Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

6

KEUT-MAOYARORSZAG

1977. április 3.

ÉLETUTAK

A dohányos aranylakodalma

N

em nyughat a föld idős Gulyás Sándortól: még műveli. Nagy kert van a ház mögött, kívánja a munkát — Mikor dolgozott először?

— Hétéves lehettem, 1907-ben.

— Mit dolgozott?

— Dohányt kapáltam. Dohányos volt az apám a Gencsi birtokon

— Mennyit dolgozott életében?

— Áztat el nem lehet számolni. Nem volt a dolog miatt sem éjjelem, sem nappalom.

o

Lakodalmat ültek Nyírlugos Szabadságtelepen. Ügy mondták: „Idős Gulyás új házasságot kötött” Nem újat, csak ötven éve annak, hogy egy hordó bor vigadalomnál feleségül vette az akkor még Erzsikét, most Elzsike nénit. Aranylakodalom volt ez a mostani. Terebélyes fa árnyékában lehetett boldog a két öreg: öt gyerek, tizenhét unoka, hét dédunoka volt jelen.

— Boldog volt?

— Nagyon megtiszteltek. Én mindenkit rendesen megkínáltam. Mintegy nagy lakodalom, olyan volt az.

Csend. Nyílt, őszinte tekintet várja a következő kérdést és mert késik kijelenti:

— Megöregedtem. Nagyon megöregedtem.

Kegyetlen rendje az életnek.

O

A kerítés előtt akácfából ácsolt a kis pad Túl a kerítésen szoba-konyhás a ház, a tornácon faládikóban paradicsompalánta napozik. A konyha és a szoba agyagpadlóját sárga homokkal szórták (fel és a fő falról rezzenetlen tekintettel takaros rendre látnak a szemek. Négy gerenda tartja a mennyezetet. Kettő akác, kettő tölgy.

— Negyvenkilencben építettem a házat. A gerendákat a vállamon hordtam. A két tölgy a cselédházból való... Amikor az apámat elvitték katonának az első világháborúba, én álltam az ökrök mellé. Ha hetes voltam, 80 ökörnek kellett hajnalonként a vizet húzni. Sírtam. A vödörhöz fagyott a kezem. Éjjel az istállóban háltam, nem volt pokróc, azzal takaróztam, ami rajtam volt.

— Az apja mindig dohányos volt?

— Az. Annak jött ide a Gencsi birtokra. 1940-től én is dohányos lettem, azelőtt cseléd, kocsis.

— Hányán voltak testvérek?

— Csak az élőket számoljam, vagy azt is, aki meghót? Mert úgy heten.

— Megéltek a dohányból?

— Kosztirozásra nem sok tellett. Az csak azóta van valahogy, ahogy felszabadultunk.

— Milyen volt a dohányos munka?

— Munka volt. Nem szakadt ki a kezünkből soha. Akkor nem volt szabad nap, se ünnepnap. Murcos volt a ruhánk, barnák voltunk, mint a mókusok. Ha megraktuk a melegágyat, naponta háromszor öntözni kellett, ha ültettük, eltartott tizenöt napig egy hónapig. Arra is hordani kellett a vizet. Messze volt a tanya, a kút négy kilométerre. Kapáltunk, majd törtük. Amit nappal letörtünk, este felfűztük, hajnalban felkeltünk felrakni a pórét. Hát ilyen volt.

o

Reszket a kéz. Egyik a másikat nyugtatná, de úgyis reszket. A körmök fehérjén sárga a nikotin, de már nem a dohánylevelektől, a cigarettától.

— Munkást szívok. Nem árt az nekem.

— Mj történt a felszabadulás után?

— Már mondtam. Azóta lett valahogy. Kaptam öt hold földet^ a házhelyet, arra építettem és akkor már az enyém volt a dohány,

amit termeltem. Aztán 1952-ben beléptem a

téeszcsébe.

— Aztán kilépett?

— KI.

— Miért?

— Kijöttünk belőle. Pedig jó volt az, csak itt nem volt gógyi. (A fejére bök.) Ha akkor maradunk, többre visszük.

o

A belső udvar hátsó kerítésének rogy- gyant szekérkerék támoszkodik. Hiányzik néhány küllője, talpfája, az abroncsát rozsda marja. Valaha ott állt régen a dohánypajta, az istálló, benne a két tehén, s a kerékhez tartozó szekér.

