Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. április 3. KELET-MAGYARORSZÄG 5 HÁRMAN — Szabolcs-Szatmárért Hárman kapták meg az idén a Szabolcs-Szatmárért kitüntető jelvényt. Tóth Sándor záhonyi nyugdíjas kocsimester-térfőnök, Nagy Sándor, a nyíregyházi Me­zőgazdasági Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat igazgatója és Murczkó Károly nyíregyházi nyugdíjas pártmunkás. Mivel szolgáltak rá a keveseknek jutó magas elismerésre? Ha őket kérdez­zük, a válasz: „Nem tettünk semmi különöset, éltünk, dolgoztunk, mint a többi ember.” Amit tettek munkában, közéletben, egyéni létükben — abban a leg­nagyobbat lelték meg: a boldogságot. Ezért dolgoztak... A XVIII-as őrhelyen A kohómérnök Biciklizni jó... Vajon Szabolcsban kell ah­hoz születni, hogy az ember magáénak vallja az ország­nak ezt a darabkáját? Tóth Sándor Hajdú megyében szü­letett, Vámo6pércsen — még­is szabolcsivá vált. Az itt el­töltött évek, küzdelmek, az itt megtalált barátok tették azzá. Fiatalos, jó kedélyű ember néz ránk, amikor a szomszéd­ban megismerkedünk, ahová a lottószámok egyeztetése mi­att ugrott át. Nem nehéz megállapítani, olyan ember, aki szereti az életet, nem fá­radt el, nem hagyta magát le­gyűrni, pedig 27 évig irányí­totta a záhonyi vasút szívmű­ködését. Posztja a XVIII-as őrhely volt, ahová a nyugdí­jazása után is szívesen be-be- néz... Korengedéllyel ment nyug­díjba, a nagy idegi megter­heléssel járó szakmáknál en­gedélyezett 55. év betöltése­kor. Olyan őrhelyen irányí­totta a vonatok útját, ahol egyetlen másodperc kihagyás, ahogyan ő mondja, elmélázás súlyos balesetet, tetemes anyagi károkat okozott vol­na... — Kényszeríteni kellett magam, hogy szolgálatban semmi másra ne gondoljak, csak arra, amit csinálok. Hiá­ba volt beteg a gyermekem, vagy mint az első években, nem volt lakásunk, öt helyen is laktunk albérletben ... Korán hozzászoktatta ma­gát a változó éjjeli-nappali szolgálathoz. Nála nem a nap járása jelentette a felkelést, lefekvést. Ha szolgálatba kel­lett menni, nappal aludt. Éj­jel éppolyan frissen irányí­totta a nagy gócpont szívmű­ködését, mint nappal. A kö­döt nem szerette, akkor végig kellett „tapogatni” a síneket, a váltókat, hogy elindíthassa a kocsikat. Tóth Sándor kocsimester, akár a nagy sakkmesterek, mindig több lépéssel előbbre gondolkozott. Nem is lehetett másként. A szerte ágazó sín­párok látszólag kiismerhetet­len erdejében karmesterként mozgatta a vagonok százait, ezreit. Az ő figyelmén, ideg­zetén, józan okosságán mú­lott, hogy idejében eljusson a nyersanyag a gyárakba, a testvéri szovjet állomásról, Csapról, érkező áru oda, aho­vá a címzés szólt. Ezért nem voltak ritka vendégek a he­lyieken kívül a debreceni igazgatóság vezetői, sőt mi­niszterhelyettesek is eljöttek a XVIII-as őrhelyre. — Azt nem szerettem, ha belepiszkáltak a munkámba — mondja Tóth Sándor. — Sok év után az ember tudja, hogy amit csinál, ahhoz ért is. És itt a tizennyolcason én tudom jobban, hogyan kell mozgatni az embereket. Az összecsapások, ha voltak ilye­nek, mindig kézfogással vég­ződtek, a „vezér” így köszönt el tőlem: jól