Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-01 / 1. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. január 1. Korunk értelmisége O kötet tanulmányainak másik nagy csoportja, majdnem fele a marxizmus és értelmiség, az értelmiség és oszlályharc a monopolkapitalista társadalomban, valamint az értelmiség és a szocialista társadalom kérdésköreivel foglalkozik. Bár a kötetben jelentős, alapvető részleteket találunk Marx, Engels és Lenin írásaiból is, de mivel ezek ismertebbek, most nem ezekre, hanem részint Huszár Tibor már említett bevezető tanulmányára, A. Gramsci írására, valamint egy szovjet szerzőpár — M. N. Rutkevies és F. R. Filippov — elemzésére hívnánk fel a figyelmet. Ezekben az írásokban van néhány közös vonás. Például az, hogy mivel mindannyian azonos nézeteket vallanak a társadalom osztályviszonyairól, az osztályok szerepéről, s az értelmiségnek, mint sajátságos társadalmi csoportnak a természetéről, tudják, hogy ennek a csoportnak sohasem volt és nem is lehetett politikailag is döntő, meghatározó szerepe a társadalomban, s nincs a szocializmusban sem. Ebből fakadóan az értelmiség társadalmi-politikai funkciójának megítélésében realistábbak a szerzők. Az értelmiségnek nem tulajdonítanak sem sajátságos vezetői szerepet, sem valami független szabadon lebegést. Még azt is világosan megfogalmazzák — mint Huszár Tibor is teszi —, hogy az értelmiség, a tudás nem képviselte és nem képviseli szükségképpen és automatikusan az erkölcsi és a társadalmi haladást. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy „a szellemi élet fogalma... szélesebb és átfogóbb a politikai-ideológiai aktusoknál, az értelmiségi munka szaktevékenységként is fontos eleme a társadalom újratermelésének”. A marxisták bátran vallják, hogy a valóság „szellemi elsajátítása” a társadalmi haladás nélkülözhetetlen eleme. Azt is hirdetik, hogy a szocializmusban, mint osztálynélküli társadalomban valóban megkülönböztetetten, a történelemben korábban el nem érhető mértékben fontos szerepe van és lesz a szellemi munkának, az értelmiségnek, noha nem az értelmiségbe integrálódik az egész társadalom. K ocialista társadalom értelmisége erkezetében, összetételében, funk- ójában lényegesen eltér a korábbi társadalmakétól. Gramsci ezzel kapcsolatban írja, hogy „a modern világban az új típusú értelmiség bázisát a technikai nevelésnek kell alkotnia, amely szorosan kapcsolódik az ipari munkához, legyen az bármilyen primitív és kvalitikáiatlan is”. A szokványos gondolkodás meglehetősen kétkedve fogadja ezt a kategorikus, de végeredményben igaz tételt, megállapítást. És Gramscinál van még néhány ilyen észrevétel. Abból indul ki, hogy mivel az „értelem részvétele semmiféle emberi tevékenységből nem zárható ki teljesen”, így az értelmiséget sem lehet pusztán végzettség, vagy foglalkozás, munkakör alapján meghatározni. Az „intellektuális funkció gyakorlása” a társadalomban nem köthető foglalkozáshoz, diplomához, s így az is kimondható, hogy nem minden diplomás ember értelmiségi, és fordítva, az értelmiségi létnek nem feltétlen kritériuma a diploma. De mi hát akkor a legfőbb kritérium? Az, hogy miként vesz részt valaki alkotó módon a nagy társadalmi munkamegosztásban, amely munkamegosztás sokkal több, mint foglalkozási ághoz tartozás — fejtegeti Huszár Tibor. Mindenki értelmiségi tehát, aki szűkebb munkakörének ellátásán messze túlmenően az egész társadalomban képes és kíván gondolkodni, kezdeményez és szervez, valamilyen módon és mértékben tehat alakítója az egész társadalom anyagi és szellemi mozgásának. Ebben az