Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-01 / 1. szám

1977. január 1.

KELET-MAGYARORSZÁG — ÜNNEPI MELLÉKLET

O

Emberség

Az a közel kétezer levél, amely évente szerkesztőségünkbe érkezik, külsőleg egyforma. Esetleg a kézírás sejteti, fiatal, avagy a tolitól elszokott idős ember írta a levelet. E külsőségek azonban lényegtelenek, a bennük lévő tartalom a lényeg. Mert szólnak ezek a levelek munkahelyi gondokról, családi konfliktusokról, érzelmi kuszaságokról, de valameny- nyiből emberi sorsok bontakoznak ki. Vannak, akik csak egyet kérnek, hogy olvassuk el levelüket, mert valakinek el kell mondani örömüket, bánatukat, keserűségüket.

Van, aki a másik ember sorsa miatt aggódik, s ez készteti levélírásra. De legyen az bármilyen szomorú sorsot feltáró levél, bonyolult életút, társadalmunkban — amely az embert állítja középpontjába — mindenre lehet rá gyógyírt találni, akár egy humánus rendelet, akár a segítő szándékú közösség jóvoltából.

A legtöbb levelet idős emberektől kapjuk. Szeretetigényük, gyöngédség, vágyuk miatt ők tudnak legjobban lelkesedni és hálásak lenni, ha nyugdíjas-találkozóra, vagy öregek napjára hívják őket. Hányszor olvassuk, milyen jólesett, hogy számon tartják őket, és arra kémek mindannyiszor bennünket, írjunk azokról, akik gondolnak rájuk.

Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek miként tudnak egymásnak meggondolatlanul odavetett szóval sohasem vagy nehezen gyógyuló sebeket okozni. Hajlamosak vagyunk ezt azzal magyarázni, hogy fáradtak, idegesek vagyunk, rohanóbb tempójú lett az élet, zsúfoltság van az utcán, az üzletben, a közlekedésben. Ez igaz, de nem indok ez a türelmetlenségre, arra, hogy egymást méltatlanul megbántsuk. Mennyivel többet lehet jó szóval elérni és erre képesek vagyunk, hiszen a legbonyolultabb gondolatok, érzelmek, sejtelmek kifejezésére is meg tudjuk találni a szép, megfelelő szót, csak keresni kell, hiszen a magyar nyelv hajlékony, árnyalt, gyönyörű!

Sokszor elkalauzolnak bennünket a levelek egy-egy bensőséges megemlékezésre és jóvoltukból megindL tó pillanatokat élhetünk át. Történt ez legutóbb is, amikor egy munkásasszony írta le, hogyan köszöntötték a gyárban 50. születésnapján. Milyen boldog volt, nemcsak mert kitüntették^ hanem egyáltalán a törődésért. Pedig ebben a gyárban sem ismer mindenkit az igazgató, a főkönyvelő, a személyzeti vezető, legalábbis any- nyira, hogy a születésnapját is tudja, de lám, ügyes adminisztrációval számon lehet tartani még az ilyen személyes dolgokat is. S hogy meny. nyíre érdemes, bizonyítja a példa. Nem pénzről van itt szó. hanem ezzel együtt a jól dolgozó munkás erkölcsi megbecsüléséről.

Most is, mint mindig, alkalmunk volt meggyőződni, hogy olvasóink segítőkészségére számíthatunk. Többször is tanúbizonyságát adták ennek az év folyamán, de a legemlékezetesebb volt, amikor hat félárván maradt gyermek iránt sikerült a közösség érzelmét, felelősségérzetét felkeltenünk. És a felhívásra csak jöttek és jöttek a levelek. Néhány gondolatot idézünk belőlük: „Állandóan itthon vagyunk, nyáron szívesen látnánk a gyerekeket..„A pénz, amit küldök, soha vissza nem várom ...” „Csak írjon, mire van szükségük a gyerekeknek ...” „ ... restellem, hogy csak ezt a néhány kis kinőtt ruhácskát tudom küldeni, de én is özvegyen nevelem két gyermekemet. Ha a küldeményt sértőnek találja, kérem adja oda valamelyik rászoruló nagycsaládnak ...” „ ... több szakmám

van, kérem írja meg, miben tudnék segíteni...” — hangzottak az apának, a családnak szóló levelek.

