Kelet-Magyarország, 1977. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. március 27. ALKOTÓMŰHELYBEN Soltész Albert festőművész Keveset tudunk a művészekről. Alkotásaikkal előbb találkozunk, mint velük. De munkáik nem mondhatnak el mindent. A közönségnek ritkán adódik alkalma rákérdezni a művészre, hogyan él, mi foglalkőztatja? Kilenc tagja van a megyében a képzőművészeti alapnak. Kéthetenként őket látogatjuk meg, hogy azt kérdezzük, amit a közönség is szívesen kérdezne a művészektől. A látogatás sorrendje nem értékmérő, eltekintettünk az ábc merev sorrendjétől is. A nyílhúzásra emlékeztető módszerrel elsőként Soltész Albert nyíregyházi festőművészt kerestük meg. M űtermében szerettünk volna beszélgetni, de Soltész Albert talán az egyetlen, akinek nincs műterme. A Kun Béla utcai bérház nyolcadik emeletén lakik. Igen elégedett a kényelmes otthonnal, de nagyon hiányzik az alkotó- műhely, a műterem. A művész az elmúlt 25 év alatt — e nehézségek ellenére — több száz művével szerepelt az önálló és közös tárlatokon. Egy éve vették fel a képzőművészeti alap tagjai sorába. Jelent-e valami előrelépést az alaptagság? — Huszonöt év kemény munkája teremtette meg a feltételeit az alaptagságnak — mondta. Az alaptagság önmagában senkit nem ruház fel plusztehetséggel, de kétségtelen, nagy lehetőség, hogy alkotásai eljussanak a zsűrihez. Megnyugvás annyiból, hogy a legjobb alkotások így eljuthatnak azokhoz, akiknek készülnek, a közönséghez... Elégedett-e a megtett úttal? — Ha azt számítom, hogy a napi munka, elfoglaltság mellett alkotok, és 1956-tól ott vagyok minden megyei tárlaton, tíz önálló kiállításom volt eddig, több országos kiállításon is szerepeltem, elégedett vagyok. De az idő a legnagyobb úr, millió élmény elvész, egy egészen kis töredékének megfestésére jut időm... Mi a fő foglalkozása? — Reklámgrafikus vagyok a megyei művelődési központban. Napi 8 órás kötött munkaidő. Csak vasárnap, vagy este, villanyfénynél van alkalmam festeni. Leginkább akkor élhetem ki magam, amikor művésztelepen vagyok. Három alkalommal voltam a lengyelországi rzeszówi nemzetközi művésztelep vendége, ahol szép sikereket is elértem. Ügy érzi, elaprózza a tehetségét? — Sajnos, úgy érzem. 25 éves munkaviszonyom van, jelenleg műsorfüzeteket, meghívókat rajzolok, alkalmi plakátokat, utcai hirdetőtáblákat festek. Szeretem ezt csinálni, ebből élek, de elgondolni sem merem, mi mindenre futná még az erőmből, ha teljesen a művészetnek élhetnék. De mint szabadúszó, nemigen tudnék megélni. Nem pa-. nászként mondom, de tény, hogy a közületek alig vásárolnak tőlem. Modell után is fest? — Igen, de nem csak úgy, ahogyan sokan gondolják. Amikor ezt hallják, modell, egy Csupasz női testre gondolnak. Vannak modelljeim, szeretem az aktfestészetet, de az én modelljeim többsége az utcán, a piacon, a tereken jár, kél, őket tanulmányozom. Szeretném megragadni a leglényegesebbet, amelyet énjük sugároz. Szeretem a figurális megoldásokat, a szép tájat. — önként vállalt kötelességemnek tartom a festészet mellett, hogy kutassam, közönség elé tárjam — a különböző szervek segítségével — a szabolcsi festészet régi és mai értékeit, hagyományait. így foglalkoztam a nyíregyházi Barzó Endre méltatlanul elfelejtett munkásságával, megszerveztem a műgyűjtők megyei tárlatát és biztatást adtam Bácskái And- rásné nagyhalászi naiv festőnek ... . Milyen küszöbönálló tárlatra készül? — A debreceni tavaszi tárlatra készítem a képeimet, amely május elején nyílik. Ugyanekkor mutatkozik be a megye képző- művészete a Ganz-MÁ- VAG-ban, júniusban pedig önálló tárlatom lesz Nyírbátorban. Dolgozni kell, keményen, mert a zsűri nem azt