van, csak így tovább... Tóth Sándor kocsimester- térfőnök záhonyi pályafutása a tükörképe a kis faluból nagy vasúti gócponttá fel­növő községnek. A hajdúsági parasztfiú, akinek minden ál­ma a biztos kényért adó vas­út volt, s aki tizenegy társá­val eljött a kukoricaföldeken éppen csak az első sínpáro­kat „kinyújtó” határ menti fa­luba — a holnap vasútváro- sának jövőjét kovácsolja. Tud örülni minden új emeletes háznak, kézi erőt könnyítő gépnek, de legjobban mégis annak: mindenki előre kö­szön neki és sokan járnak a nyomában. Min múlik az, hogy az em­berből kétkezi munkás, mér­nök, igazgató lesz? Véletlen? őmaga dönt? Vagy a „nagy­betűs” történelem szól köz­be...? Nagy Sándor, a Nyíregyhá­zi Mezőgazdasági Gépgyár­tó és Szolgáltató Válla­lat igazgatója jó harminc- három évvel ezelőtt, — tizennégy éves korában — el­szegődött kommenciós cse­lédnek a Tisza urasághoz, ahol apja uradalmi cseléd volt. Nem akadt más válasz­tása, öten voltak testvérek. Alig kilenc hónapig ette a kommenciós cselédek kenye­rét, amikor felszabadult a Bihar megyei falu, ahol éltek. Ettől kezdve Nagy Sándor útját nem annyira jómaga, mint a történelem egyenget­te. Olvasta.a megyei lapban, hogy a Fazekas Gimnázium­ban dolgozók iskolája indul, ahol egy év alatt két osztályt el lehet végezni, kollégium­ban lakhatnak a tanulók. A folytatás: mint tehetséges fia­tal szovjetunióbeli ösztöndí­jas lett 1951-ben. Szverd- lovszkban kezdte meg az egyetemi tanulmányokat. — Év közben derült ki, hogy valami fordítási hiba, elértés miatt nem éppen ab­ba az iskolába kerültem, mint ahová jelentkeztem és ami érdekelt. Kiskorom óta von­zódtam ugyanis a mezőgaz­dasági gépekhez. S mi de­rült ki, kohógépész mérnöki egyetemre küldtek. A friss diplomás mérnök — a végzettségéhez illően — az akkori sztálinvárosi acélol­vasztóban kopogtatott mun­káért. Vitte fiatal feleségét is, aki szabolcsi, nyírcsászári születésű. A nagy beruházás körül azonban már nem volt minden rendben. Eredetileg is mezőgazdasá­gi gépekkel szeretett volna foglalkozni, a felesége „jo­gán” hazajött, az egyik sza­bolcsi gépállomáson kapott munkát, Kölesén. Nagyon szerette ezt a munkáskollek­tívát, csakúgy, mint a ké­sőbbi Tiszavasvárit, ahová igazgatónak nevezték ki. Szívesen emlékezik a Ti­szavasváriban töltött évekre, ahol valami új kezdődött. A tsz-szervezés után bizonyos fokig önmagukat, a gépjaví­tó állomást is át kellett szer­vezni. Valahol itt dugta ki a fejét az a kis csíra, amiből az iparszerű gép javítási, ké­sőbb gépgyártási arculat is kifejlődött. Az évek során megújult, saját útra talált a vállalat, új nevén a Nyíregyházi Mező- gazdasági Gépgyártó és Szol­gáltató Vállalat. Első fecské­je a kis kalapácsos daráló volt, amiről az igazgató úgy beszél, mint az elsőszülött gyermekről. Pedig hol van­nak már attól, a szabolcsi munkás hírnevét öregbítik munkáik az ország sok pont­ján, sőt külföldön is. Otthon sok lemez, könyv között pihen családjával, ked­veli a kirándulásokat. Beszél­getésünket megelőzően érke­zett haza Kazahsztánból egy MSZBT-küldöttség tagja­ként. — Legnagyobb meglepeté­sem volt, hogy az