Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-23 / 19. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Kártya vagy kultúrház? Adalékok a bejáró dolgozók műveltségszintjéhez Szabolcs-Szatmárban naponta mintegy 35 ezer dolgozó száll buszra, vonatra, hogy lakóhelyétől távolabb keresse meg kenyerét. A bejárók közel fele fiatal, és egyre több közöttük a nő. Az ingázás világjelenség, hazánkban is körülbelül egymillió ember nem ott vállal állást, ahol él. Ez a kétlaki- ság sajátos helyzetet szül. A bejárókat házhoz köti az egykori hagyományos életforma, a magánlakás, és a háztáji gazdálkodás nyújtotta kiegészítő kereset. Már nem parasztok, de még nem vérbeli munkások. A műveltséggel is segíteni kell érlelődé- süket, mert hátrányban vannak azokkal szemben, akiknél a lakó- és munkahely egybeesik. A szabolcsi bejárók pl. átlagosan napi 1—2, órát töltenek utazással és várakozással, ez pedig hiábavaló időveszteség. És ha valaki egyszer is vonatká- zott összepréselve mondjuk a vásárosnaményi vonalon, vagy tülekedett a zsúfolt mátészalkai állomáson, egy életre elmegy a kedve attól, hogy kimozduljon otthonról. Ha a bejáró dolgozók kulturális helyzetét vizsgáljuk, egy sor tényezőt kell számításba venni. Mindenekelőtt azt, hogy egy vagy több műszakban dolgoznak-e, mekkora távolságra járnak, illetve ezt mennyi idő alatt teszik meg, avagy hol, menynyit várnak a járműre és a műszak kezdetére. Az sem közömbös, mennyire kulturáltak az utazási körülmények, és milyen művelődési lehetőséget nyújt a lakóvagy a munkahely. Az otthoni elfoglaltságot bekalkulálva mindez meghatározza annak a szabad időnek a mértékét, amelyet önművelésre lehet fordítani. A felmérések tanúbizonysága szerint a legjelentősebb művelődési eszköz a rádió és a televízió, melynek műsorait válogatás nélkül nézik, hallgatják. Ezt követi az újságolvasás és a könyv. A művelődési otthonok látogatása a 12 felsorolt lehetőség között az utolsó előtti helyen szerepel, azaz „holtversenyben” van a kártyával. Itt persze nemcsak a kereslettel, a kínálattal' is bajok vannak. Kultúrházaink ugyanis nem mindig nyújtanak vonzó programokat. A bejárók politikai ismeretszintje mélyen az átlag alatt marad, sok ferde nézet él közöttük, mert hitelt adnak a másod- harmadkézből származó, „szájhagyomány” útján terjedő kósza híreknek is. Politikai rendezvényeken ritkán vesznek részt, és vonakodnak a közéleti szerepléstől. Az üzemek átnevelési kísérleteinek makacsul ellenállnak. Nem egy helyen a tömegkommunikációs eszközökkel és olvasnivalókkal ellátott bejáró klubokat melegedőnek használják, vagy holtidőben inkább az állomáson fagyoskodnak. A pályaudvar közelében mindig akad kocsma.jA nyíregyházi állomáson pl. az Utasellátó mintegy 400 négyzetméter alapterületet birtokol, a köz- művelődés semmitjA kultúr- várótermek átalakultak nemdohányzókká, a könyvpavilon kiszorult, egyedül az italválaszték bővült. Ellenpélda a záhonyi váróterem, ahol tévét állítottak fel, hétfői napokon filmet vetítenek, kiállításokat rendeznek, kihelyezett könyvtár működik, lehet sakkozni, á reggeli várakozás idejét pedig alkalmanként a Szemafor stúdió adásai töltik ki. A helyzet tragikomédiája, hogy mindezt csak a MÁV-igazga- tóság tiltó rendelkezéseit kijátszva lehet megvalósítani. A MOM mátészalkai gyárában nemrégiben avatták fel a bejárók klubját, a