Voltak olyanok is, akik nehéz sorsukat mesélték el levélben, gondolván, hogy a jó szó erőt, kitartást adhat. Idegenek fogtak tollat, adtak pénzt, ruhát. Százan és ezren léptek túl a hétköznapi ügyes-bajos dolgai, kon, olyanok is — és lehet, hogy legtöbben azok — akik maguk is szerény körülmények között élnek. De még abból a kevésből is adni tudtak másoknak: emberséget!

Visy András gyógyszeripari szakmunkással

A

| ■■ ■■ f ■ / ff |

közösség erejerol

Önnek most a többi szocialista brigádvezetővel a főosztályvezetői értekezleten kellene ülnie. Milyen érzés egy olyan tanácskozáson részt venni, ahol egy sereg szaktekintély van jelen, s feltehetően mindenki bölcs dolgokat mond?

— Hat hónapja vagyok résztvevője ezeknek a tanácskozásoknak. Bevallom, először szorongás volt bennünk. De ellentétben a közhiedelemmel, nálunk ezek a megbeszélések igen jó légkörűek, s zavarom hamar elmúlt. Először, amikor még nehezebben ment a megszólalás, ránkkérdeztek. Aztán megjött a hangunk, s ennek egy oka van: nem fölösleges, amit mondunk. Nem egy esetben a termelőüzemekben dolgozók véleményére, javaslatára már az értekezleten intézkedés születik, és jó pár elképzelésünk tervekben, intézkedésekben kap helyet. Az egész üzemi demokráciának végtére is csak így van értelme. A munkás csak akkor szól szívesen, ha nemcsak meghallgatják, hanem hallgatnak is rá.

A Ha jól tudom, ön 25 esztendős, vagyis igen fiatal. Honnan meríti az önbizalmat és bátorságot ahhoz, hogy beleszóljon dolgokba, véleményezzen és vitatkozzék, mások elképzelését is képviselje?

— Egy rövid összefoglaló az életutam- ról. Itt, Tiszavasváriban voltam ipari tanuló. Az Alkaloidában kezdtem dolgozni. Minden szál ideköt a községhez és a gyárhoz. Ezt fontosnak érzem, hiszen ebből következik, érzelmileg is kötődök munkahelyemhez. Itt dolgozik a feleségem is. Amit eddig elértem, azt ennek a közösségnek köszönhetem többek közt, és amit még el akarok érni, azt is itt valósítom meg. Lehet, hogy nem pontos a fogalmazásom, de én valahogy úgy érzem, a munka bennem van, nálam ez nem jelent erőfeszítést vagy kényszert. így aztán a gyár nekem olyan sokat jelent, hogy semmi nem hagy közömbösen. A kémia V- ben dolgozom, fizikai munkás vagyok, de szocialista brigád vezetője, s 14 ember munkájáért felelős. Az sosem elégített ki, hogy csak az érdekeljen, ami a mi üzemünkben van, engem mindig izgatott az Alkaloida egésze. És talán ebből fakad, hogy mindig volt és van véleményem, hogy kényszerét érzem annak: beleszóljak a dolgokba.

Azt mondják, hogy ön felkapott ember. S ilyenkor sorolják: gyártásvezető, brigádvezető, műhelybizottsági titkár, pártvezetőségi tag, tagja a gyári tanácsnak. Mint említette, tanul is. Ha ehhez hozzávesszük. hogy két gyermeke is van, és ráadásul három műszakban dolgozik, akkor kérdés: hogy bírja ezt idővel, erővel, s jó-e az ilyen szintű terhelés?

— Tagadhatatlan, hogy soknak tűnik, s le is adtam már funkcióimból. És ez a fel- kapottság is túlzás. Ügy érzem, sosem vállalok többet, mint aminek a teljesítésére képesnek érzem magam. S ha sokra érzem magam alkalmasnak, annak alkati oka van. Az ember, ha fiatal, sosem lehet elégedett. Az elégedetlenséget most nem abban az értelemben használom, hogy semmit nem tart jónak. A szó jobbik értelmében használom. Vegyünk egy példát. Van nálunk is sok fiatal, aki megszerzi a szakmunkás-bizonyítványt, és elégedett. De kérdezem: mivel? A szakma nálunk is fejlődik. És a másik: fiatalkorban hogy érheti be valaki annyival, hogy ledolgozza a nyolc órát, és kész? Any- nyi minden tennivaló van, ha az ember belegondol. Az önműveléstől egészen a gyárig. Ha arról beszélünk, hogy van szocialista típusú ember, akkor ezt csak úgy tudom elképzelni, ha ez mindig kész valami pluszt is adni.

A A vállalás mindig feltételezi a teljesítést is. Biztos, hogy ha nagy követelményeket állít saját maga elé, nem elnéző munkatársaival szemben sem. Vajon az élet bizonyítja-e az elképzeléseit, vagy sem. Brigádja tagjai elfogadják-e azt, hogy pluszt is kell adni?

— Az életben a dolgok sokkal egyszerűbb módon jelentkeznek, a helytállás sosem valamiféle nagy hősiességben mutatkozik meg. Megint valós példával szeretnék bizonyítani. A kémia V. élüzem, s úgy tűnik,

1976-ban is teljesítettük az összes feltételt. Egy fontos termékből 100 tonnával termeltünk többet, mint amennyit a terv előírt, mégpedig azonos létszámmal. Pedig nálunk is volt beteg, szabadságolás, probléma. Hogyan sikerült? Először is az alatt az öt-hat év alatt, amióta együtt vagyunk, mindenki rájött, hogy a rábízott egy munkafázis mellé meg kell tanulnia a többit is. Így bármikor át tudunk csoportosítani. Aztán kiderült, hogy ahol két ember kezelt egy berendezést, egy is elég, ha tudja, milyen a feladata. És az emberek mindig törik a fejüket, hogyan lehetne jobban? És szerintem mindegy, hogy e mögött ott az egyéni érdek:

könnyebben, és úgy, hogy a kereset is javuljon. így aztán születnek mindig ésszerűsítő megoldások. De folytatom a sort: nálunk döntő, hogy miként adjuk át a munkát a következő műszaknak. Ezen szinte naponta órák múlhatnak. Vagy vegyük a készülékek karbantartását. A mi üzemünkben eljutottunk oda, hogy a folyamatos munka révén csak kétévenként kell nagyjavításra leállni, szemben a régi évenkénti kieséssel. Mindez plusz, mint ahogy a társadalmi munkára sem kell különösen verbuválni.

^ Amit mond, az azt bizonyítja, hogy az anyagi érdekeltség fontos, sőt mozgatórugó. A plusz tehát annak következménye, hogy többet akarnak keresni?

— Nem pontos a következtetése. Azon persze nem vitatkozom, hogy az ember a bérért dolgozik, a munkás a piacról él, igénye nő, s egyáltalán nem mindegy se a fizetés, se a prémium. De téved, aki azt hiszi, hogy a munkás csak anyagias, csak a pénz izgatja. Nem bánom, ha hiúságnak nevezi is, de van ilyen. És nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy miként ítélnek meg termékeinken keresztül. Azt hiszem, nem túlzás: de mi politizálunk a termékeinkkel. Mert nem egyszerűen Tiszavas- várit képviseljük, hanem a szocialista magyar ipart. Ügy hiszem, hogy a munkások nagy többsége ezt pontosan úgy érzi mint én, s aki nem, annak megmagyarázzuk.

A A kép, amit munkatársairól fest, szép. Talán szebb, mint amit az ipart nem ismerő magának elképzel. Reális ez, vagy talán olyan, amilyennek szeretné látni azt a kollektívát, amelyben dolgozik?

— Nem szándékozom szépíteni, se eszményíteni a helyzetet. Hogy hihetőbb legyen, indokolok és a gyár helyzetéből indulok ki. Az emberek zöme a mezőgazdaságból került a gyárba. Nem könnyen szokták meg, de pár év után maga a gyártás kényszerít ki más gondolkodást. Olyan szigorú itt a technológiai fegyelem, hogy lezserkedni nem lehet. Tegyük ehhez hozzá: a gyógyszergyártás felelőssége is rendhagyóan nagy. Aki itt megmarad, az nem egyszerűen elfogadja a helyzetet, de kénytelen magát is úgy formálni, hogy megfeleljen a követelményeknek. A munka tehát formálja az embert.

— Probléma itt is van. Nekem is akadt olyan esetem, amikor a legszebb meggyőző szó, vagy mondjuk úgy, agitáció ellenére sem sikerült rábírni valakit, hogy alkalmazkodjék a fegyelemhez, rendhez. Ilyenkor búcsút kell mondani, s tudomásul venni: éri az embert ilyen csalódás is. Aztán tudomásul kell azt is venni: vannak idősebbek, akik nyújtják, ami képességeikből telik, de már nem fognak tanulni semmiért.

A Beszélgetésünk során azt vettem észre: ^ ön mindig kollektíváról, brigádról, munkásközösségekről beszél. Eredeti szándékom az volt, hogy elsősorban személyes ügyeiről, sorsáról faggassam. Vajon mi az oka, hogy mondandójában ennyire nagy súlyt kap a közösségek említése?

— Lehet, hogy az én sorsom is érdekes, elhiszem, hogy az életem is tartalmaz említésre méltó részeket. De egy gyárban dolgozó munkás, aki szocialista brigádban dolgozik, s vállalja azt a felelősséget, hogy a nagyobb közösség sorsába is beleszól, sokkal szívesebben nézi innen a világot. Egy üzemben' vannak egyéni sikerek. Sőt, karrierek. Mint nekem, úgy másnak is vannak távolabbi céljai, álmai, vágyai. De azon nem érdemes vitázni, hogy a mi sorsunk, jelenünk és a jövőnk a gyártól függ, márpedig itt csak a közösen végzett munka adhatja az alapot egyéni elképzeléseink valóra váltásához is. És különben: az egyénieskedés ott, ahol a munka minden fázisa egymásra épül, nem elképzelhető. A brigád mozgalom nem divat dolga. Kollektív okosság, és a közös boldogulás alapja. Fel szokták tenni a kérdést, hogy vajon mitől szocialista mondjuk a mi brigádunk? Mitől is? Hát nem attól, hogy közösen járunk moziba, az biztos.

— És most újra egy egymásba kapcsolódó dolgot hadd mondjak, ezt a kérdést folytatva. A brigád csak a munka minősegétől, magától a munkától lesz szocialista. Ehhez mi járul? Először is a fegyelem. Itt kezdődik minden. Ha valaki úgy éikezik be a gyárba, hogy azt érzi: itt számítanak rám, az az első lépés. Ha egész nap, a munka során, állandósul benne az a meggyőződés: itt szükség van rám, akkor a dolgozó már munkás. Mert ezzel együtt jár, hogy fegyelme önként vállalt, hogy felelőssége természetessé válik. És innen egy lépés kell, hogy valaki tanuljon, képezze magát. Világos, hogy a szakmai fejlődéssel kezdődik. De a munkájában igényes ember előbb-utóbb ráeszmél, hogy az önbecsüléshez több kell.

Magas normákat szab.

. Kommunista vagyok. Engem az ifjú- mozgalom nevelt, ott tanultam meg a közösség jelentőségét. Amikor úgy ítélték, hogy alkalmas vagyok arra: tagja legyek á pártnak, magam is mérlegeltem. Tudtam, ez a jövőben azzal jár, hogy a személyes példamutatásból nem engedhetek, és magamtól is többet kell követelnem. Különben a normákat nemién szabom. Egy magasabb ren- dű és szintű életet nem lehet hagyomány or és engedékeny követelményekkel megvalósí tani. Ha a szocializmustól valamit várur akkor abba kalkuláljuk bele: a szocializn nem nélkülünk valósul meg, nem „jön”.