kérdezi, van-e időm festeni, hanem azt: mit hoztál... (P. G.) Árgyilus királyfi útra kél A gyermekszínház bemutatója Világszép Tündér Ilonájáért úttalan utakon jár, fenevadakkal verekszik, az ármány áldozata, s végül a megérdemelt szerelem győztese a mesebeli Árgyilus királyfi. A tündérmese, a több száz éves széphistória, majd Vörösmarty: Csongor és Tündéje ismert motívumai ezúttal új feldolgozásban térnek vissza Papp István darabjában. Ezt a változatot tűzte műsorára a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház gyermekszínháza — s tegyük hozzá azonnal, választásukban van valami jelképes. Akár a mesebeli királyfi, az amatőr színtársulat tagjai is megküzdötték, hogy győzhessenek. Igaz, nem fenevadakkal, hanem az idővel — valamennyien napi munkájuk mellett vállalták a próbákat és a szerepléseket —, a darabbal — nem csak jó memo- ralizálást igényel, de szép énekhangot, kulturált előadásmódot, színvonalas tánctudást, színpadi mozgást — és végül önmagukkal — mert a ruhagyári munkásnak el kell hitetnie királyfi voltát, a katonatisztnek á vándorlegény könnyedségét, az egyetemistának az ősz öreg bölcsességét. Ezen felül még külön nehézséget jelent, hogy olyasmire vállalkoznak, amire hivatásos színészek is ritkán mernek: a legigényesebb közönségnek játszanak — gyerekeknek. Ezen a színpadon lényeges minden apró mozdulat, minden szó, hiszen olyan kritikusok figyelnek, akik a legkisebb hibát sem bocsájtják meg. Az elmúlt vasárnap délelőtti bemutatón csaknem telt ház előtt kelt útra Árgyilus királyfi, s vele együtt a gyermekszínház új darabja. Hogy a hasonlatnál maradjunk, úgy küzdött meg a csoport a rá váró feladattal, ahogyan az ifjú királyfi. Összességében olyan produkciót láthattunk, amely egy amatőr együttesnek dicséretére válik. Nem hisszük, hogy a bemutató után lehetséges volna alapvető rendezői elképzeléseken változtatni, tanulságként azonban szolgálhatna a jövőre, a főszereplő kiválasztása. Seres Gabriella bármilyen bájos látvány, s bármennyire érzékelteti is a királyfi vakmerő fiatalságát — ezt a figurát tévedés volt lányszereplőre osztani. Mértéktartó, kulturált Halmi Zsuzsa és Dobos Erzsébet alakítása Miklós József mindazt kihozta a figurából, amivel a gyerekek kedvence lett, a három öreget alakító „színészek” közül azonban csak a világ kerülője — Pankotai István — ragadta meg szerepe lényegét. A legnagyobb meglepetés Fazekas József Tilinkója, ének- és tánctudása olyan színtű, hogy fölösleges a bemutatón látott időnkénti túljátszás. Hangulatosak lennének a táncbetétek, egy-két kivételtől eltekintve azonban a színpadi mozgás és a népitánc közötti különbséget még érdemes lenne gyakorolniuk a szereplőknek. Jó hatást keltenek a mesevilágot felelevenítő színpadképek, a zenekari kíséret pedig mindvégig tökéletes. A premieren látott produkció méltán számíthat nagy sikerre; ha a gyermeki képzelethez alkalmazkodva még tovább csiszolják. B. E. A világ és a-színház Amikor a barlang mélyén a dobverés ritmusának révületében, égre emelt szemmel, elváltoztatott hangon arról beszélt a sámán, hogy mit mondanak az istenek; mit kell tenni, hogy kien- gesztelődjenek, akkor „közönsége” tulajdonképpen egy színházi előadáson vett részt. Tudták, hogy az, akit a tűz fényénél látnak, a sámán, akinek majd a zsákmányból húst is kell adni a szolgálatáért, de amikor beszélt, mozgott, elhitték neki, hogy most ő nemcsak a sámán, hanem az alvilág istene, az égiek istene, vagy éppen valamelyik állat, amelyiknek bőrét magára öltötte. Dráma volt ez abbán az értelemben is, hogy a sámánnak meg kellett küzdeni, verekedni, hol a szó szoros, hol annak átvitt értelmében azért, hogy célját elérje. A