kisvár- dai Vulkánban a gazdasági nehézségek miatt csak most kezdenek törődni az ingázókkal. Az Izzó kisvárdai gyárában éppen elég gond a nagy létszámfelfutás (a környék lakóiból toborozva két éven belül szinte duplájára nő a munkáslétszám), de már működik az irodalmi színpad, és alakulóban van az ifjúsági klub. A SZÁÉV-nél a munkás- szállások lakóival törődnek inkább, a KEMÉV-nél úgy próbálják az improduktív időt hasznosítani, hogy a buszokba rádiót, magnót szerelnek, és hangerősítővel sugároznak információs programot. Viszont a Szatmár Bútorgyárban, ahol a közel 800 dolgozó 70 százaléka ingázik, tavaly mindössze egy rendezvényt tartottak a bejáróknak. Még ezer szerencse, hogy a bejárók tekintélyes része szocialista brigádtag, így eleve ki vannak téve bizonyos kulturális befolyásnak. Többségük segédmunkásként kezdi, könnyen eljutnak a betanított munkás szintjéig, de itt leállnak, mert soknak nincs meg az alapműveltsége. A vállalatok többsége ez ügyben megkereste a lakóhelyek iskoláit, és megküldte nekik a névsort. Általános észrevétel, hogy szívesebben látogatják az üzemi iskolákat, ahol a munkahely megvásárolja a taneszközöket, helybe jönnek a tanárok, munkaidőkedvezményt kapnak, és sikeres vizsga esetén még némi béremelést is kilátásba helyeznek. Az olyan üzemeknél, mint a MOM és az Izzó, ahol a szakmai színvonal miatt eleve magas a mérce, nincs baj a beiskolázással, de a vasútnál és az építőiparban még ma is kötéllel verbuválják a fizikai munkásokat a továbbtanulásra. Az építőiparban bevált és népszerű forma az üzemi akadémiák és szakmai továbbképzések rendszere. Ez az általános kép inkább lehangol, mint felüdít, de a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Borsodban immár két éve folyik egy kísérlet, amelynek tapasztalatait most Szabolcsban szeretnék továbbfejleszteni. Ott a helyi tanácsok támogatásával 12 községben nagy sikerrel működik a bejáró dolgozók klubja, ahol 70-től 120 résztvevő előtt zajlanak az ismeretterjesztő rendezvények, kiállítások, művészközönség találkozók. A megyei művelődési központ nálunk is kidolgozta már két ilyen klub tervét, amelyek költségeit is előteremtették, további két klubra a SZOT-tól kérnek támogatást. A továbblépést pedig az jelentené, hogy nemcsak a helyi tanácsok, hanem az üzemek és vállalatok is gazdái lennének ezeknek a bejáró kluboknak. Elvégre a művelt ember, mint termelési tényező teljesen más, és ez senkinek sem lehet közömbös. Barkóczi János Űj szoborral gazdagodik megyénk. Takács Erzsébet SZOT-díjas, budapesti szobrászművész, akinek első szabolcsi kiállítását az elmúlt év őszén Mándokon rendezték meg, a kislétai gyermekotthon számára készít életnagyságú szobrot. Az Anya című szobor előtanulmányáról fényképet küldött a művész szerkesztőségünknek. A szobor várhatóan ebben az évben készül el. MEGYÉNK WtKfffK/fffKfM TÁJAIN iHtiiilililfl A község neve körül, mely 1911-ig csak Kanyár volt, még ma is fel-fellángol a vita. Van, aki higgadtan elmondja, hogy egykoron, a régmegvolt tölgyerdőbe hajtották a jászóvári prépostság disznait, s amerre a kan járt, ott lett Kanyár. Csúnya dolog ez sokak szerint, miért kell itt disznókra visszavezetni a nevet? Ott a Tisza, s csak rá kell nézni, látni máris: olyan kanyart ír le, hogy na, s ebből már világos is: a kanyarból lett a Kanyár. A tudományos, akinek ugyan semmivel sincs több bizonyítéka, mint az előbbieknek, a szláv konyból származtat mindent, mondván, ahol a lópásztor — a konyár — házat épített, ott lett Kanyár. így hát lehet válogatni a változatokból, s ha valaki amúgy igazán kiegyező fajta, úgy vélheti, mind a három dologban lehet valami. Különben a név dolgában ez a község ugyancsak gazdag. Mint láttuk, a Kanyár is kevéssé megfejthető, de volt valami, ami éveken keresztül egy fél ország számára volt talány. Az itteni tsz-t, amíg nem egyesült a dombrádival, Havasi Gyopárnak nevezték. Itt, a Rétköz kellős közepén minden akad. Homok is, víz is, erdőcske is, lápos is, de egy fia szikla se látható semerre. Hegyről ne is beszéljünk. így hát a gyopár ide- kerülése ugyancsak a különös dolgok közé tartozik. ★ Volt itt néhány olyan tanító, meg igazgató, aki minden hitét és tudását arra áldozta, hogy megmunkálja a kepés- és sum- másfejeket. Emlékszem, amikor Kovács Feri bácsit temették Kisvárdán, ott volt a fél Kanyár. Sokáig volt igazgató, meg kántor, olyan ember, aki megtanította kertészkedni az ittenieket. A halottas szoba falán volt egy oklevél, amit úgy 32 körül datáltak, s azért adományozták, mert a tanító úr példamutatóan dolgozott a falu utcáinak fasorral történő ékesítéséért. Szóval ilyen tanítók voltak itt, s hogy nem volt hiábavaló, amit tettek, az ma látszik igazán. Mert úgy mondják ezt mostanában, hogy gazdagabbak voltak régen a fejek, mint a kamarák. I gen, de ezt ma bizonygatni kell, mert már a fiatalja se hiszi, mi volt itt egykoron. Mosolyognak, ha arról esik szó: régen egyetlen nagy ünnep volt a községben, az, amikor megkötötték az aratókoszorút, s elvitték az intézőnek. Fura ez manapság, hiszen a hivatalos ünnepeken kívül van itt annyi nagy alkalom, hogy megszámlálni is nehéz. Eljegyzés és lakodalom, keresztelő és ballagás, no meg a konfirmáció. Van, s mostanában is volt lakodalom, de még hozzá milyen! Régenről maradt, hogy itt divat a komakendő, de már nem ezen mérik a módot. Egy közepes lagzin levágnak 60 tyúkot, egy sertést, 1 borjút vagy tinót, elhasználnak 5-600 tojást, zsákkal mérik a cukrot, a lisztet, a rizst. S ehhez a fűszer, s bizony egy hétbe is telik, míg a főzőasszony irányításával minden elkészül. Segítő és szakácsnő van bőven, s rang a faluban, ha valakit ilyennek hívnak. És mindennek a tetejében ma már az a módi, hogy Volántól bérelt különbusszal hozzák a vendégsereget. Mármint azokat, akiknek nincsen saját kocsijuk. P ersze a vendég se jön üres kézzel. Szőnyeg és mosógép, csillár és szerviz van az ajándékok között, de valami még kötelező. Két kiló liszt, 1 kiló zsír, rizs, cukor, 2 darab citrom, vaníliás cukor, bors, só, paprika, egy vaj és egy fej káposzta még hozzájár a nászajándékhoz. így aztán igazán nem olcsó mulatság egy-egy családi ünnep, jut is, marad is. De hát adni kell erre, meg ne szólják az embert. ★ Egy valami azonban nem változott az idők során Kanyáron. S ez a dinnyeföld. Mérik ezt emberemlékezet óta, s a homokon többnyire jól is sikerül. Csányi dinnyések is költöztek ide, még két éve is, hogy földbevájt kunyhójukban várják, nézzék és hallgassák, mint nő a dinnye. Nem vitatkozik a tsz sem, s legalább 50 ölet mér erre a célra. Hogy minek a dinnye? Hát megenni. Egy egész falu hobbyja ez, s még a tanítót se nézik sokba, ha nincs dinnyéje. A disznóból kettőt hizlalnak, egyet maguknak, egyet pedig a kóstolóknak. Mert ez is illik, 20-30 házhoz is megy a tál. Tisztesség dolga ez, nem afféle kivagyiság. Mint ahogy él, mindent túlélve, a gyermekágyas asszony látogatása a komatállal. Kímélik, éppúgy, mint régen, megcsodálják az újszülöttet, s megnézegetik a kismamát. S a legjobb falatokkal erősítgetik, s kívánnak régi mondókával, új szóval minden jót. Hogy közben nem a bábáról, hanem a kisvárdai szülészetről folyik a szó, az csak természetes, mint ahogy az is, hogy az elmenő látogató a tévé képernyőjébe nézve igazítja meg kendőjét. in s amikor az újszülött jövőjét latolgatja H sógor és koma, már bizony Kanyár- ról alig esik szó. Kisvárda, Tuzsér, Záhony, iskola, gimnázium és egyetem a jövő felé mutató táblák felirata. Van talán, aki még Dombrád felé kacsingat, hiszen van a földnek a tsz- nek is varázsa. Különösen azóta, amióta megszabadultak néhány lidérctől. Mert sohasem nézték jószemmel, hogy mifélék jöttek a faluba. Okosaknak mondták magukat, s ötletekkel érkeztek. Gyártsanak sportszert. Megtették. Szánjanak bele a Zsiguli-prog- ramba. Megpróbálták. Legyenek műanyagosok. Az sem ment. Végre befellegzett a sok szerencsevadásznak, s aki paraszt marad, az ott élhet a földön, vagy a jószágok között. S ez így van rendjén. Már csak mutogatják azt a házat, amire csak az isten a megmondhatója, mennyit költöttek, s ahol az egykori „műszaki” lakott. Emlék, s bizony nem szívesen idézgetik. ★ Sokminden van itt, amire már csak öregek emlékeznek. Arra például, hogy a falu vége egykoron ott volt, ahol ma a Gödrök jegén a gyerekek korcsolyáznak, vagy nyáron íűrödnek. Ebből a gödörből került utcasorok házafalához a vályog. Vagy hol vannak már a régi tölgyesek, arrafelé, amit ma úgy hívnak: Gerendás. Az Egeralja, a régi fákra utal, a Szélfúvásról ma is tudni, hogy arról mindig mozog a levegő, a Tököshegyen egykor tököt ültettek, ami ugyebár rokon a dinnyével, a Csüdöréről már nem tudni, mi volt, a Kása pedig megint valami olyanra utal, ami nem a jólét jele. Persze, ha valaki Kanyáron ma jóval akarja kínálni benső vendégeit, annak a töltött káposztát ma is tengerikásával és olajjal készíti. Titokban, mert ha kitudódik, még azt hinnék ... Aztán mai és régi vizekre emlékeztet a Karpalló, az Asszonytava. Korokon át bujkálnak ezek a nevek, őrizve a képzeletvilág megannyi szóbaformált remekét. M indig volt Kanyárban valami, ami vonzotta az embert. Nem véletlen, hogy Párizs után Holló László és Kohán György ide fért meg pihenni, festeni, telítődni a Tisza-mente világának tisztaságával. Szégyellős nénikék vallják be, ültek ők modellt a piktoroknak, mások azzal büszkélkednek, hogy ők adták a bögrét ahhoz a képhez, amely Virágcsendélet néven függ a Galériában. Vászonra vetítve így marad meg Tiszakanyár a időtlenségnek. Két mester műve őrzi meg örökre az olyan okos szemeket, mint amilyen a Bartha Sándoré, Bállá Lászlóé volt. Ők mentették meg minden időre a kanyári kertek pompázó virágjait. A Tisza menti táj fűzeit, a minden vihart túlélt fákat. A templomot a főutcával. Két nagy település között búvik meg Kanyár, megújhodva, s mégis á régit őrizve. Nem várja csodás fejlődés, de mindig lesz valaki, aki szájról szájra adja a hírt arról, ami volt, mesévé varázsolva egykori sorsokat, melyek távolodva mind kevésbé hihetők. Bürget Lajos KM KS15SBB0