átfogóbb es ta- gabb értelemben az értelmiség nem „status , hanem „hivatás”, „elkötelezettség”, folytonos jelenlét és készenlét a társadalom es az állam teljes politikai mozgásterében. Természetesen mindez nem tagadasa annak, hogy a szocialista társadalomban is vannak foglalkozásilag es a szellemi munka döntőbb szerepe alapján is eikulomtheto, ha gyományos értelmiségi retegek, csoportok (orvosok, jogászok, közgazdászok, irok fes- tők. stb.). De ezek a csoportok ez » hagyományos réteg is újjászerveződik, azokból az elemekből, osztályokból, amelyek az uralkodó társadalmi rend meghatározói, így a szocializmusban a munkásokból és parasztokból. Ezáltal, és mert ezek az értelmiségi csoportok az uralkodó rend szellemében élnek és alkotnak, előáll az organikus értelmiség a szocializmusban is, miként korábban minden más társadalomban. Külön izgalmas probléma, hogy ennek az új, organikus értelmiségnek a dinamikus jellegét és mobilitását milyen sajátságos eszközökkel és módszerekkel igyekszik biztosítani a szovjet társadalom napjainkban. Az ember azt hinné, hogy ez ott már kisebb gond, mint nálunk, hiszen hat évtized telt el a forradalom óta. De még ott is nagy gondot jelent az, hogy pl. a „főiskolákra felvett fiatalok kiválasztásának legfőbb kritériuma leendő szakmájuk elsajátítására való alkalmasságuk legyen”, s ugyanakkor a főiskolai hallgatóság társadalmi összetétele is megfeleljen a szovjet társadalom foglalkozási arányainak. Az ennek érdekében alkalmazott módszerek változatosak, többségük már a hazai gyakorlatból is ismert. Ennek taglalása azonban már messze vezetne bennünket. ■í «»tanulmányokból, amelyek a szocialista B ■értelmiség kérdéseit vizsgálják, egyön- ■W iMtetflen megállapítható, hogy bár ennek az értelmiségnek helyzete merőben más, megnyugtatóbb, perspektivikusabb, mint a mai polgári társadalmakban, gondok és problémák itt is bőségesen adódnak. Ám ezek nem a félelem és a rettegés, az elidegenedés gondjai, hanem éppen ellenkezőleg az egész társadalommal, az egész néppel való intenzív együttalkotás, együtthaladás igényével és biztosításával, s a személyiség teljes felszabadulásának egyidejű megvalósulásával függenek össze. Mert ez sem történik meg automatikusan, konfliktusok nélkül. (Gondolat, Budapest, 1975.) Hársfalvi Péter Erdélyi József*: Karikák Télikabát híján egy zsupfa-sárga pamutkendőt adott rám az anyám, megkötötte a hátamon, s úgy mentünk, kéz a kézben keresztül a tanyán. Fázó szemeimet a nagy hidegben melegítő könnypára vonta be, s parányi páraszemecskéken át, én, kicsi gyermek karikákat láttam; kis, szivárványszín karikák lebegtek, úsztak mindenfelé s minden előtt, betöltötték a látható világot, a csengő-bongó fagyos levegőt. Nem tudtam, hogy » szememből erednek, sem hogy mik azok a kis karikák; csupa titok volt akkor még nekem, csupa csoda, mese volt a világ. Nem látok már olyan kis karikákat, csak könnyezik a hidegtől szemem; s nem a szememen sűrüdik a pára, hanem mint holmi konyhaablakon, a szemüvegemen... *1896. december 30-án született Erdélyi József. Szeretettel köszöntjük 8Ó. születésnapján. / Keresztury Dezső: Szüless újjá! ( Béres Ferencnek Nem apad el a dallam: tán évezred-mélyi forrás küldi, táplálja sok más: árad mind gazdagabban. Viharban lobogó fáklya, kis otthonok mécsvilága, névtelen, örök kardal. Dallal üzennek a holtak, mint akik meg sose haltak bárha dúdolva, halkan. Dal lengjen, mint szivárvány, vagy zúgjon, mint a kiáltvány, bajban és diadalban. Mikor új világ vajúdik, megtart, erősít az újig, akár tetté nőtt hajlam. Várjanak, célba ha érünk, kik átveszik örökségünk: ők sebeinkre a balzsam. Ha eleven folytatás vagy, lesz mindig fiatal társad s újjá születsz a dalban. S zéles füstfelhőbe burkolózva gördült be az állomásra a vonat. Mintha gőzös húzná, nem pedig dízelmozdony. Aztán megállt, szétlebbentette egy szélroham a füstöt. A kocsik kéményeiből gomolygott, lecsapva a peronra, köhögésre ingerelve a reggeli utasokat. A Nyíregyháza és Balsa közötti kisvonaton még vaskályhák melegítenek a kocsikban. A kocsiban, ahol ültem, három férfi telepedett le. A legfiatalabb huszonöt éves forma volt, a másik kettő negyvenen túl. Kabátjukat felakasztották az ablak mellé; kopott, százszor ismételt mozdulattal dobta föl táskáját a fiatalember a csomagtartóba. A másik kettő maga mellé rakta repedezett bőrű aktatáskáját. Rágyújtottak. Ezidáig egy szót sem szóltak a szokásos mormogáson kívül, vigyázzmáma, neoda- tedd... Aztán, amikor a sóstói állomáson is túl voltunk, a legidősebbnek látszó férfi megszólalt. — Nnna! Vedd elő! A fiatal rápislantott, megfontolt mozdulatokkal eloltotta a cigarettáját a hamu- zóban. Egy pillanatig kifelé bámult a párás ablakon, kis köröcskét törölt hozzá. Felállt, leemelte a táskát a csomagtartóból. Ahogy megfogta, csodálkozóvá vált az arca. Megtapintotta a táska alját, mielőtt lerakta volna a pádra. — Miafene?! Ebbe’ valami eltört. Kinyitotta a táska száját* belenézett. Pillanatok alatt szétáradt a fülkében a savaKártya nyitott érős paprika nyál- csordító illata. — Aziskoláját! Eltört az üveg, amelyikbe anyám a savanyúságot rakta. — Mer’ olyan hülyén vágtad fel a polcra! Gondos mozdulatokkal kezdett kipakolni a pórul járt táskából. Becsomagolt kenyér, kolbász került elő, meg kés. A kirakodás végén megszólalt valamelyikük. — Hát a kártya? Azt hová tetted? — Hűazisten! Hát az is itt van! — Benyúlt a táska mélyére, kivette a jócskán elázott kártyacsomagot. Kotorászott még egy darabig, nem maradt-e lap a tocsogásban. Savanyú arccal nézték mindhárman a csöpögő, erős szagot árasztó paklit. Aztán az öregebb elvette. — Iderakom a kályha melletti ülésre, hamar megszárad az! — Rám nézett, amikor elhaladt az ülésem mellett, el is mosolyodott egy kicsit. Szépen sorbarakta a lapokat, láthatólag élvezte az akaratlan passziánszot. A kiterített kártyalapokat aztán otthagyta. Visszament társaihoz. Azok már az ételcsomagokat bontogatták, a fiatal pedig négyöt paprikát halászott elő a táskából, nevetve mutatta lucskos kezét a többinek. Hamar megreggeliztek. A fiatal felpattant, megtörölte a száját. Keserves tekintettel tapogatta a lapokat, melyek alig-alig száradtak valamicskét. Visszaült. Kifelé fordult, szemlélgette az elvonuló villanyoszlopokat. Csend támadt a fülkében, nagy csend. A szomszédos kocsirészből áthallatszott valakik beszélgetése. Egy halálesetről beszéltek sajnálkozva. Aztán ott is elhallgattak. A három ember időnként egymásra nézett. Fészkelődtek, fel-felállt valamelyik szinte percenként. A kártyalapok azonban igen lassan szikkadtak. Kettő fújta a füstöt, a harmadik az ujjával rajzolgatott a tompa fehérségű ablaküvegre. Egy négyzetet rajzolt, aztán bevonalkázta. Végül hirtelen letörölte az egészet, és megszólalt. — Tegnap este Jani hazajött? Mer’ én nem láttam. Valaki aszmonta, hogy berúgott... Azok megvonták a vállu- kat. Nem folytatódott az erőltetve kezdett beszélgetés. Herminatanyánál a domb- rádi vonatra ültek át. A lapok nem száradtak meg, úgy szedte csomóra a kártya gazdája, mint a lehúllott leveleket. Csendben szálltak le, ahogyan ültek. A nyitva hagyott peronajtón kiszökött a kékesszürke cigarettafüst. Tarnavölgyi György n evezett és rendezett társadalmi iyüttéléssel, a társadalmi munka- egosztás kialakulásával egyidősök azok az elméletek és elgondolások, amelyek a jó, sőt a tökéletes társadalmi berendezkedésről, államról töprengenek. Kczüli'k az egyik legrégibb és legismertebb Platon elképzelése, aki szefint csakis az az állam és társadalom közelítheti meg a tökéletesség eszményét, amelyiket a filozófusok, a bölcsek irányítanak. A platoni gondolat azután évezredek folyamán sokszor és változó formákban bukkant fel, többek között az újkor humanistáinál, a felvilágosodás nagy gondolkodóinál, majd az utópistáknál. S zárhatjuk a sort akár Németh Lászlóval is, aki már mai gondjainkat feszegetve írta le közvetlenül a felszabadulás előtt, hogy: „Én az osztály tálán társadalmat, ha az nem csak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem udom képzelni. Ez az osztály az, amely a 'obit lassan magába ölelheti”. ros, nincs itt másról szó Platóntól Németh szlóig, mint egy folytonosan, változó torában, de hasonló tartalommal felbukkanó elmiségi „hamis tudat”-ról, arról, hogyan .gta fel, határozta meg és kívánta az értel- •iség elfoglalni helyét a társadalomban, a sadalom irányításában, vezetésében. Mindezeket egy izgalmas könyv juttatta ikbe, melynek címe Korunk crtelmisét- a kötet több mint húsz tanulmányt ■t foglal magában. A cikkeket Huszár r válogatta s ő írt bevezetőt eléjük Az .miseg fogalmának történeti alakválto- • címmel. V kötet írásai között van olyan, mely az niség helyét a kapitalizmus előtti tár- lmi formációkban világítja meg de .ősegük azzal foglalkozik, hogyan érzi’ ma- it az értelmiség a mai polgári-kapitalista világban. Nincs itt terünk és helyünk a tanulmányokat sorjában bemutatni. Csak példaként ragadunk ki néhányat közülük, amelyek a helyzetet a legmarkánsabban, legkiélezettebben mutatják be. Ezek közé tartozik C. Wright Mills cikke is az amerikai értelmiség társadalmi helyzetéről. A baj egyik legfőbb okát abban látja a szerző, hogy a modern polgári társadalomban ,,a politikai kezdemé- nyezes fórumai egyre kevésbé megközelíthe- tőek”. Ez leginkább az értelmiségi ember frusztrációját növeli, mivel ő érzi leginkább hogy tud valamit a világ lényegi dolgairól! de csakis elkülönült, illetéktelen szemlélője lehet az eseményeknek. A modern polgári világ a „szervezett felelőtlenség” világa, s ez főként az értelmiségi embert sújtja. Ebben a világban „% mesterségbeli tudást, amely központi szerepet játszik minden szellemi és művészi kielégülésben, egyre több értelmiségi esetében szorítják háttérbe”. A tragikus és reménytelen helyzetből aligha jelent kiutat a politikai kérdésekre való aktív beleszólás igénye, mert az igazságért való harcot kilátástalannak érzik, az ilyen törekvések vereséget szenvednek. A cikk pesszimizmusának egyik fő oka itt is az a „hamis tudat”, amelyik az értelmiségnek az egész társadalomban való helyét és a pmitikai harcba való bekapcsolódásának kérdését szűkén, s belülről, az értelmiség felől közelíti meg, nem véve tudomást a társadalom lényeges osztályviszonyairól. Hasonló a helyzet W. H. Whyte, Jr. esetében is, akinek cikkéből ugyanez a reménytelenség árad. Az ő témája a természettudós, a műszaki értelmiségi. Már tanulmányának címe is jelzi, mi ellen lázad: a megszervezett tudós ellen, az ellen, hogy a kutatás fokozódó kollektivizálása megöli az igazi alkotó személyiséget. A szerző harcol a tudós bürokratizálása ellen, s meglehetősen szemben áll a divatos csoportmunkával. így kételkedik a kutatás tervezhetőségéről is. Városkép. (Krutilla József tusrajza)