küzdés izgalom, s a nézők maguk is átélték e dráma fordulatait. Azt is mondhatnánk: évezredek óta a dráma lényegében nem sokat változott. Legalább is ami az alapokat illeti. Mert most is a fénycsóvában ott áll valaki, egy élő személy, egy színész — aki a hónap végén odajárul a pénztárablakhoz a gázsiért —, teljes testi valójában ő az, mégis mi, a nézőtéren, elhisszük, hogy nemcsak őt látjuk, hanem valaki mást: egy királyt, egy bolondot, egy parasztot, egy katonát, egy munkást, egy tisztviselőt, vagy éppen magát a kaszás halált. Az istenek ugyan kimentek a divatból — bár nem egészen, mert a görög drámákban néha „személyesen” is találkozhatunk velük —, de a küzdelem változatlanul lényege a drámának. S bennünket azért érint olyan közvetlenül, mert a művészet legnagyobb lehetőségét kínálja: azt, hogy mi, akik csak hallgatjuk, befogadjuk a művet, egyszerre ott üljünk a székeinken, ugyanakkor pillanatokra mások is legyünk. Azonosuljunk a királlyal, a bolonddal, a katonával, vagy éppen meggyűlöljük őket, de mindenképpen kilépjünk önmagunk személyiségének zárt világából, S egyszerre átéljük az emberiség kollektív tudatát. Egyszerre legyünk önmagunk és a világ. Erre való a művészet, ez a „haszna” minden művészetnek. Ezért áldoz rá az emberiség évezredek óta oly sokat, ellentétben a közhiedelemmel, amely úgy gondolja, hogy az emberek csak a kézzelfogható, materiális haszon érdekében hajlandók áldozatokat hozni. Most a színházi világnapot köszöntjük. A föld legkülönbözőbb pontjain színészek állnak a függöny elé, a reflektorok fényébe, és felolvasnak egy azonos tartalmú levelet, üzenetet. Köszöntik önmagukat, köszöntik a nézőket, ünnepük a világ egyik legrégibb művészetét. Az emberiség ilyenkor tulajdonképp önmagát ünnepli. Kollektív létét, s ezzel ember mivoltának lényegét. Azt, hogy ki tud lépni a biológiai-fiziológiai lét egyetlen személyre korlátozott börtönéből, az állati lét korlátái közül, azonosulni tud az emberiséggel — ettől mondhatja büszkén: ember vagyok. . Bernáth László Jurij Bondarev: PiUanaikepek Az út mentén A lány a gerendákon ült. Fiatal szőke hajú falusi teremtés volt, s mielőtt ráismertem volna, nyomban az jutott eszembe: ez a huszas években lehetett, valahol Oroszországban. Körös-körül mindenütt makulátlanul tiszta homok, ráhullott a kőház árnyéka, a ház magányosan emelkedett az út mentén, a fehér folyami homok közepén, ahol kicsiny szigetként zöl- dellt a fű, a hűs bojtorján — és a lány, ez a mezítlábas falusi szépség, aki a házzal szemközt ült a gerendákon, és a forró napsütéstől hunyorgott, pajkosan keresztnevemen szólított. Messziről néztem ismerős, mosolygó arcát, amelyet félig eltakart csaknem fehérre fakult hajának homlokába lógó tincse — és sehogyan sem jutott eszembe, ki lehet ez a lány, mi a neve, milyen kapcsolatban voltam vele ... Felocsúdtam és felötlött bennem egy másik, sárgás, túlvilági arc. hátracsukló fej, tágra nyitott száj —. s félelem fogott el e két arc összehasonlítására, amely egy és ugyanazon nőé volt, akit én soha az életben nem láttam fiatalon, de első ízben láttam olyan pontosan és világosan álmomban, mintha örömmel vártam volna, hogy találkozzam vele — a huszas években, azon a naptól átmelegedett homokos úton, a tágas mező kellős közepén magányosan emelkedő ház közelében. A restaurátor — Azt mondod, hogy te az égvilágon mindent össze tudsz ragasztani? — Nem mindent, pajtás, nem bizony! Volt egyszer egy ismerősöm, Kolja Losadkin, a nagy restaurátor. Ö aztán az ördög legapróbb göndör szőrszálát is össze tudta ragasztani, még a galambtojás héját is úgy ösz- szetapasztotta, hogy egyetlen repedést sem lehetett KM o ERŐMŰ, 1974
