Kelet-Magyarország, 1977. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-27 / 73. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. március 27. Képek, kerámiák, örömök Csizmadia Zoltán kiállításáról Tájképeinek egén nincsen felhő. Vajon miért? Olyan művész lenne Csizmadia, aki már fellegtelennek látja a világot? No és ha az?! Egy művész sokféleképpen mond­hat igent az életnek. Ö így teszi. Már alkata erre pre­desztinálja. Mélysége derűbe olvad, s rokonszenvessé válik azáltal, hogy a beszédben sem mond mást, mint amit gon­dol. Képein is azt találjuk színbe örökítve, amit lát. Az­zal a többlettel,' hogy úgy mutatja, ahogyan ö látja. Mesterségbeli erényeit nem dicsérem, de különben is ta­karékosan kell bánni az ő esetében a jelzőkkel akkor, amikor ő a legszerényebben szólal meg vásznain. A csendre és alázatra inti őt a táj, amit a legjobban szeret. A Tisza, az Alföld, a tanyák világa, az egyszerű paraszt­szekér valahol künn, mind­egy, hogy hol. vagy éppen a veszprémi városkép. Nem le­het nem észrevenni, hogy Csizmadia témaválasztásába mennyire beleszól az az ezer­nyi gyermekkori élmény, melyet Szabolcs-Szatmár pa­lántáit bele. Meditálva nézi az ártér fáit, a víz sima tük­rét, a fűzeket, annak a filo­zofikus embernek a tudásá­val, aki a tárgy és természet harmóniájából mélyebb gon­dolatokat is kiérez. Színei, formái, kompozíci­óinak sora egy érett művészt állítanak elénk. Tudatosan teremti a tág teret. Ebben mérhető tulajdonképpen Csizmadia fő gondja és eré­nye. A végtelenné tágított puszta, a végtelen sík víztü­kör annak a belső kényszer­nek a szülötte, ami nála él­mény. Az eljutás a beszűkí­tett múltbéli világból a má­ba, oda, ahol a horizont a végtelent sejteti. A térrel va­ló küzdelem a nézőre is át­ragad. Szinte együtt mozdul a kezünk Csizmadiáéval, kedvünk támad ahhoz, hogy a tér és idő, a kibékíthetet­lenül egy, varázsos játékába belekapcsolódj unk. Játékot mondtam szánt szándékkal, mégpedig a szó legkomolyabb és drámaibb értelmében. Mert a művész az önmagával, az anyaggal, az idő és tér kapcsolata ki­fejezte játékkal akkor is megkap, amikor félretéve a vásznat a kerámiához nyúl. Az agyaghoz, melynek kultu­sza egyidős az emberrel. Az agyaggal, magával a földdel, melyben minden benne talál­ható. A műszaki kerámia vi­lágában kereste meg a lehe­tőséget ahhoz, hogy a feszes műszaki rendet oldja harmó­niává, hogy humanizálja a méretreszabottság művi fe­gyelmét. Amit a múzeumban látunk, az egyedülálló, hiszen ilyen kompozíciót Csizmadia előtt senki nem készített. Akár a parasztkariatídákat nézzük, akár az első próbál­kozásként született férfit vagy nőt, megértjük, mit akar a művész. Megértjük, s ezzel újra ott vagyunk a lényegnél. Csiz­madia formanyelve egyszerű. Túlzás nélkül a piktúra Váci Mihályának is nevezhetném. Nem véletlen, hogy barátok voltak, aminek csak egyik oka az egy földön ringott böl­cső kései emléke. Meghatá­rozóbb ebben az, ami ősi, a tisztaság éneklése, a legegy­szerűbben elmondott igazság igénye. Rokonok ők a baráz­dát taposó ősökben, hűsége­sek egymáshoz, amikor el­nyújtóznak a tájban. Bővülő határok között élő nép ábrázolója Csizmadia. A kerámiaalakok mézeskalács­bábjait idéző lírájában, az egyetemes bemutatásának tö­rekvésében egyaránt. Festé­szete állásfoglalás, társadal­mi tett. Beszédét mindenki megérti, képeinek kékjeit és tiszta vizeinek türkiz tükrö­zését, fűzeseinek füttyentő zöldjeit nem feledhetjük el. Jó lenne karonfogni sokakat, a művészettel csak most is­merkedőket, a finnyáskodó- kat, a műértőket, a sznobo­kat, az elkényeztetetteket, az idegenkedőket, szóval min­denkit, s hívogatóan bevinni őket a múzeumba, örülni. Mert Csizmadia Zoltán ki­állítása után