0 Hadd kanyarodjak vissza a beszélge: elejére, s az iménti gondolathoz. Ma munkás, aki mindemellett a hatalo*. részese. Mit jelent önnek a munkáshala lom, milyen érzés, ha szabad így fog máznom, a hatalmat birtokolni?

— Bevallom, ezen így sosem gondc tam. Fiatal vagyok, én ebben a rendsze születtem, nőttem fel, válók emberré, rintem ez természetes állapot. Azt his az előbbiekből kiderül, hogy a hatalom dése nem elvont valami. A hatalom első ban kötelesség. Tudnék példát mon. olyan időkről, amikor a munkás ugyan de a vezetők nem nagyon figyeltek oda. volt véletlen, hogy a Központi Bizottság lalkozott ezzel a témával. Mert a hataio — ahogy így beszélünk, számomra is világosabbá válik — a tulajdonos felelőssége. Lehet, hogy ez nem pontos, lehet, hogy nem tudományos, de úgy hiszem, itt kell keresni a lényeget. Amikor a munkában benne van az öntudat is. Amikor az ember a saját kis világán túl is lát, s úgy határoz, javasol és dolgozik.

^ A saját kis világot említette. Mert ilyen is van, s az sem mindegy, milyen. Hadd kérdezzem erről is, hozzátéve: elégedett ember-e?

— Igen, van kis világom, és ráadásul szép. Büszke vagyok arra, hogy amit elértünk, azt a feleségemmel, munkával teremtettük. Még ahhoz is lesz erőnk, hogy a következő évben hozzákezdjünk egy házépítéshez, mert a srácok máris feszegetik a falakat. Hiszek abban, hogy az otthon biztonságot és erőt ad, értelmet sok erőfeszítéshez. Ne higgye, hogy a közösségi emberekre az a jellemző, hogy csak gyárfal és társadalom méretekben gondolkoznak örökké. Kell idő, hogy az ember játsszék a gyermekével, hogy legyenek meghitt órái a feleségével: jusson idő arra, hogy felkeressék, és hozzá szeretettel, a nagyszülőket az unokákkal. Az érzelem, az álom nélküli ember sosem lehet hasznos a közösségnek, az sosem tudja érezni a más gondját, örömét. Ha úgy teszi fel a kérdést, hogy boldog vagyok-e, akkor igennel válaszolok, de ha ragaszkodik ahhoz:, hogy elégedett vagyok-e vagy sem, akkor nemmel kell felelnem.

A Nem érez ellentmondást? Lehet valaki w egyszerre boldog és elégedetlen?

— Furcsa, de így igaz. Boldog vagyok, mert huszonöt éves koromra nagyon sokat elértem. Igaz, nem többet, mint amennyit bármelyik munkás elérhet, aki törekszik, aki komolyan veszi munkásvoltát. De azt hiszem, saját magam tagadnám meg, ha most azt mondanám: stop. Mert miért mondjam? Ha befejezem a vegyipari szakközépet, akkor már mindent tudok? Ha van fölös erőm, azt nem kell a jövőben is kamatoztatni? Talán a jövő nem tartogat még lehetőséget, hogy képzettebb legyek, és továbbadjam, amit tudok? Megelégedettnek lenni szerintem annyi, mint feladni. Kényelmes, az tény. De mi lesz akkor, ha valaki, aki 25 éves korára elér valamit, még ha az a valami sok is, kijelenti: mostantól élvezem sikereimet. Mint minden, a siker is múlandó.

9 Siker. Mi kell ehhez?

— Egy momentum az életemből. A nyolcadik után megpróbáltam a felvételit Szegeden, a gépipari szakközépbe. Sikerült, de nem volt kollégium. Kérdezték akkor: nincs valami rokonod, aki segíthetne, akkor talán menne a dolog. Volt, de dacosan azt mondtam : nincs. így választottam akkor a vasvári szakmunkásképzőt. Hogy miért? Mert már akkor csak abban hittem, amit a magam erejéből érhetek el. A siker, az eredmény sosem ajándék. Mindig munka...

£ Köszönöm az interjút.

Bürget Lajos