egyik kazah városban, Csinkment- ben az ottani gyógyszergyár bejáratánál ismerős képeket találtam, a tiszavasvári Al­kaloida épületeit, munkásait ábrázolták a képek. A szov­jet gyár testvére a vasvári­nak. A képkiállítással felsza­badulásunk évfordulóját kö­szöntik ... Életreszóló próbatétel? Nem hangzatos ez így, ami­kor „csupán” arról van szó, a heti 4 pengő helyett 8 pen­gőt talált a fizetési boríték­ban a nyomdai munkás. Nyomban sietett a pénztámok úrhoz, hogy visszaadja a té­vedésből kapott plusz 4 pen­gőt. Elégedett, ravaszkás mo­soly árulta el a fiatal mun­kásnak, hogy próbára tettéit. Megfelelt, maradhat a szak­mában... így lett nyomdász Murcz­kó Károly, akit a felszabadu­lás előtti sportkedvelők, mint tehetséges futballistát is­merték meg, az NYKISE (a kereskedők, kisiparosok csa­pata) balszélsőjét. Mosolyog­va mondja a ma 66 éves, nyugdíjas pártmunkás, hogy a pályán is a baloldalon érezte magát a legjobban. Huszonhárom évesen egy sé­rülés vetett véget a focista pályafutásának... — Engem a sport tanított meg a fegyelmezett életre — mondja. És a pálya volt a színhelye az első lázadásom­nak, az első sztrájknak. Az váltotta ki, hogy az ellenünk játszó elit csapat játékosai három jegyet kaptak fejen­ként, mi pedig csak kettőt. Ez nagy szó volt, a rokonság, az ismerősök versengtek a je­gyekért. Akkor nem léptem pályára, botrány lett. eltil­tottak egy időre. De azt hi­szem az is közrejátszott, hogy a klubban, ahová jártunk, észrevették, hogy a Népszava mellékletét olvasom. Murczkó Károly találko­zása és kötődése a munká­sok ügyéhez mégsem a sport­pályán, hanem a nyomdában kezdődött, ahol gépmester­ként dolgozott. Olyan törté­nelmi pillanat részese volt, mint a felszabadulás után elsőként megjelenő demokra­tikus lap első példányainak gépi nyomása. — Ügy éreztem, tudatnom kell az emberekkel, hogy va­lami nagy dolog történik az országban. Amikor felszaba­dult Budapest leültem, hogy megírjam, de a cikk soha nem készült el. Maradtam a nyomdagépeknél, 1926-tól 44- ig­Murczkó Károlyt mégis elszólította a nyomdagép mellől a történelem. Föld­osztó bizottságot vezetett a nyírbátori járásban. S amikor kétségbeesve visszasietett a megyéhez, segítsenek, hogy kell ezt csinálni, az volt a vá­lasz: láss hozzá. A párt állandóan munká­ra hívta Murczkó Károlyt, ő lett három járás, az akkori li­getaljai, a nyírbátori 'és a nagykállói járás felelőse. Ke­rékpáron járta a községeket. Héttőn elindult, vasárnapra ért volna újra haza, Nyíregy­házára, de maradnia kellett, mert a gyűléseket mindig vasárnap tartották. 48-ban lett a nyíregyházi városi pártbizottság titkára, s 19 évi pártmunka után. 1970- ben ment nyugdíjba. S mint mondta, legjobb pihenése, hogy jár-kél, naponta 15-20 kilométert biciklizik... . — Ötvenöt év után a na­pokban jártam az egykori polgári iskolámban, ahol ma a 2. sz. iskola gyerekei tanul­nak. Nincs nagyobb boldog­ság, mint beszélgetni ezek­nek a fiataloknak a régi idők­ről. Csodálkozva, kíváncsian hallgatnak, érdeklődnek. Jó közöttük. Értük éltünk... Páll Géza I Harcosfevtizedék PINTÉR ANDRÁS NYÍREGYHÁZI VETERÁN VISSZAEMLÉKEZÉSEI A telet politikai vitákra, általában a szervezetek megerősítésére használtuk fel. Ebben az időben kapcsolódott be az oktatási munkába Pálfy Ernő is. Elsősorban a fiatal tanonc ifjúmunkások összefogására volt szükség, meg olyanokéra, akik nem tartoztak szakmai szervezethez, mint a fogászok, vagy órások, kereskedelmi dolgozók. A feltételeket, mint a helyiség, könyvtár, előteremtette számukra a pártvezetőség. Oktatásuk mindaddig folyt, amíg Pálfyt 1941 augusztusában nem internálták. 1936 januárjában újabb ifjúmunkások kapcsolódnak a mozgalomhoz. Lajtai Endrét ifj. Schmiedt Mihály szervezi be, akivel együtt dolgozik Glück bútorosnál, mint kár­pitos. Barczi Gyulát Oláh Lajos és az ott dolgozó szervezett munkások vezetik el a munkásmozgalomhoz. 1935 telén a munkásotthon igazgatósága megtárgyalta az otthonfenntartási költ­ségek alakulását. A bank értesítette az otthon igazgatóságát, hogy a jövőben kamat- fizetéssel tőketörlesztést is eszközöljön az otthon igazgatósága. Egyes bankigazgató­sági tagok kifogás tárgyává tették, hogy a bank ügyvezetője nem szorgalmazza a tőke visszafizetését az otthon igazgatóságától. Végül megállapodtak abban, hogy negyed­évenként 30 pengő-tőketörlesztést fognak eszközölni. Felmerült a helyiségek fűtésének ügye. Dr. Barát Ferenc elmondta, hogy az egyik képviselőtestületi tagtól megkapta a város költségvetését és abban az egyházi ifjú­sági szervezetek és az úri kaszinó is támogatást kapnak a várostól. Végül abban álla­podtak meg, hogy küldöttséggel felmegyünk a polgármesterhez és tüzelőt kérünk. A polgármesternek előterjesztettük jövetelünk célját, hogy a város erdejéből kitermelt fából adjon 30 mázsát. A polgármester hallani sem akart róla, de amikor elé tártuk, hogy más szervezetek támogatást kapnak, még az úri kaszinó is, nem volt más lehe­tősége, kénytelen volt fát adni. A téli fűtés problémája ezzel megoldódott. A szerve­zési ügyek mellett foglalkozni kellett ilyen anyagi problémákkal is. Az 1935 telén megalakult földmunkás-szakszervezet alakuló gyűlésén vezetőségi tagokká választják: Sajben, Gera, Resán, Pásztor, Medve, Kocsány, Tóth, Mazák, Hován, Garai, Szúnyog és Barna elvtársakat. A szervezkedés erőteljesen megindul, a taglétszám hétről hétre nő. 1936 kora tavaszán a vezetőség határozatot hoz, hogy küldöttségileg felkeresik a polgármestert és újabb munkák elindítását kérik, mert az ínségmunkán foglalkoztatott létszám nagyon alacsony, sok a munkanélküli föld­munkás. Az akciót jól készítették elő. A megbeszélés szerint reggel 9 órára kellett 18 megjelenni a földmunkásoknak a városházán. Behozták a Sóstón dolgozó ínségmun­kásokat is. Csoportosan jöttek be és szinte egyidőben szállták meg a városházát. Az emeleti, a földszinti folyosó, a lépcsőház, a kapubejáró megtelt emberekkel. Az ügy­félforgalom megszűnt. A folyosókon nem lehetett közlekedni. A rendőrség a város­háza megszállásáról előzőleg nem tudott semmit, a polgármester titkárságától értesült az eseményről. A polgármester elbújt a könyvtárszobában, a küldöttséget a főjegyző fogadta. A főjegyző kérte: menjenek el, majd kérik