakult földigénylő bizottságok küldött­ségei, követelni a földreformot. Még azt sem mondhatjuk, hogy a nagy­birtok megszüntetésének csak egy módját is­merték: a feldarabolást. Mire az ideiglenes kormány megálakult, már működött a sar- kadi feketeéri termelőszövetkezet. Mindenesetre, ha nem is fogalmaztak be­lőle elméleti tételt, tudták, hogy a feudaliz­mus bástyáinak lerombolásával kezdődik a forradalom. A népi bizottságok forradalmi szer­vek voltak. Mindennap ki kellett állm­ok választóik elé; mindennap számot kellett adni; s akivel nem voltak megeléged­ve, vagy akinél jobbat találtak, azt nyom-

Next

/
Thumbnails
Contents