örültem. Nem­csak a látványnak, hanem annak a hangulatnak, amit útravalóul adott. A kívánko- zást tájai, emberei, a felhőt­len ég és zavartalan víztükör után. A harmóniának lehetett örülni, miközben a művel el­ültetett valamit a bizalom­ból, a szépből, a hitből az em­berben. Fiatalok a kiállításon. (Hammmel József felvétele) Bürget Lajos felfedezni rajta — arany keze volt, pajtás, no meg ezüstös feje. Egyszer pedig részegen állít be hozzám, látszik rajta, hogy bizony alaposan beszívott, beállít, s csak úgy felöltőben, sár­cipőben letelepszik a kony­hában a hokedlire, én meg látom: a sapkájával vala­miért buzgón dörzsölgeti kopasz fejebubját, közben pedig könnyet ejt a padló­ra. — Mi történt, Kolja? — kérdem, és nagyon csodál­kozom a kapatosságán, mert hát annyira megrögzött an­tialkoholista volt, hogy az már illetlenség. — Nem le­het mindent összeragaszta­ni, szívbéli jó pajtásom — feleli Kolja, és egyre csak szipog, szipog — elváltam a feleségemtől, én mamlasz tökfilkó... Éjszakai beszélgetés A vasúti kocsiban min­denki aludt. A kocsi vé­gén nyitva volt az ablak, a szél felkapta a függönyt, s az csattogott, kopogott a fa­lon, a férfi pedig, akin lát­szott, hogy jócskán a pohár fenekére nézett, ott állt a folyosón, a léghuzatban, egyik kezében tyuklábat tartott, a pizsamájába töröl­te, másik kezével pedig ha­donászott, és egy színtelen fiatalember arcába kiáltot­ta szavait — az meg cipője sarkáról az orrára billegve dülöngélt és csüggedten csuklott. — T-ti fiatalok vagytok, nektek több az energiátok, nekünk meg a tapasztala­tunk! Ha ezt egyesíteni le­hetne, akkor nem volna semmiféle sz-szálka! Már­pedig a mi életünkben akadnak éles szálkák! Az efféle szálka nem sebzi ha­lálra a szervezetet, de fáj­dalmat okoz! Iga? vagy nem, kérdem én? — Ne porolj Petya bácsi, kíméld az idegeidet, a tu­dománnyal foglalkozz... és ... kész! Egyél egy kis... cs-csirkét. A másik pedig — arca vö­rös volt, s mérgében már vékony résre húzta össze a szemét — a tyuklábbal a fiatalember mellére bökdö- sött, s heves bosszúsággal, harsogva bizonygatta: — Nem akarok falni, egyetlen falat sem kell! Mi­ről beszélek én neked? A filozófiáról? Te pedig ne­kem? A hasról! Van kü­lönbség vagy nincs különb­ség? Bementek fülkéjükbe, koppant az ajtó, s elfojtotta hangjukat. Értetlenség — Sztyepp? Naplementék, hajnalok, végtelen csönd ... És az üröm? Érezte-e vala­ha az üröm szagát? Hát azok a nyári vagy őszi éj­szakák, amikor a csillagok sok millió kilométernyi tö­mege ragyog a fejünk fö­lött! Júliusi hajnalon pe­dig, ha az ember régi szo­kás szerint lovon indul út­nak, amikor a fűből a fris­sen fejt tej illata árad, ami­kor az út cseng-bong hű barátod, a lovad patái alatt — nincs ennél szebb széles e világon, ez már mesebe­li érzés! Langyos szél fúj arcodba, a szépséges tuli­pánok pedig csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakodnak és lerázzák magukról a harmatot, fel- egyenesednek a fűben, s bólogatnak mindenünnen, és rádmosolyognak meg a hajnalra. Ügy látom, nem hiszi? Pedig nekem elhiheti. Én fél életemet a sztyeppen töltöttem. — Én másféle sztyeppre emlékezem — az szürke, nyirkos barátságtalan... — Ilyen nem szokott len­ni, bocsásson meg, kérem... — Még arra is emlék­szem: a holdfénytől kékes­szürke alkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig valahogy egyszerre lehűlt a levegő. Én meg unatkoztam. — Unatkozott? Bocsásson meg, úgy látszik, nem ér­tettem jól, hogy miről is beszél tulajdonképpen ... (Gellért György fordítása) MEGYÉNK TÁJAIN Á Szamos mellett kibomlott a barka, pattannak a rügyek. Tavaszt váró csendben sütkérezik Kérsemjén. Né- hányan a tavaszi vizektől megduzzadt Sza­most szemlélik, a folyó