Kelet-Magyarország, 1977. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Á fuvaros A sztorit egy szülő mesélte, tegyem hozzá, egyszerre derűsen és bosz- szúsan. Egyik nyíregyházi iskolában azt találták ki, hogy az első osztálytól kezdve nyomon követik a gyermekek „pályairányultságát”. Ez úgy történt, hogy a tanító néni a kis 6 éves lurkóknak feltette a drámai kérdést: mi akarsz lenni, ha felnősz? A válaszok szinte pattogtak: nőgyógyász!, mérnök!, sebész!, kutató! A történetet akár már itt abba lehetne hagyni, hiszen az önmagában is dühítő és hamis, hogy gyermekek olyan foglalkozásokat és elnevezéseket sorolnak fel, melyek lényegét alapvetően nem ismerik. De nincsen még vége, korai a füstölgés. A sorban ugyanis egy olyan kisfiú következett, akinek látszólag még megmaradt az eredeti foglalkozása: gyerek — s így felelt a kérdésre: Fuvaros! Ez volt az a pillanat, amire azt lehet mondani, mint amit Karinthy fogalmazott meg: röhög az osztály. És a tanító is. Arra van csupán ereje, hogy a válaszhoz hozzátegye megjegyzését: No, majd meglátjuk, sikerül-e neked! Hősünk, a kis hatéves gyermek hazament és az ügy otthon folytatódott. Közölte apjával: — Én voltam az egyetlen, akinél a tanító néni azt mondta: majd meglátjuk, sikerül-e? Én már nem lehetek fuvaros? — kérdezte, és közben elsírta magát, végre igazán, keservesen, és vígasztalhatatlanul. Az apa, _ ismerve fia pályaválasztását, megértő volt. Vigasztalta eképpen: semmi ok az aggodalomra. Egy fuvarosnak jól kell számolni, az olvasás és írás elengedhetetlen, így aztán semmi ok az aggodalomra. Tanuljad ezeket, s olyan fuvaros lesz belőled, hogy na! Igazán? — kérdezte vissza a srác, és a borúra megjött a derű. Most nem az apa okos pedagógiáját akarom megénekelni. Százszor izgalmasabb az, ami előzmény volt. Először is a kísérlet, ami nem érdemel többet, mint egy kézlegyintést, hiszen ostobasága önmagában rejlik. Még ennél is zaklatóbb azonban a gyermekek válasza. A sok „menő”-nek ítélt foglalkozás felemlítése, amit egyetlen normális hatéves sem talál ki magától. Mert ha azt mondja, hogy tűzoltó leszek vagy katona, de legyen vadász vagy vasutas, mind érthető. Olyannyira, hogy a minap egy 12 év körüli gyermek a fülem hallatára közölte, ő vagy indián lesz, vagy más semmi. De attól sem félnék, ha valaki anarchikus terveket szőve azt mondja hatodik évében, hogy királyfi vagy éppen hercegnői mivoltában kívánja leélni hétralévő életét. De hogy az egészségügyön belül, az orvosi pálya berkeiben olyan járatos legyen, beleértve az ügy közgazdaságát is, hogy egyenesen nőgyógyásznak vagy sebésznek pályázik, az röviden természetellenes. Még akkor is, ha a papa történetesen az. Talán az ügy nem érdemelne eny- nyit, ha sajnos nem lenne általánosítható része. Az nevezetesen, hogy a szülői ház általában túl korán és sajnos nem képességeket és lehetőségeket mérlegelve készíti elő a gyermeket egy leendő foglalkozásra vagy hivatásra. Túl korán fosztja meg a gyermeket attól, hogy gyermek, koravén és koraérett foglalkozásokba, időtöltésekbe kényszeríti, hogy már ezzel is készítse a karrierre. Minden tiszteletem azé a szülőé, aki bátran bíztatta fiát, készüljön fuvarosnak. Változik majd ez is, akar ő még talán katonazenész is lenni. Bontakozzék erre is, arra is képessége, váljék el az élet kis játékai, tanulásai, küzdelmei közepette, melyik lesz az igazi. Mert a folyamat úgyis végbemegy, s a ma Maug- linak készülőből lehet jó agronómus, a kis fuvarosjelölt pedig válhat akár jó autószerelővé, esetleg nem kocsit, de műhelyt irányító emberré. Az ember nem gép. Pontosabban ne legyen. Ne programozzuk hát már óvodás korában. Ilyenkor köztük csak az boldog, aki víg csatakiáltással vágja bele a toma- hawkot a képzelt fa mögött búvó ellenség megálmodott alakjába. Meg a kis fuvarosjelölt, aki pejkókat hajtva mindig győz. És nemcsak álmában, de ébren Is gyermek tud maradni. Pintér Andrással, a párt régi harcosával A szabolcsi munkásmozgalomról A Pintér elvtárs hatvanhét éves, és most w írta meg visszaemlékezéseit a szabolcsi munkásmozgalom felszabadulás előtti éveiről, amelyet lapunk a közeljövőben folytatásokban közöl. Mi késztette erre most, amikor már huszonkilenc esztendeje él Budapesten, távol szűkebb pátriájától? — Talán éppen az, hogy már hatvanhét éves vagyok. Úgy érzem, a munkásmozgalom Szabolcsban a maga keretein belül sokat tett azért, hogy munkája, küzdelme ne menjen feledésbe. Másrészt Budapesten élő elvtársaim, egykori szabolcsi építőmunkások, famunkások — Török János, Egri Sándor, Pál Ferenc és Lajtai Endre — bíztattak, segítettek, hogy írjam le ezt a nehéz korszakot, emlékezzek a nyíregyházi, buj- tosi munkásotthonra. így fogtam emlékeim megírásához, amely egy év kemény munkáját vette igénybe. A Ez a korszak jórészt feltáratlan, csak a w még élő idős harcosok emlékében él. Mondhatjuk tehát, hogy ön a megye munkásmozgalma történetének megírására vállalkozott? — Inkább csak arra, hogy emlékezzek a mozgalomra, annak néhány résztvevőjére az 1932 és 1945 közötti években. Lehetetlen is volna történetírásra vállalkoznom, hiszen ahhoz dokumentumok kellenének, de legalább naplót kellett volna vezetnem. így a naplóm csupán az emlékezetem. A Bemutathatnánk közelebbről is Pintér v Andrást, aki most e hézagpótló munka közreadásáért tollat fogott? — Az életem olyan, mint számos kortársamé. 1909 októberében születtem Nyíregyházán. Apám villanytelepi munkás volt, egy üzemi baleset folytán fiatalon meghalt. így kerültem tizennégy évesen a telepre, és három év múlva villanyszerelőként szabadultam. Azután építkezéseken próbáltam munkát találni. A Milyen volt akkoriban Nyíregyházán a w munkás élete? — Nyáron volt egy kis munka — azokban az években építettük a pénzügyi palotát (ma múzeum), a bankot, a Luther-házat, a Sóstói úti Bencs-villát — de a tél mindig munka nélkül és üres spájzzal telt el. 1929- ben minket is elért a világválság, már nyáron sem volt építkezés. Évekig legfeljebb ha inségmunkát kaptunk és a három-négy gyerekesek kaptak naponta egyszer egy tál ételt a vadászházban. korábban is sokat jártam közéjük. És a pártszervezésből is kivettem a részem. 1933 nehéz esztendő volt. Németországban Hitler, Magyarországon Gömbös volt kormányon. Hogyan dolgoztak ilyen körülmények között?/ — Azelőtt sem volt könnyű, de amikor a magyar uralkodó osztály látta, hogy Németországban szétverték a baloldalt, megpróbálták felszámolni a mi vidéki párt- és szak- szervezeti szervezeteinket is. Nem volt ritka, hogy éjjel téglákkal verték be a baloldali munkások ablakát. Sok elvtársunk aludt a vasvilla mellett, hogy ha rátörnek, védekezni tudjon. A Annak ellenére, hogy a Szociáldemok- w rata Párt • legális működését törvény biztosította? — A törvényt másképpen alkalmazták Pesten, másképpen Nyíregyházán és megint másképp mondjuk Büdszentmihályon. A helyi rendőrkapitányokra bízták hol, milyen módszereket alkalmazzon. Baloldali elvben mindenki lehetett, de a nézeteit sem szóban, sem írásban nem volt szabad terjeszteni. Terrorral, ijesztgetéssel és nem ritkán ajánlatokkal próbálkozott a hatalom, de a mozgalmunkat nem tudta eltántorítani. 0 Milyen volt a hatásuk a megyére? — Körülbelül negyven szervezetünk volt. Köztük olyan erősek, mint a nyíregyházi, a büdszentmihályi (ma Tiszavasvári), a nagyhalászi, az ibrányi, a kisvárdai, a rakamazi, a nagykállói, a nyírturai, az ófehértói, a baktai és a nyíribronyi. Az itt dolgozó elvtársak nagyon komoly munkát végeztek, elméletileg is alaposan felkészültek. Nagyon gazdag könyvtárunk volt — több mint ezerötszáz kötettel. Mélyrehatóan elemeztük a marxizmust Feuerbachtól Hégelig. Olvastuk a Kommunista Kiáltványt, Lenintől az Állam és forradalmat, Engelstől az Anti Düh- ringet, Bebeltől A nő és a szocializmust, De megvolt a Társadalmi Szemle, a népi írók legtöbb műve, Erdei Ferenctől a Futóhorhok, Darvas Józseftől A legnagyobb magyar falu, Illyés Gyulától az Ezt láttam Oroszországban. Munkánk hatására az emberek egy részének felnyílt a szeme. 1934. május elsején nagy tüntetést rendeztünk, 1935-ben Nyíregyházán készült bélyeget adtunk ki „Harcolj a fasizmus ellen” rányomás- sal. 1936-ban nagy építőmunkássztrájkkal, tüntetéssel hívtuk fel magunkra a figyelmet. Magyarországra szökött német elvtársainkat juttattunk ebben az időben bizos helyre, a határokon túlra. Egyszóval a szabolcsi mozgalom hallatta a szavát. W Kikből állt a város munkássága? — Túlnyomó részt kisiparban dolgozó kőművesekből, ácsokból, szobafestőkből, asztalosokból, nyomdászokból, pékekből, bőrmunkásokból, lakatosokból. És igen öntudatos földmunkás, kubikos réteg is volt Nyíregyházán. Velük lehettünk vagy ezerötszá- zan. 0 Hogyan került ön a mozgalomba? — Ismertem az embereket, s engem is ismertek. Az építkezéseken együtt dolgoztam a magyar építőmunkás-mozgalom sok ismert egyéniségével. Sokat beszélgettek előttem és velem is a munkás sorsáról, jövőjéről. Hív"tak a munkásotthonba, ahol dalárda, színjátszó csoport, szavalókórus működött. Később megismerkedtem egy kommunista újságíró házaspárral, Várallyai Jenőékkel. Ök adtak először könyvet a kezembe, oktattak a tudományos szocializmusra. A Hogyan sikerült ez a nehéz körülmé- ^ nyék között? — A körülmények valóban nagyon nehezek voltak. A hatóságok állandóan szaglásztak utánunk, rendőri felügyelet, letartóztatás, kihallgatások váltották egymást. Az SZDP központjában sem örült mindenki annak, hogy mi Szabolcsban radikális elveket követünk. Sokszor a szemünkre vetették, hogy kommunista propagandát fejtünk ki és állandóan élezzük a helyzetet. Miután az SZDP 1937-es kongresszusa küldötteként bíráltam az országos vezetőség szovjetellenes politikáját, a szabolcsi szervezethez küldött levelükben azt írták rólam: máskor ne kommunistát küldjenek a kongresszusra, hanem olyat, aki egyetért pártja politikájával. A Pintér elvtárs a felszabadulás előtt az ^ SZDP megyei szervezetének jegyzője, mai kifejezéssel titkára volt. Nem esett bántódása? vezésén dolgozzam. Ekkor neveztek ki az MKP Szabolcs megyei titkárává. A On három nappal ezután képviselőként w az ideiglenes nemzetgyűlés alakuló ülésén is részt vett. Hogyan jutott el Debrecenbe? — Szovjet katonai teherautón. És ott találkoztam a párt vezetőivel, akiktől sok jó tanácsot is kaptunk a közelgő földosztással, a párt feladataival kapcsolatban. 9 Milyen volt akkor a pártmunka? — Végtelenül izgalmas. Szekéren, kerékpáron jártuk a falvakat, bátorítottunk, győzködtünk: lesz itt még élet és ez a munkások és a kisemberek országa lesz. De a front még nem volt messze, a tegnap még urasági cselédek közül nem egy hitt is nekünk, meg félt is. A Pintér elvtárs nevéhez 1945. március 28- w án egy igen nevezetes esemény fűződik. A korabeli krónikás szerint Tiszanagy- faluban, az ország első földosztásakor ön gyújtó hatású beszédet mondott, amely így kezdődött: „A nagy honfoglalók sorsa az, hogy a semmiből kell hazát építeniük... nem lesz többé kiszolgáltatott zsellér, akit kénye-kedve szerint kínozhat földesura ...” — Soha nem felejtem el ezt a napot. Akik földet kaptak — három nagyon szegény proletár — leborultak és megcsókolták a rögöt... Ezek azok közé az emlékek közé tartoznak, amelyek megédesítik az ember nyugdíjas napjait. 9 Mire emlékszik még szívesen? — Nem tudnám elsorolni. Arra-e, hogy megerősödtünk, hogy az emberek mindinkább bíztak bennünk, hogy a szabolcsi ember dereka lasssan kiegyenesedett? Vagy arra a napra, amikor Nyíregyházán újra kigyulladt a villany? Vagy amikor a szabolcsi kommunisták újjáépítették, berendezték Baktalórántházán az ország első tüdőszana- tőriumát? Vagy amikor Nyíregyházán mos- dőlavőrt sikerült szereznünk az általunk szervezett első megyei kertészeti középiskolának, és az intézmény benépesült a szegény emberek foltos ruhájú gyerekeivel? Száz és száz ilyen emlékem van. • 1947-ben került el Nyíregyházáról. Hol dolgozott ezt követően? — Először a pártközpont szervezési osztályán. Aztán segítettem előkészíteni a villamosművek államosítását, voltam igazgatója több országos beruházási vállalatnak. Szép feladatunk közé tartozott a Központi Fizikai Kutató Intézet, a veszprémi egyetem, a tiszalöki erőmű beruházásának előkészítése. Dolgoztam az Országos Tervhivatalban, a Földművelésügyi Minisztériumban, voltam árvízhelyreállítási kormánybiztos Győr megyében, ötvenhat novemberében „ újra visszajöttem Szabolcsba segíteni a párt újjászervezését. Később tíz évig Romániában voltam a gázátvételi ügyek magyar megbízottja. És most kilencedik éve nyugdíjban. A Az emlékezés a felszabadulás idejével w zárul. Várhatjuk a folytatást? £ Emlékszik rá, hány tagja volt a har- w mincas évek elején az SZDP-nek? — Volt, hogy a létszám elérte az ötszázat. A szakszervezeti tagok egyúttal a Szociáldemokrata Párt tagjai is voltak. A párt erejére azonban nem lehet csupán a létszám alapján utalni. A szocialista mozgalom Szabolcsban a felszabadulás előtt mindig is ha- tárcjzottan baloldali, radikális volt. Elég sokan voltak köztünk, akik 1917-ben harcoltak a szovjet hatalomért, vagy 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaságért. A Pintér elvtárs párttagságát 1932-től is- ^ merte el a Központi Bizottság. Mi kötődik ehhez az évhez? — 1932-ben léptem be a vasas szakszervezetbe és egy évvel később a közgyűlésen a vezetőségbe is beválasztottak. 9 Miért választották be? — Gondolom azért, mert ismertek, mert — Többször vettek őrizetbe. 1941-től rendőri felügyelet alatt voltam, 44-ben több társammal internáltak. A felszabadulást egy 0 velünk rokonszenvező orvos segítségével a kisvárdai kórházba bújva értem meg. 9 Hogyan alakult ezt követően az élete? — Két nyomdász elvtársammal — Ber- náth Györggyel és Murczkó Károllyal — megalakítottuk a Magyar Kommunista Párt Szabolcs megyei szervezetének intéző bizottságát és elkezdtük az MKP szervezését. E munka közben neveztek ki a megye rendőrkapitányának. A szovjet parancsnokságtól kaptunk fiúsz puskát, ezzel indultunk rendet teremteni néhány régi harcossal — Kolláth Ernővel, Laczkóvszki Józseffel, Saj- ben Andrással. Legfőbb feladatunknak tartottuk, hogy leszámoljunk a fasizmus maradványaival, védjük a lakosság biztonságát. De ebben a beosztásban nagyon rövid ideig maradtam, mert 1944. december 18-án az MKP debreceni területi bizottsága azzal bízott meg, hogy teljes erőmmel a párt szer— Most azon dolgozom. Mit üzen Pintér elvtárs a szabolcsi olvasónak, aki lapunk hasábjain hamarosan találkozni fog az ön visszaemlékezésével? — Nagy szeretettel üdvözlöm azokat, akik ismertek, akikkel valamikor együtt dolgoztam. Még annyit: sajnos, mindent leírni nem voltam képes, így az írás csak az én személyes emlékeimen alapszik. Nem szerepelhet így benne mindenki, aki velünk dolgozott, küzdött. Azoknak, akik ezt a kort nem élték át, azt üzenem, hogy az események megtörténtek — ha a dátumokban nem is vagyok egészen pontos. És ezek az évek megérdemlik, hogy ne menjenek feledésbe, mert ahhoz, hogy ma ott tart ez a megye, ahol tart, apáik, nagyapáik harca is hozzájárult. 9 Köszönöm az interjút. Kopka János KM a—O FVasárnapi^ ^IMTERJúJ