a kormányt, adjon sürgős segít­séget közmunkákra, amivel enyhítik a földmunkások nehéz helyzetét. A rendőrségről futva érkezett egy szakasz rendőr a városházára, de az épületben tehetetlenek voltak. Nem volt hely a tömeg elterelésére. A küldöttség úgy határoz, hogy felkeresik a fő­ispánt is, panaszaikat neki is előadják. A tömeg kimegy a városházáról a Kossuth térre, a küldöttség elindul a főispáni hivatal felé. A küldöttséget áteresztik, de a tö­meg elől elzárják a rendőrök az utat. A tömeg nekimegy a rendőrkaroknak. A kar­hatalom parancsnoka „Kardot ránts !”-t vezényel. Hovánék, Garaiék, Tóth Mihály, a borbányai Gyureskó mennek elöl. Fejüket a válluk közé húzzák. A rendőrök sújtanak a karddal, ők aláugranak, nehogy a kard vége érje őket, hanem csak a markolat fe­lőli rész. Közvetlen közel kerülnek a rendőrökhöz, letépik sapkájukat, belemarkolnak a gallérjukba, szakad a zubbony nyaka. A rendőrség meghátrál. Űjabb rendőrszakasz érkezik, kivont karddal. Dong a paraszthátakon a kardlap. Több rendőr arca is vér­zik. Végül a tömeget a Zrínyi, a Luther és a Bocskai utcákba szorítják. A Kossuth téren többen bentrekednek, aztán átvágják magukat a kordonokon. De bentrekedt Barna Imre, Gyureskó József a Kisteleki szőlőből és Sajben Andrásné. Gyureskó há­rom rendőrrel viaskodik. Arca vérzik, leteperik, megkötözik, egy kétkerekű paraszt­taligára teszik fel, úgy szállítják be a rendőrségre. Sajbenné kezét két rendőr fogja és úgy vonszolják a fogdába. Barna Imrét megbilincselve állítják elő. A tüntetés 11 óráig tart. A tüntetésről azonnal jelentést küldök a pártközpontnak. A Népszavában megjelenik a tudósítás a tüntetés lefolyásáról, a munkások súlyos gazdasági helyzeté­ről. A híranyagot a Francia Kommunista Párt lapja, a Humanité is átveszi és részle­tesen közli. Dr. Barát Ferenc még aznap délután megjelenik az őrizetbe vettek védelmében a rendőrségen, kéri szabadlábra helyezésüket. A rendőrség elutasítja azzal, hogy a vizsgálat még nincs befejezve. Másnap a rendőrség mindhármójukat átadja az ügyész­ségnek. Az átkíséréskor a fogháznál várjuk őket, hogy legalább egy pillantásunkkal bátorítást öntsünk beléjük. A vád közrend elleni vétség. Az ügyész a védő közben­járására Gyureskót és Sajbennét a tárgyalásig szabadlábra helyezi. Barna Imrét a tárgyalásig szintén szabadlábra helyezi, de kiutasítja a városból, hazatoloncolják szülőfalujába, Hajdúdorogra. A későbbi bírósági tárgyaláson Gyureskó József, Saj­benné és Barna Imre fogházbüntetést kapnak. Négy nap múlva beadványt viszek a rendőrségre, népgyűlés engedélyezése tár­gyában. Bokor tanácsos a kapitányság vezetőjéhez, Kiss Sándor főtanácsoshoz irá­nyít. A főtanácsos nagyon dühös. Állva hallgatom végig a szidalmát. Kivárom a meg­felelő lélektani pillanatot és elmondom a munkások súlyos helyzetét és a városnál felde­rített visszaéléseket. A főtanácsos végighallgat és azt mondja: „Az én feladatom a rend biztosítása minden körülmények között. A város gazdasági ügyeinek intézése nem tartozik hatáskörömbe. A gyűlést nem engedélyezem.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents