Kelet-Magyarország, 1976. december (33. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-05 / 288. szám

1976. december 5.

KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

7

Hozzájárul a letelepítéshez

Lakáskölcsön a népművelőknek

ÉVEK ÓTA VISSZATÉRŐ kérdése a népművelőknek: miért nem részesülnek ők is a pedagógusokat megillető kedvezményes lakásépítési kölcsönben. A megyében 73 főhivatású könyvtáros és 24 népművelési szakon, tanárképző főiskolán végzett, művelődési otthonban dolgozó hivatásos népművelő tevékenykedik. Több éves tapasztalat szerint a népművelők mintegy negyede változtat munkakört különböző okok miatt. Az egyik fő ok a lakás...

A közművelődési törvény szellemét tükrözi az utóbbi hónapokban alkotott rendelet, amely kiterjeszti a kedvezményes lakásépítési kölcsönre való jogosultságot a szakképzett népművelőkre is. Ez év december 20-ig méri fel az igényeket a megyei tanács művelődési osztálya, s tesz javaslatot a közalkalmazottak szakszervezete megyei vezetőinek egyettértésével a megyei építési keretösszegre, melyet várhatóan az országos szervek a jövő év elején hagynak jóvá. Ekkor derül ki, hány szabolcs-szatmári hivatásos népművelő élhet a pedagógusokéval megegyező építési kölcsön igénylésével.

AZ ÚJSZERŰ LEHETŐSÉGEKRŐL kértünk tájékoztatást a megyei tanács művelődési osztályán. Elmondták, azok tarthatnák igényt a közművelődési szakalkalmazottakat megillető kedvezményes lakásépítési kölcsön, re, akik a Pénzügyminisztérium, az Oktatási és Kulturális Minisztérium közös, 12/1976-os rendelete alapján szakavatottaknak minősülnek, a községekben lévő könyvtárak vezetői és könyvtárosai, a községekben működő művelődési otthonok vezetői és művelődési feladatokat ellátó előadói, ha munkájukat főfoglalkozásban látják el és az előírt szakképesítéssel rendelkeznek. Ugyancsak jogosak a kedvezményes lakásépítési kölcsönre azok is, akik szakképesítési tanulmányaikat végzik és eddigi eredményeik alapján várható, hogy azt két éven belül sikeresen befejezik.

Nem kaphatnak ilyen kölcsönt, akik bár könyvtárban, művelődési házban dolgoznak, de nem szakalkalmazottak, így a községi könyvtárak és művelődési otthonok gazdasági, műszaki, adminisztratív, ügyviteli és kisegítő alkalmazottai.

Hol építhetők lakások a kedvezményes köl_ csönnel? Továbbra is az a cél, csakúgy, mint a pedagógusok lakásépítési kölcsönénél, hogy a népművelők lakásépítésének megkönnyítése segítse a letelepedést, elsősorban a községek művelődési dolgozóinak lakáshelyeztének

megoldását. A településhálózat fejlesztési tervével összhangban megvizsgálják a művelődési otthonok és könyvtárak letelepítésének várható alakulását, s azt az igényt elégítik ki, amelyet olyan intézmény dolgozója kér, mely távlatilag sem szűnik meg.

Mi lesz a városokban élő és dolgozó népművelőkkel? A megyeszékhelyet kivéve a rendelet lehetővé teszi, a nevelők lakásköl- csönének elbírálásához hasonlóan, hogy a Kisvárdán, Mátészalkán és Nyírbátorban dolgozó könyvtárosok és művelődési otthoni dolgozók részére különös méltánylást érdemlő estekben — lakással nem rendelkező, albérletben, szükséglakásban, szolgálati szobában lakók számára — egyedi elbírálással megadják a kedvezményes kölcsönt.

MELYEK AZ ELBÍRÁLÁS SZEMPONTJAI? A kölcsönre az a könyvtáros vagy népművelő javasolható, aki működési helyén akar építkezni. Kivétel az olyan település, ahol a művelődési otthon vagy közművelődési könyvtár mint önálló intézmény megszűnik és itt főfoglalkozású szakalkalmazottra nem lesz szükség. A rendelet szerint állami kedvezményben azok részesülnek, akik a kölcsön adásától számítva 15 évet még közművelődési szakalkalmazottként dolgoznak. Ez a megkötés azt szolgálja, hogy a valóban munkájukat hivatásnak tekintők kapjanak kedvezményt. Intézkedik a rendelet arról is, ha a közművelődési dolgozó tanácsi bérlakásban lakik, gondoskodni kell arról, hogy a tanács a lakást újra közművelődési dolgozó részére utalja ki. A kedvezményes kölcsönből családiházat, társasházat, lehet építeni, illetve az OTP-től lakást vásárolni.

Az új rendelet érthetően nagy visszhangot váltott ki a megye népművelői körében, komoly lépést jelent a közművelődési munka társadalmi rangjának elismertetésében, az egyik legégetőbb gond, a lakásgond megoldásában. önmagában azonban ez a kedvezmény sem oldhat meg mindent. Szükséges ehhez a községek vezető szerveinek segítsége is, megfelelő telekjuttatás, az igények gondos elbírálása, támogatása. De az is fontos, hogy a közművelődési dolgozók, akik régen hangoztatott sérelmükre kapnak orvoslást, éljenek is a lehetőségekkel. Még akkor is, ha

1977-ben nem minden lakásépítési igény kielégítése oldható meg, de folyamatosan csökkenhet a nem megfelelő lakásviszonyok között élő közművelődési dolgozók száma.

(P. G.)

I

rófélének olyan mindenórás munkaeszköz a notesz, amilyen mérnökembernek a logarléc. Jó, ha kézre esik, hol rögzíteni, hol frissíteni a gyarló emlékezést.

De van azért a notesznek — észrevettem én — kevésbé dicséretes szerepe is: a lelkiismeretet elringató, elaltató. Följegyzi az ember azt a valamit, s azzal, hogy följegyezte, elveti a gondját. Holott nem elvetni, hanem megőrizni szeretné a gondját. Forrón-melegen leltárba iktatni, s forrón-melegen számon tartani.

Csak hát a notesz nem az a tökéletes termosz, hogy a szűkszavúan lejegyzett témákat, felvillanó gondolatokat évekig forrón tárolhatnánk benne, a legmagasabb hőfokon. Belelapoz az ember sűrűn teleírt régi noteszeibe, vagy akár a legújabb használatosba, s elkedvetlenedik, mennyi a selejt. Tíz feljegyzésem közül kilencet selejt- nek számíthatok. Úgy kerül majd egyszer a szemétbe a leltárba vett gondolatcsíra, hogy sohasem kerekedik-tel- jesedik ki — legalábbis nem közérdekű gondolattá a nyilvánosság előtt.

Változóban például a közvélemény — kicsire nem adunk. Az ilyen-olyan bosz- szúságok, sérelmek fölemlegetése egyre inkább a levelezési rovatok profilja lesz. Be kellene végre látnom, hogy nem az írók, hanem az olvasók reszortja a bosszankodás. Valamiképp testhezállóbb is magánügyben, magánindítékból, magánsérelem miatt bosszankodni, mint a mások ügyében — közügyben.

Kedvetlenül lapozgatom selejtjeim sűrűjét.

Távirati, kurta mondatok: mintha az orvos csak egyetlen tünetet jegyezne fel a kórlapra. Immár végképp adós maradva a kórelőzmény — s a kórokozó — földerítésével.

Kínálkozik persze a mentegetőzés: ez a dolgok rendje, ha az ilyen mérges kis feljegyzések fullánkjukat vesztik lassacskán. Megszokjuk a szokatlant, beletörődünk a változatlanba. Hiszen ami sokáig változatlan, az már-már megváltoztathatatlannak tetszik. Eleinte milliónyi embert foglalkoztat valami apróbb-nagyobb bosszúság, de eljön az idő, amikor már a téma említésére is indulatosan továbblapoz talán ugyanaz a millió: könyörgöm, hagyják már ezt, a könyökömön jön ki!