— Amikor kijöttünk a téeszcséből, két évig, vagy háromig dolgoztunk megint magunknak. 1960-ban aztán az új téeszcsé jött. Akarták, hát abba is beleléptem. Tudom, jót akartak, mi meg a rosszat kerestük. Most már nyugdíjas vagyok.

— Mennyi a nyugdíja?

— 1200 forint, a feleségem öregségit kap, 800 forintot. Ki gondolta volna azt, hogy ez így lesz?

o

Cselédsors, saját föld, ház, nyugdíj. Kis* kosárkában aranyozott ágon, aranyozott levelek és a rájuk irányuló tekintet se nem szomorú, se nem vidám. Fáradt.

— Ennek így kellett lenni. Elmegy az

idő.

— Szerette a dohányos munkát?

— Mikor? Azelőtt? Akkor nem. Negyven táján aprós volt a család. A feleségemmel ketten szakadásig sem győztük, napszámost kellett fogadni, ami termett, annak nagy részét elvitte a napszám. Letétpénz soha nem volt, ruhára is alig jutott valami.

— Lehetett itt napszámost kapni?

— Nem lehetett akárki cseléd. Volt úgy, hogy tíz-húsz család is járt hely után és csak akkor kellett cselédnek, ha három-négy munkabíró volt a családban. Aprógyerekes nem kellett, fiatal házas nem kapott földet, helyet a cselédházban. Negyven kilométerre van ide Debrecen, én is jártam oda napszámra.

— Milyen öröme volt az életben, amire szívesen emlékezik?

— Az egész életem keserves volt. Most lenne jó, de most már nem tudom kiélvezni az életet. Enni sem tudok, fogam sincs, nagyot is hallok. Késő van.

O

Vagy harminc tyúkot levágtak. Húsleves készült, pörkölt, torta, bőven volt sör, bor, pálinka. Igazi lakodalmat ültek. Előbb a párt-, a KISZ-szervezet, a termelőszövetkezet, a községi tanács vendégelte és ajándékozta meg az öregeket a szövetkezeti klubban. Aztán a kis házat és a környéket lepte el a család, a vendégsereg, többen mint kétszázan.

Félszeg mosollyal ültek az ünnepeltek. Mire gondoltak? Arra, hogy almafát ültettek, málnát, szamócát telepítettek, amely már terem. Arra, hogy gyermekeket neveltek, unokákat dédelgettek, akik már dolgoznak, akik viszik tovább a sorsukat, de mennyire másképpen élnek.

— Mikor sütöttem én kenyeret, mikor mostam a ruhát? — kérdezte halkan Erzsi néni és válaszolt — Éjszaka. Mert nappal várt a határ.

A

z ám, mikor sütöttél kenyeret! — mondta Sándor bácsi, majd hozzátette: — Még én sem tudtam. Sohasem tudtam.

Seres Ernő

A Gulyás házaspár.

„A munkásosztálynál volt protekcióm..."

Mindig újra kezdeni

E

z a Szabó Feri is megfogta az isten lábát — mondogatták egyesek a MEZŐGÉP Vállalatnál, amikor a marós, feleségével, Feri fiával és a kis Szilviával beköltözött a város egyik legszebb bérházába Nyíregyházán, a Szabadság tér 3., II. emelet 31-be.

„Senkinél nem volt protekcióm, csak a munkásosztálynál. Huszonötödik éve igyekszem bizonyítani. Évekig vártunk lakásra. Így sikerült. De nem én vagyok itt az egyedüli munkás. Mellettem lakik Kövér elvtárs. Velem dolgozik a vállalatnál. 0 is melós.

Akadtak, akik nem restellték megkérdezni: kinek fizettél, hol kopogtattál? Mit mondhattam? Azt mondtam: a munkásosztálynál. Teszünk mi annyit az asztalra, hogy megérdemeljük.” (Piacról jött haza. Halászlét akar főzni.)

„Emeletes” lakás. Szép, modem, Lent egy szoba, fent (lépcsőn kell felmenni) kettő. Külön a fiúnak és a kislánynak. Két terasz. Egyik az utcára, másik az udvarra. Most tapétáztak. Felesége, Marika feketével kínál, bort is önt. Koccintunk, előre, a medve bőrére. Nem akarják elárulni, ki kap kitüntetést április 4-re. Marika mosolyából sejtem csak. Bányászlány volt. Bányászhoz ment feleségül, s követte férjét haza a Nyírség központjába,, Nyíregyházára.

„Tragikus” út volt.

„Tatán kezdtem az életemet. Ott voltam vájártanuló. Amikor felszabadultam, Tatabányán a VI-os aknában csapatvezető vájárként dolgoztam, öt esztendeig ott a föld alatt, öt évig Tokodaltárón a 15-ösben. Ez tíz esztendő. Keveset láttam az eget, a napot. És 1962-ben kezdtem az életet újra a ME"- ZÖGÉP-nél segédmunkásként. Ojra és újra bizonyítanom kellett.”

Kétkedve fogadták. Ki ez, mit akar ez az ember? Akkor még nem ismerték az életrajzát, a kezdést, a küzdelmeit, tragédiáját, s hogy miért „menekült” meg. 1954-ben fiatalon sztahanovista. Ha valaki hat hónapon keresztül tartotta a 140 százalékot, csak akkor kaphatta meg ezt a kitüntetést.

„Nem kiválasztás után, mint néha most teszik. Hogy csalódtam-e? Igen. Kellemesen is, kellemetlenül is. Amikor beültem az egyik előadásra, s ott hallottam a gúnyoros megjegyzéseket a Sztahanov-mozgalomról. „Azok a mozgalmak nem voltak igaziak. Látszat volt csupán” — mondta az előadó. Ha valaki tudta, hogy ez nem igaz, én a bőrömön éreztem. Állt volna csak mellettem nyolc órán át a szénfalon?! S, amikor feljöttünk, kimerültén, akkor egy iskolás gyerek levelét olvasta fel a párttitkár: „Bányász bácsik! Tessenek szenet küldeni, mert megfagyunk az iskolában.” Nem kérdeztük, ki írta, honnan érkezett, mit adnak? Üjra leszálltunk. És mint csapatvezető, kellemesen csalódtam az embereimben. Lehúztak velem együtt még egy műszakot.”

Érik az embert kellemes és kellemetlen meglepetések. Csalódások, tragédiák is. De az ember, aki a legerősebb, mégis újra kezdi, fel kell emelkednie, legyőzni saját magát is.

lemesen. Tudja, mit jelent 4 forinttal kezdeni, amikor egy bányász ezreseket keres? Nem is ez volt a legfontosabb. Bizonyítani akartam. Elküldték az általános 7—8-ba. A művezetőm, Papp Pista. „Feri, van hajlamod, de szakmát kell tanulnod. Különben nem jutsz előbbre. Megmaradsz segédmunkásnak. Érted?”

1968—69-ben, 34 évesen újra iskolapadba ül. Jelessel végez. 1971-ben szakmunkás- vizsgát tesz magántanulóként! Hajt éjszaka, nappal.

„Visszanyertem az önbizalmamat. Sokat segítettek a munkatársaim. Engendélyezték az iskolát, a vizsgákat. Rámdolgoztak, együtt tanultak velem. Példákat oldottak meg. A szakmunkásvizsgán együtt drukkoltak értem. Rögtön adtak órabéremelést. Jólesett. És az még jobban, hogy bíznak bennem a művezetők. Bányászból marós lettem. Akadtak persze kétkedők is. Azért hívnak most is a srácok „bányásznak” ...

1964-től marós lényegében, de 1971-től vizsgázott marós szakmunkás Szabó Ferenc. A vállalatnál 1972-ben kezdték a tanulóképzést. Tanakodtak, a „bányásznak” adjanak-e tanulót? Képes lesz-e jó maróst nevelni?

„Voltak idősebb szakik, akik nem bíztak bennem. Rosszul esett. Letört, de azért volt annyi erőm, hogy bizonyítsak. Igaz, szigorúan fogtam a tanulómat. Gondoltam, ha szereti, megmarad, ha nem, megszökik. Van kritikus évT az első. Ekkor kell megszerettetni a fiatallal a marós szakmát. Most a váltótársam Vári Laci, aki nem is olyan-régen tanítványom volt.”

Nem tudják, talán sejtik, hogy Szabó Ferenc szabálytalanul bánik a keze alá kerülő tanulókkal. Hivatalosan nem engedélyezik, hogy a tanuló zsebpénzt kapjon.

„Én szoktam pdni, ha megérdemli. Volt olyan is, akinek nem adtam. Ezt a pénzt a saját fizetésemből adom. Havonta száz—kétszáz forint. Nem azért, hogy nekem külön szolgálatot tegyen. Nem rajtam segít. Egy gépen dolgozunk. Tudja, nem mindegy, ha elküldi az ember a tanulót szerszámért, vajon mikor jön vissza. És hogyan vesz részt a munkában, a termelésben! Érezze ő is, hogy részese az eredménynek. Ha így van, akkor érezze a jutalmát is.”

Először kinevették érte a bányász-maróst, Ferit. „Olyan sok pénzed van, nem tudod, hová költeni?!” Ügy sejti, már a többiek is adnak a jó tanulóiknak zsebpénzt, ha nem is vallják be, ha tagadják is.

„Ügy érzem, amit lehetett, elértem. Ha újra elölről kellene kezdeni, furcsa de a vasas szakmát választanám. Szép a bányász szakma is, de ez más. Itt évekig gyönyörködhet az ember a munkájában. Most éppen az NDK részére gyártunk gépeket. Benne van az én munkám is.”

Másként kezdené az életét? Változtatna?

„1961-ben mellettem halt meg a szénfalon a segédvájárom. A legjobb barátom volt. Azt hittem, a szívem szakad meg. To- kodaltáróra való volt Péter. Ácsoltunk. Én álltam középen, ő a szélén. Omlós volt a föld. Megbeszéltük, amikor kiáltok: „ugrani a főte (bányai mennyezet) alól”, akkor ki kell lépni. Ö szegény befelé ugrott. Rászakadt 40 csille szén. Két kezünkkel, tíz körmünkkel órákig kapartuk róla a szenet, míg megtaláltuk.

Rettenetesen megviselt. Bármerre jártam, néztem, mindig őt láttam. Lelkileg kikészültem. Kudarcot éreztem? Azt hiszem, igen. Vereséget? Tudja, más az ott lenn a mélyben. Tehetetlen néha az ember. Azt javasolták, mielőtt idegileg teljesen kikészülnék, felejtsem el a bányát.”

Ez a tragédia űzte el a bányából, hozta haza városába.

„Korábban kezdenék tanulni, de semmiképpen nem kezdeném másként. Ugyanúgy bíznék az emberekben, mint amikor bányászként kezdtem 1964 óta vagyok munkásőr. Most végzem a marxista—leninista esti egyetem utolsó évét. Sokat vagyok fenn éjszaka is.”

Tíz évvel ezelőtt vették fel a pártba. Aa a Papp István volt az ajánlója, aki elindította a vasaspályán, aki javasolta a munkásőrségbe, s aki kezdetben kissé kétkedett Is benne, aki darabosnak ítélte meg erre a szakmára. Kölcsönösen csalódtak egymásban. Kellemesen.

„Menekülés volt? Azt hiszem, az is. Magam elől akartam menekülni. Reménykedve, hogy újra kell kezdeni. Erőt gyűjteni. Visszajárt az emlékezetembe Péter és a bánya emléke, de éreztem, meg kell újulnom”

„Előtte állandóan bizonyítani kellett A legrázósabb melókat adta. Megizzasztott, de meg is edzett, az egyszer biztos. Érdemes volt újra és újra kezdeni. Van olyan pillanat az ember életében, amikor úgy érzi, nem megy. De mindig akad valaki, egy ember, a kollektíva, amelyik múlette van, s biztatja: nem szabad feladni a küzdelmet.”

Egy esztendeig hordott vasat a vállalatnál. Dolgozott festők mellett. Innen került a forgácsolóba betanított munkásnak.

„Féltem, tartottam attól, befogadnak-e? Nem értem én ezt. És újra csalódtam KelSztahanovista vájár.

Kiváló dolgozó, mint marós.

Kiváló munkásőr, mint kommunista. Valaki azt mondta, ne Ferivel beszélgessek, hiszen ő nem volt eredetileg vasas.

Igaz. Am tudott újra kezdeni, s mindig bizonyítani.

Farkas Kálmán