egyhangú mormogá- sa megtölti a falut. Igaz, nem nagy utat kell megtennie a hangnak, hiszen minden út a foiyó felé tart, s a gát alatt kanyargó fő­utcába torkollik. Mindenütt új házak, csak a templom környékén van néhány régebbi. A 70-es ár­víz ide már nem ért el, ez a község legma­gasabb pontja. De a falu laposabb részein alapos munkát végzett az ár, a 110 házból 74-et teljesen lerombolt. Érdemes az egyik szemtanú naplójából néhány sort szó szerint idézni: „...Egy férfi rohant felénk a gá­ton, és azt ordította: Emberek! A Kűkertnél átszakadt a töltés, a víz a falu felé tart. A víz pillanatok alatt meg is érkezett. Disznó­kat, kutyákat sodort, egy férfi a kerítésbe kapaszkodva küzdött az árral. Tehetetlenül álltunk, a legtöbben először láttunk házakat összeroppanni. Előbb reccsenés hallatszott, majd a ház gerince középen beszakadt, a falak szétnyíltak. S mi nem tehettünk sem­mit.” Akkor valóban nem. De az elkövetkező hónapokban a Veszprém megyeiek segítségé­vel új falut építettek, s az árvíz dúlta köz­ségek közül itt költöztek be leghamarabb otthonukba az emberek. Pedig többen, a romba dőlt házak láttán^ nem sok jövőt jó­soltak a falunak. Hiszen a semjéni iskola felső tagozatosai már régen Nábrádra jártak át, a tanács is a szomszédos községben szé­kelt. Mi sem volt kézenfekvőbb, mint a Nábrádra, Fehérgyarmatra költözés. De a szülőföldhöz való ragaszkodás felülkereke­dett a hideg számításon. Azóta új iskola épült, s az alsósok nem­sokára az iskolában is csapból folyó vízben moshatják kezüket. Otthon már fürdőkád­ban mosdanak, de ide — ahol a legnagyobb szükség lenne rá — még nem jutott a víz­ből. Pedig a csövek, a csapok, a kagylók fölszerelve, csak a víz hiányzik. De hiány­zik más is. Hosszabb ideje nem lehet meg­felelő táblafestéket kapni, s ha az iskolások a táblára írnak, előbb meg kell nedvesíteni a krétát, hogy nyoma maradjon. De a gye­rekek, azt hiszem, nem is nagyon bánkód­nak, hogy nem fog a kréta. Most éppen szü­net van, az udvaron kergetőznek, néhányan tízórait majszolnak. — El vannak kényeztetve ezek a mai pulyák — dohog egy öregember az iskola kerítésére támaszkodva. — Nézze meg, sza­lámit esznek délelőtt tíz órakor. Bezzeg a mi időnkben még kenyér sem jutott. Volt olyan nyár, amikor szójabab lisztjéből sü­tött kenyéren arattunk. Olyan száraz volt, hogy kaszával kellett szeletelni. De nem volt más, az uraság sajnálta a búzát. De hát erről Pásztor Mihályné többet tudna me­sélni. Hozzá még a múzeumból is jártak nó­tát gyűjteni. P ásztor néni frissen sült harmat csőrögé­vel kínálja a vendéget. — Ami azt illeti, tényleg nagyon szerettem éne­kelni, de nem csak én. Ezt a falut mindig úgy ismerték, hogy a nótás Semjén. Itt még ma is „fi”-ról, „fi”-ra száll az ének. De so­kat danoltuk, hogy „Túl a Tiszán halászle­gény vagyok én, A hálómba aranyhalat fo­gok én.” Bezzeg, most még rendes halat sem fognak ezek a férfiak. Pedig úgy ennék már egy kis jó, friss keszeget,. Valamikor rengeteg hal élt erre, három folyó öntözte a határt. Gúlán Miklós bácsi meséli, hogy különösen a Túr volt rakoncát­lan. Ha az áztatta a földet, búcsúzni lehetett a terméstől. Savanyú volt annak a vize, s kiégetett mindent. Viszont a szárazabb he­lyeken nagyon jó föld volt. Ma meg, hogy szabályozták a Túrt, kiválóan terem itt minden. A 900 holdon gazdálkodó kérsem- jéni tsz tavaly egyesült a nábrádi Békehar­cossal, s nagyon kíváncsian várják a há­zasság eredményét. Mert itt, Semjénben a tsz-tagoknak mindig volt parázs pénzük, tartalékolták egyik évről a másikra. — Meg is dolgoztak érte — mondja a közös tsz párttítkára, Tóth Béla, aki maga is semjéni. — A múltból ittmaradt létbizony­talanság, a „mi lesz holnap?” arra ösztö­nözte az embereket, hogy minél többet hal­mozzanak fel. De a fiatalok már nem így akarnak élni. Ledolgozzák a 8—10 órát, s utána már csak legfeljebb a gyümölcsösük­kel hajlandók foglalkozni. Éppen a múlt­kor mesélte Adorján tanító néni.