Kelet-Magyarország, 1977. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. március 13. Tavaszias idő, március ötö­diké, délután. A szél erősen fúj, szárítja a talajt. Az ár­kádhoz hasonló bejárati aj­tón egy tizenéves megy be a kemecsei italboltba. Az üz­let inkább hasonlít egy üze­mi étkezdéhez, mint kocsmá­hoz. No, nem a tisztasága, csak a belső kiképzése. Kár­mentő helyett kis ablak van, még kisebb pulttal. A pult mögött középkorú férfi áll, és csapolja a sört, tölti demi- zsonból a pálinkát. Cola se­hol. Hétköznapi Mikulás áll a gyerekgyűrűben. Be-benyúl a zsákba, s varázsol színes for­gót, papírcsákót, nyalókát. A fiúk-lányok ragyogó arccal vonulnak el a zsákmánnyal, amiért persze leszurkolják a forintokat. A kemecsei ifjú­sági házból különös alakok sorjáznak ki: álarcos, jelme­zes gyerekek igyekeznek a szomszédos régi épületbe, ahol farsangi bál kezdődik az általános iskolások számára. Délután öt óra, szól a mag­nó a nagyteremben, nyüzsög­nek a papák-mamák, a ro­konok, az iskolatársak, ne­vetve mutogatják a jelmeze­seket, tapsolják a körbevonu- lókat. A színpadon a zsűri ül, kissé behúzott nyakkal. Fe­jük fölött ugyanis roskadozik a mennyezet, hátuk mögött a színpad deszkái recsegnek- ropognak. Már hangol a Szántó— Sweiner—Szabó-trió, a fiata­lok várdogálnak, hogy nyis­son a presszó. A kocsma le­sújtó, jogos, hogy a kultúrál­taimat választják. Egy cso­port véleményez: — Jó zene­kar. Nem véletlen, hogy a környékről is ide járnak. Or­gona, szaxofon és dob a há­rom hangszer. Csupán pár asztalnál ülnek, de már szól a muzsika. Az élet később kezd pezsegni. Dombrádon cóla is van, de keresettebb a vegyes gyü­mölcspálinka. Egy fiatal, csi­nos szőke hölgy és feltehető­en élete párja lép a vendég­lőbe. A fiatalember 2 deci vegyest kér elvitelre. De ha már itt vagyunk — mondja — megiszunk két háromcen­test. A Tisza közelsége lenyűgö­zővé teszi a naplementét. A főtéri templomot vörösre fes­ti, az alkonyba belepislant az utcai lámpa fénye. Lassan abbahagyják az emberek a ház előtti kiskertek csinosí­tását, csak a belvízlevezető­szivattyúk moraja és a víz csobogása hallatszik. Dombrádon nem kell hosz- szú időt tölteni ahhoz, hogy szemrevételezzük a szombat esti forgalmat: a művelődési házban két srác pingpongo­zik, az ifjúsági klub még zárva. Talán korán érkez­tünk ahhoz, hogy lássuk, lesz-e valami, netán erre az estére nem is terveztek ko­molyabb programot. A mozi kínálkozik — kirakatában egy múlt havi műsorplakát neveti szembe a kíváncsisko­dót. A művelődési házon egy másik plakát árválkodik: a múlt szombati farsangi mu­latság emlékét idézi. Kisvárda fényei már mesz- sziről látszanak. Az egyre sötétülő égbolton megjelen­nek a telihold társaságában az első csillagok. A buszmeg­állóban sokan várják a kör­nyező községekbe induló bu­szokat. A szórakozóhelyeken még kevesen vannak. Régi Munkácsy televízió szól a Kinizsi étteremben. Fölötte egy díszes felirat — BUÉK! — márciusban. A sztár — amikor van — a ma­gyar sör. Ezen a szombat es­tén szlovák és lengyel sört is lehet kapni. A Kinizsi név így megtévesztő: csak az erő­re utal, sörre a legritkább esetben. A pincér a forgalom­ról mondja: meglátszik, me­lyik hét végén volt fizetés. Most átlagos forgalomra szá­mítanak. A kisvárdai volt banképü­let a jelenlegi művelődési Fiatalok, szombat este Ismerjük a szombat estét? A hét vége koronáját, amikor mindenki lazíthat egy kicsit, tévézhet, szórakozhat, moziba mehet, táncolhat, ha kedve tart­ja? Nem eléggé. Jóval több szó esik a hétköznapokról, a munkáról a meg­elevenedő határról, a csendes faluról. Holott ez is része, mégpedig fontos része életünknek — a pihenés, a kikapcsolódás, amikor a következő hétre nem gondolva felújítjuk magunkat. TÁNC, TÁNC, TÁNC, TÁNC MÁTÉSZALKÁN. FARSANG KEMECSÉN. központ, kivilágított bejára­ta forgalmas: fiatalok jön­nek-mennek, egymás vállát ölelő párok, viháncoló lány­csapat, komolykodó fiúk ra­ja. Beljebb egy ajtón szem­beötlő felirat: „Klubövezet”. Dübörgő popzene árad az aj­tónyitásra, elvész benne a kaucsuklabda pattogása, az asztali foci csattogása (a sakkfigurák „zaját” nem is említem...). Mintegy tíz-ti­zenöt fiatal van a nagyobbik teremben, csaknem ennyien a beljebb nyíló kisebben. Kártya csapódik az asztalra (nem pénzben játszanak), és néhányan olvasnak (válogat­hatnak) a polcokon sorakozó lapok közül. Csöndes szom­bat estének ígérkezik, kötet­len programot terveztek az egy hónappal ezelőtt megala­kított városi ifjúsági klub tagjai. Mint elmondják, jó a kezdés: kialakul a klub törzs­gárdája, húsz-huszonöt fiatal rendszeresen jár a hétfői és szombati foglalkozásokra ... — Nem gondtalan a tánc­zenész élete — mondja Kis­várdán Terebesi Attila, aki Orbán Imrével és Csorba Bertalannal játszik a kisvár­dai Kinizsiben. Terebesi már 20 évvel ezelőtt is ismert muzsikus volt itt, s a zene-' kar valóban kitűnő. Jó angol gitárszerelés, új orgona. — Az első, hogy sajnos, Kisvárdán nincs olyan hely — fejtegetik Orbánnal —, amely a kulturált fiatal igé­nyének megfelel. Ez persze meghatározza a közönséget is. A másik gond: rendkívül rossz a zenekarok kottaellá­tása. így aztán magunk hang­szerelünk, magnó után. Még a szöveghez is így jutunk. Hogy mégis muzsikálunk ? Nem is tudnánk élni nélkü­le. Két évtizede muzsikus Or­bán Imre is, aki mellesleg a kisvárdai sportegyesület el­nöke. Űj, bár már nyolc éve játszik a zenekarban Csorba Bertalan. — A mi családunk több mint fél évszázada a város ismert zenészdinasztiája. Apám vezető prímás volt. Nekem is annak kellett vol­na lennem. Tanultam is zon­gorázni, hegedülni. De aztán a gitárnál maradtam, bár apám ellenezte. S milyen az élet: most néha ő is játszik velünk. Egy csapásra igazolódik, amit Takács János, az Or­szágos Szórakoztatózenei Központ nyíregyházi vezető­je mondott: aki korábban népzenész lett, ma többnyire tánczenészi pályát választ. Szépen szóltak a dalok a dombrádi étteremben Gom­bos József öttagú zenekará­nak hangszerein is. De a fia­talok inkább beugranak Kis- várdába. Terebesiék és a presszóban a Szőke—Prikop —Mihók-trió számukra szó­rakoztatóbb. Már szokássá vált, hogy a tánczenészeknél is lehet rendelni, s amint ki­derül, legalább 2000 számot kell tudni ahhoz, hogy a leg­frissebb igényeket is kielé­gítsék. ★ Hogyan szórakozik az ifjú­ság szombaton este Szabolcs- bákán, Ilken, vagy mondjuk Jándon? Az idősebbek — amíg nyitva van — az ital­boltban. Persze nem lehet ál­talánosítani. A házak ablaka­in a kékesszürkés fények ar­ról árulkodnak, hogy nagyon sokan televíziót néznek. Ján­don messziről lehet látni, hogy otthon van a távolsági autóbuszvezető: az Ikarus 66-os a háza előtt áll. Gulá- cson két cigányzenész is ha­zafelé tart sötét ruhában, kezükben hegedűkkel. Az országút mentén vala­hol Sjatmárban, mintha egy vonat húzna végig. Közelről látszik csak: szarvasmarha­telep. A sok kis ablakon ke­resztül gyér fény világol. Le­pihentek már a tehenek, be­fejezték a napi munkát a tehenészek. Csak az udvar végében vi­lágít egy lámpa az oldalbe­járat fölött, a szabolcsbákai klubkönyvtár és mozi épüle­tén. Belépve kissé meghök­kentő látvány fogad: egy té­likabátba burkolózott férfi üldögélt csöndben az asztal mögött, rakosgatta a köny­vek céduláit: a klubkönyvtár vezetője (egyébként e helyi iskola tanítója). Meg is ma­gyarázza mindjárt: hetente háromszor van kölcsönzés, és hiába fűtik fel a cserépkály­hát, nem melegszik át a könyvtár. Este hét óra: a könyvtáros türelmesen várt. Mint mondta: hamarosan várható jó néhány fiatal, akik kölcsönözni jönnek — de előbb végignézik az „Egy­millió fontos hangjegy” cí­mű tévéműsort. Hiába — ez­zel is számolni kell... SZÓL A GITÁR KISVÁRDÁN. A vásárosnaményi új mű­velődési központ fényes és mozgalmas ezen az estén: a bejárat előtt kocsihad, olda­lukon MTV felirat. Éppen befejeződött odaérkezőnk­kor a „Röpülj páva” vetél­kedőn induló naményi járás­beli csapat zsűrizése. Az aja­ki, tákosi, pusztadobosi öre­gek és fiatalok az őket ha­zaszállító buszt várják az előtérben. A tévések elro­bogtak, a vendégek haza­mentek — megszólal a tévé­bemondó hangja, bekonfe­rálja az esti filmet, az eme­letről billiárdgolyók kocca­nása hallik, az egyik asztal­nál sakkoznak. Nyugalmas este, be-belépő, körbenézelő- dő, megragadó emberek — elsősorban idősebbek. A zenészek nemzedékvál­tását tovább követhetjük Vá- sárosnaményban is. Ahogy a szakértők mondják: „füles cigány zenészek” játszanak a presszóban és az étteremben. A Múzsa család adja a fia­talokat szórakoztató táncze­nészeket és a Csipke nagy­szerű zenekarát is. Mert azt meg lehet állapítani: jó ze­nét játszanak, s jól! Ennek oka, hogy egyre magasabbak a követelmények, a működé­si engedélyeket se adják könnyen, s a kategóriák meg­szerzéséhez is mind több ze­nei tudás szükséges. Jó az is, hogy az OSZK a felülvizsgá­lások során az általános mű­veltséget és magatartást is számon kéri, ami egyik biz­tosítása annak: a jövőben a zenét szolgáltatók mindkul- túráltabbak lesznek. A fehérgyarmati szálló ét­termében csendes a hangu­lat, A sokszor kitüntetett együttes most hiányos, inf­luenza tizedeli a zenészeket is. De így is szépen szól a nóta. Pénteken nagyobb volt a forgalom, akkor énekesek is voltak. Most csupán az asztalok mellett hallgatnak a vendégek. Itt nem húz fülbe a prímás, mint Naménybán, ahol legénybúcsú volt, s nó­tával köszönt el eddigi éle­tétől a fiatalember. De csendes a bár is. Mol­nár József zongorája kelle­mes muzsikát játszik. Hogy hol a szombat esti közön­ség? Nos, Mátészalkán. A fiatalokat becsábította a gimnázium szalagavatója. No meg a tévében lövöldö­zött a pisztolyos lány, s ez is érezhető a forgalmon. Mátészalkán roskadozni látszik az ifjúsági és úttörő­ház, tolongás a bejáratnál, „Haver, eressz már be!”, „Az öcsémet keresem”, „Hogyhogy nincs már hely ?!” Odabent nyirkos, vastag le­vegő, egymáshoz préselődő testek, csókolózó pár egy sarokban, hullámzik a te­rem, fület tömít a robajló zene. Szalagavató bált tart az Esze Tamás középiskola. Bent van a városka fiatalsá­gának zöme, a többiek pedig odakint. Várnak a jószeren­csére, mely besodorná őket. A tiborszállási „Colór” játszott, mégpedig jól, vér­pezsdítőén érzéket csigázón. Ez volt az egyetlen hely, ahol valóban mozgott min­den, beleértve a csillárt is. Mindez csupán jókedv volt, kulturált keretekben. S másutt? Nos, a mulatásnak látszólag vége, s még a presszókban is csendes lötyö- gés a tánc, s az éttermekben is legfeljebb az dalol, aki bánatos, vagy búcsúzik a le­génységtől ... A fiatalok nem tudnak a szó jó értelmében mulatni? Ülnek, nézik egymást a sö­rösüvegek erdeje mögül. Az idősebbje meg talán szégyel- li a virtust? Pedig a muzsi­ka általában jó, s zenészek törik magukat, hogy jókedv­re derítsék a hallgatóságot. írták: Bürget Lajos, Sípos Béla, Tarnavölgyi György Fényképezte: Gaál Béla CSÖNDES KLUBEST A KISVÁRDAI VÁROSI IFJÚSÁGI KLUBBAN. KM O

Next

/
Thumbnails
Contents