Fekete Gyula:

o

©

• Selejt1 jeim

©

íme, a közvélemény tekintélyes része azok ellen fordul, akik az idült témát bolygatják — valljuk be, sok ebben bölcsesség. Mert ha más bele tudott törődni, miért nem törődik bele a bolygató is? Mert „halad a világ”, és „alkalmazkodnak az igények a körülményekhez”, és „minden rosszban van valami jó”. Folytathatnám a közkeletű bölcseségeket, de bizonyítok inkább.

Pár évvel visszalapozva, akkori selejtjeim közt találom a következő feljegyzést: „A javító-szerelő munka végtelenül primitív kezd lenni; úgyszólván az alkatrészek cseréjére korlátozódik. Nem vállaljuk — ezt visszhangozzák mindenütt a szervizek, olykor filléres alkatrészek hiánya miatt. A Csináld

magad! mozgalomnak soha nem volt ilyen perspektívája. Ahogy a politechnika kikopik az iskolákból, úgy vonul be a felnőttek életébe. Érteni kell lassacskán mindenhez, fusizni a magnót vésővel, kalapáccsal, mert a szerviz nem javít, csak cserél — ha van mire.”

Azóta magam is sokat fejlődtem a politechnikában. Tapasztalatból tudom immár azt is, hogy egy kis „összeköttetés” ügyes kezű műszerészhez, esztergályoshoz, aki a gyengélkedő alkatrészt nem csak kicserélni tudja, de megjavítani, sőt pótolni is, olykor többet ér, mint a sűrűn hirdetett-reklámozott szakszervizek egész hálózata.

Lám, így fordul a köz javára egy bosszantó hiba: politechnikát tanul az ország.

Olvasom egy nyugdíjas levelét: elromlott a hűtőgépje. Két szerviznek jelentette be, mind a kettő ki akarta cserélni az aggregátort. Az egyik húsz forintot, a másik negyvenet kért csupán azért a felvilágosításért, hogy a javítás 1800 forintba fog kerülni. Nem lévén ennyi fölösleges pénze a nyugdíjas levélírónak, egy ismerőse tanácsára hozzálátott maga, és kipiszkálta dróttal az eldugult gázcsövet. Ingyen piszkálta ki.

Lám csak, hiba lett volna hadakoznom a szervizek ellen annak idején. Mert megtörténhet ugyan, hogy a primitív alkatrészcserékre kárhoztatva elfelejtik lassan szakmájukat a szervizek dolgozói, de megtanulja helyettük a szerelést, a javítást, a hiányzó apróságok pótlását a sok „hozzá nem értő”.

K

étlelkűségem tükrei: szaporodó kiszolgált noteszeim. Az újságíró felirkái ja a mindennapos dühöket, az író meg rostálja kifelé — s végtére a két lélek közötti tágas résen majd mind kipereg.

De marad utána valami nyugtalanság — mindkét lélekben közös.

MEGYÉNK kj r i .

tájain Nyirgyulaj

o

Nyírgyulaj... Gyula j... Mit tudok róla?

Tűnődöm, de nem jelenik meg sem kép, sem évszám. Aztán mégis, mintha hallanám az évek ködlő messziségén át a leckét: „Rákóczi az első állomáshelyen, a gyulaji táborban fogott hozzá a kurucság terveszerű szervezéséhez. Az első lépést a gyulaji kiáltvány jelzi. A „nagyságos fejedelem” nem tűri, hogy az ezrekre növekedett hadinép „kuruc nevezet alatt” a szegénységet nyomorító, harácsoló, garázda kóborlókká szóródjon szét. Életével fizet, aki parancsát megszegi...”

Mire idáig érek, már ott állunk a község egyik széles utcáján, egy „csapos kút” közelében. A házak előtt gyerekek.

— Gyertek, hadd fényképezzelek le benneteket — hívja őket a kollégám, hogy az utcakép ne legyen olyan télien üres. A gyerekek közül többen elfutnak, elsomfordálnak, visszahúzódnak a kerítések mögé. A bátrabbak is téblábolnak ide-oda, aztán egy kislány megkérdezi:

— Nem kell érte fizetni?

— Nem, nem kell! — mondjuk és máris kattan a gép. A gyerekek elrebbennek, tisztes távolból kacarásznak vissza, s azzal ijesztenek egy vízért siető idősebb asszonyt, hogy vigyázzon, mert a sarkon lefényképezik.

— Ne fényképezzen engem ...! — mondja hangosan, de mégsem nekünk szóló hangsúllyal, s bár kívül vagyunk a tisztes közlő távolságon, akaratát tiszteletben tartjuk.

olvasom Nyírgyulajról egy harmincas években kiadott szociográfiában.

— És most?

— Most van két óvodánk, napközink, alsó és felső tagozatosoknak, van körzeti orvosunk, gyógyszertárunk még nincsen, SZTK- rendelő Nyírbátorban, vasútállomásunk öt kilométerre és nagyon jó, praktikus autóbusz- járatunk naponta — feleli az elnöknő.

— És az értelmiség?

— Pedagógushiánnyal küszködünk... Tizennyolc pedagógus dolgozik itt, az értelmiségiek száma közel negyven — mondja a tanácstitkár.

o

Az utcán megszólítok egy idősebb, siető férfit:

— Bátyám, hol, merre itt az iskola?

Rám néz. Bajúszos, barna arcán csodálkozás, tekintete vizsgálódó. Tréfálok vele, vagy valóban nem tudom? Körülnéz.

— Innen nem látszik. A sarokig tessék elmenni, ott majd észreveszi...

Szeretnék szóba elegyedni vele, de már megy is. Indultában köszön. Hangjában és arcán tartózkodó méltóság, amin éppen csak átfénylik a szívélyesség.

Az iskolában elmondom e friss tapasztalatomat, beszélek arról, mit mondott a kislány és a vízért siető asszony a kútnál a fényképezésről.

Az igazgatóhelyettes mosolyog.

— Én a szatmári részről jöttem — mondA községben 2665 ember él 6223 hold föld jövedelméből és a közeli Nyírbátor iparából. Csaknem ötszázan járnak el a járási székhelyre dolgozni. Jobbára autóbuszon. Gyulaj szövetkezeti község, az eljáró fiatal korosztályokkal együtt élő idősebb korosztályok a Petőfi Termelőszövetkezetben keresik a „kenyeret”. E szót azért teszem idézőjelek közé, mert jelentéstartalma roppant megnőtt. Hogy mi mindenből áll ez a szocialista „kenyér”, elsorolni is sok: jelenti a mindennapi ételt, a városias ruházkodást, az elmúlt hat esztendőben épült több mint 150 házat, több „vagyont érő” kerítést, sok Zsigulit, számtalan háztartási gépet és forintba, betétkönyvbe „objektivált” indító szülői segítséget az évek múlva felnövő lányoknak, fiúknak ...

— Áldott jó adottságai lehetnek ennek a községnek — szalad ki a számon.

A tanácstitkár csodálkozva pillant rám: hogy-hogy? Aztán elmosolyodik.

— Általában hét aranykoronás földek ezek

— feleli.

Eszembe jut, a jó öreg Westsik Vilmos egész életét arra tette, hogy megjavítsa ezt a rossznak kikiáltott nyíri homokot, itt pedig ma bőséggel eltartja a rajta élőket. A termelőszövetkezetben a szorgalmas ember megkeresi azt, amit a fiatalok az iparban

— a havi 2800—3000 forintot.

— És természetesen a háztáji gazdaságok is hozzátesznek... Nem is keveset — mondja a tanácselnöknő.

A megszokás természetességével beszél arról a változásról, ami a korábbi és a mostani életmód, életszínvonal közötti különbséget meghozta. Igen, a benne élő embernek nem nyílik úgy rá a szeme, mert a jobb élet nemcsak öröm, hanem gond is. „Járunk az elnöknő nyakára, hogy tegyen valamit, mert ha az ember divatosabb ruhát, háztartási gépet akar, nem kap, be kell menni érte Bátorba ...” — csengnek a fülembe egy asszonyka szavai. „Mert bizony nem olyan a mi áruellátásunk,* mint a városban... Itt például nincsen téliszalámi, és olyan bő választék semmiből...” — egészíti ki egy másik asz- szony.

— Mi az, ami a legszembetűnőbb?

— Megtanultunk gazdálkodni... nem csak krumpli, dohány terem ... Van már a köz • ségben 284 hold gyümölcsös is. Az idén 280 vagon almánk termett... — mondja az elnöknő csendes elégedettséggel.

„Körorvos Máriapócson 5,5 km-re lakik, ugyanott van a gyógyszertár is. A legközelebbi kórház Nyíregyházán, 35 km-re van..., vasútállomása Máriapócs 10 km-re.” —

ja derűs visszautalással. — Már az első napon feltűnt: a település gazdag, szinte mindenük megvan a lakóknak, de a tartásukban vannak idejétmúlt elemek. Elmondok két esetet, ezek választ adnak arra, amit az előbb tapasztalt — mondja.

— Az őszön történt. Segítettünk a termelőszövetkezetnek a gyerekekkel. Egy beszéd- szünetben azt találtam mondani: Jó volna elmenni valahová messzire túrára a gyerekekkel,

mondjuk egy menedékházba, szilveszterezni. Sokba kerülne nagyon — felelték a kollégáim. Sokba bizony, talán ezer vagy ezerötszáz forint is kellene személyenként hozzá. Ekkor hirtelen ötletből megkérdeztem a gyerekeket: ilyen költséget kinek a szülei tudnának vállalni? Megdöbbentem. A 43 iskolás közül 26 gyerek emelte fel a kezét.

— Egy másik beszélgetés során a keresetekről esett szó. Azt kérdezi tőlem egy bácsi: mennyi a maga évi keresete, tanár úr? Mondtam, hogy harmincezer körül van. Harmincezer? Csak? Én dohányból többet kaptam négyvenezemél! — felelte büszkén.

— Puha gőgje nem sértett — tette hozzá kis idő múltával az igazgatóhelyettes — de oda tolt, ahol anyagilag valóban állok. Erre a puha gőgre érzett rá maga is. Itt hiába visel valaki vasalt nadrágot, nyakkendőt, tudják róla, hogy körülbelül mennyi lehet a zsebében fizetéskor.

Ezután elmondja, hogy bizony valóban küzdenek a pedagógushiánnyal. Ha két képesítés nélküli fiatal nem segíti ki őket, talán elkezdeni sem tudják a tanévet.

— Miért nem jönnek ide a pedagógusok?

— A község nem tudja fogadni őket, nem tud lakást adni. Én például 450 forint bért fizetek havonta a lakásomért, a kollégám Ófehértóról jár át naponta — mondja az igazgatóhelyettes.

— Igen, igen, de megéri... Itt a tantestületben olyan jó a szellem, a légkör, hogy megéri — teszi hozzá az ófehértói lakosú pedagógus. Elmondja azt is, hogy ott épített lakást, oda megy majd vissza nyugdíjba, — innen. — Egy kicsit rendezetlen a viszonyunk a tanáccsal, ez a másik baj... — mondja, hangjában derűs bizakodással.

o

Amint elmaradnak mögöttünk a házak, s rápillanthatok a táblára — Nyírgyulaj — örülök: sokat tudok róla. Amit leírtam, azon felül országos emlékhely is. Tárgyi és szellemi nyoma maradt itt az egykori Gyulajon táborozó „nagyságos fejedelemnek” a maga gazdájává lett szegénység édesurának.

Szabó György