^ hogy mi­kor megkérdezte, hány helyen tartanak te­henet, a 17 gyerek közül három nyújtotta fel a kezét. De ott is főleg bikát nevelnek, az hoz jó pénzt a házhoz. Nem azt jelenti ez, hogy a fiatalabbak nem szeretnek dolgozni. Csak éppen más­képpen, mint ahogy életmódjuk is sokban különbözik apjukétól. Csak be kell nézni az udvarokba, mindenütt gondosan metszett almafák, szőlőlugasok. Pedig néhány évti­zeddel ezelőtt a helyi gazdák még megbot- ránkozva figyelték egyik társukat, amikor az almafákat kezdett ültetni. „Kilyuggatja a földet!” — háborogtak. Bezzeg, ha most lát­nák unokáik kertjét, ugyancsak elcsodálkoz­nának. Sőt, mintha még egy kicsit túlzásba is vinnék az almafa-telepítést. Százados dió­fákat vágnak ki könyörtelenül, — kell a hely az almának. Különben is keveset te­rem és nagy az árnyéka. Hiába, az alma job­ban fizet. Az Úttörő utcában nézelődve, találomra kopogunk be egy házhoz. A háziasszony, Balogh Béláné és édesapja, az almafákról lemetszett gallyat gyűjtik egy csomóra, majd a férj a kerti traktorral elviszi valahová a határba, elégetni. — Hatvanezer forintot hozott tavaly az alma. Érdemes jól bánni vele. De van he­lye ennek a pénznek. Én nem keresek, ha­vonta törleszteni kell a lakásért az OTP-köl- csönt, a nagyobbik lányom Debrecenben gimnazista, a kocsi is rengetegbe kerül. Igaz, megyünk is vele. Hol a Balaton mellé, hol Pestre szaladunk fel, no meg a lányunkat is meglátogatjuk, majd minden vasárnap, ö ritkábban jár haza, tanulnia kell, matema­tikusnak készül. A faluból nem egyedül a Baloghék kis­lánya tanul debreceni, nyíregyházi kö­zépiskolákban. Furcsa módon az alig 10 kilométerre lévő fehérgyarmati gimnázi­umban, szakközépiskolában elvétve akad néhány semjéni diák. Az idén végző nyolca­dikosok közül sincs egy se, aki elsőként Gyarmatot jelölte volna meg a jelentkezési lapján. A szülők a zsúfolt közlekedéssel, a kollégiumi férőhely hiányával magyarázzák ezt. De én azt hiszem, van ebben egy túl­zott ismeretlen tisztelet. Pedig a tudást kö­zelebb is el lehet sajátítani. Igaz, a semjéni gyerekek jó alapokkal indulnak, szinte mindegyikük megállja a helyét a híres deb­receni, nyíregyházi iskolákban. De könnyű nekik, hiszen olyan tanítónál ismerkednek a tudománnyal, mint Adorján Gusztáváé, aki több mint 30 esztendeje okítja a semjéni iskolásokat, s a fél falu nála tanulta meg az írás-olvasás tudományát. Ilyen csepp fa­luban, mint Semjén, születésétől kezdve is­mer minden gyereket, s mire iskolás korú­vá nőnek, régen tudja, kivel hogy kell bán­ni. Hol van már az az idő, amikor a falu apraja-nagyja pótkocsis zetorokkal ment be Gyarmatra, hogy a falujukról szóló kisfil- met megnézzék a tévében. Mert Kérsemjén- ben ekkor még nem volt egyetlen televízió sem. Hol van már az az idő, mikor téli es­téken a szövőszékek csattogása hallatszott fa- luszerte. Nagyon ritkán állítják már fel az esztovátát, de akkor is csak nyáron. A mai padlós szobákban már nem szúrhatják le a rögzítő karókat. Kiszorultak az udvarra, s néhány évig még itt szőnek az asszonyok, aztán innen is eltűnnek a szövőszékek. El­tűnnek, mint egykor a mángorlók, a vizes­korsók, s átadják helyüket az újnak, a mai­nak. M ert az élet itt is nagy léptekkel halad, s Kérsemjén igyekszik lépést tartani vele. Néha kicsiké^rlemarad, tétová­zik, de aztán csak utánaíramodik. S ha más­képp nem megy, szoknyájába kapaszkodik. Balogh Géza KM^ Kérsemjén o

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents