Kelet-Magyarország, 1976. december (33. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. december 5. RÉGI MESTERSÉGEK Ősi mesterség metszete. A FAZEKAS A régi mesterek kiöregszenek, velük együtt lassan kihalnak az ősi szakmák is. * A cserépedény-készítő dinasztia leghűségesebb képviselete megyénkben a Farkas nemzedék nevéhez fűződik. Mátészalkán három testvér tevékenykedik, közüliek Farkas János a helyi építő- és szakipari szövetkezet csempeüzemében dolgozik. Ahogy visszaemlékezik, még a dédnagyapja is a fazekas mesterséget képviselte, őseik Tunyogmatolcson éltek. Ebben a szakmában megyénkben nincs is szakképzés. A fia pincér lett, azt mondja, túlságosan sáros ez a munka. Lányai más hivatást választanak. A szövetkezet műhelyében forog a korong, ki tudja hány száz, vagy ezer virágcserép formálódik Farkas mester keze alatt. Ehhez a szakmához az ügyességen kívül nagyfokú formaérzék is szükséges. Nemcsak virágcserepeket, hanem kályhacsempéket, korsókat, padlóvázákat, tányérokat és felsorolni is nehéz, hány és hányféle, ma is szükséges használati eszközt készítenek a fazekasok. Szöveg és kép: Elek Emil Korongolás. Óriás padlóvázák. Múzeumi korsó. Piaci pillanat. Tűzrakás, eget««. .. IPARUNK KIFEJLÉSÉNEK EGYIK LEGNAGYOBB AKADÁLYA A KELLŐLEG MŰVELT MUNKASOKBAN KERESHETŐ .. (EÖTVÖS JÓZSEF) A művelt ember H a nem írnám ide azonnal, hogy ezt a megállapítást nem egy mostani közművelődési fejtegetésből, határozatból idézem, hanem Eötvös Józseftől, s 1870-ből, nagyon nehéz lenne kitalálni. \ Nem régen jelent meg könyvesboltjainkban az Eötvös József művei sorozatban az a kötet, mely a Kultúra és nevelés címet kapta. Olvasás közben szinte kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam, menynyire tanulságosaknak, korszerűeknek éreztem Eötvös József nézeteit, gondolatait, törekvéseit. Noha tisztában vagyok azzal, hogy mai közoktatás- és művelődéspolitikai törekvéseinket lényegi, alapvető különbségek választják el Eötvös és kora világától, mégis, örökösen gondolnom kellett arra is, hogy mennyi a közös, a rokon vonás is az ő akkori és a mai, mostani törekvéseink között. „A nevelés csak annyiban éri el célját, amennyiben az élet viszonyainak megfelel” — hangoztatta Eötvös. Ma sem fogalmazhatunk másként: a nevelés, az oktatás, a művelődés csakis akkor jár jó nyomon, ha az „élet viszonyainak” megfelel, a valóságos feladatok, szükségletek megoldására, kielégítésére irányul. Igen korszerűen fogalmazza meg Eötvös a művelődés, a műveltség jelentőségét az egyes ember és az egyes népek, nemzetek életében is. Íme: „Valamint az állás, melyet az egyes ember a társadalomban elfoglal, sőt még anyagi jóléte is nem testi erejétől, hanem műveltségétől függ: — mert végre is csak szellemi fejlődése az, ami által az ember a természet urává válik — ugyanaz áll egész nemzetekről is, és az újabb idő tapasztalásai bebizonyították azon fel- sőbbséget, melyet magasabb míveltség egyes nemzeteknek nemcsak az ipar és kereskedés, s egyáltalában az anyagi jólét mezején, de még a harctéren is biztosít.” Igaz, hogy ehhez a megállapításhoz hozzá szükséges tennünk, hogy mind az „egyes”, mind „egész nemzetek” művelődési teljesítményét sok, nem művelődési tényező is befolyásolta és befolyásolja, főként a társadalom gazdasági rendje és politikai berendezkedése, s ezek vizsgálatára Eötvös nem helyez elég hangsúlyt. De ezek a tényezők nem ismeretlenek előtte, s ezért tudta a kultúra, a művelődés, a közoktatás kérdéseit korszerűen és szimpatikusán megítélni. Ezért lehetséges, hogy nem kerülte el a figyelmét az sem, hogyan függ össze a magyarországi iparfejlődés lehetősége a művelt munkások tömeges létével, s a címben már idézett gondolataihoz hozzátette: „...miután az ipar mezején is csak az intelligens munka jutalmazó: a szerep, mely ennél hazai munkásainknak jut — ha azoknak míveléséről nem gondoskodunk —, csak az lehet, hogy nyers munkaerőként szolgálnak és saját hasznuk nélkül e haza kincseit másoknak szerezzék meg.” Igaz, hogy a tőkés társadalomban a munkás helyzetét elsősorban műveltségének foka határozza meg, de az is bizonyos, hogy a műveltség jelentős mértékben befolyásolta a kapitalizmusban is az ipar színvonalát, a nemzetgazdaságot éppen úgy, mint a munkabér és a profit alakulását. „... én mindenek közt, bármennyire tisztelem a magasabb tudományokat, bármennyire meg legyek győződve arról, hogy magasabb népművelés lehetetlen oly országban, hol tudomány nem létezik, most is azt mondom, fő és első teendő a népnevelés, mert teljes meggyőződésem, hogy a magasabb tudomány kifejlődése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy művelt népnek egészséges talaján nyugszik.” Nincs itt hely és lehetőség annak elő- sorolására, hogy mi mindennel érvelt Eötvös a népiskolai oktatás fontossága mellett. Egy-két kérdésre azonban Eötvös saját fogalmazásában utalni kell, mert nagyon időszerű ma is. „A szorosan vett népiskolát s az úgynevezett magasabb oktatást még mindig éles határvonal választja el egymástól, miáltal az utóbbinak élvezete gyakorlatilag csak bizonyos osztályokra szoríttatik, és korunk tudományos és gyakorlati pedagógiájának fő feladata: oly módon alakítani át egész oktatási rendszerünket, hogy az az állam és a társadalom jelen viszonyainak megfeleljen”, azaz ha elvileg az állampolgári egyenlőség elvéből következően minden pálya és állás elérhető minden polgár számára, akkor „mozdíttassanak el azon válaszfalak is, melyek eddig a szorosan vett népnevelés és az úgynevezett magasabb oktatás között még léteznek, és valamint az élet, úgy az iskola akként rendeztessék be, hogy az oktatás legalsóbb fokaitól a legmagasabbakig az átmenet és az emelkedés egyik fokról a másikra mindenütt a lehetőségig meg- könnyittessék...” Eötvös már korán, a reformkorban hangsúlyozta, hogy a népnevelés és a népoktatás rendkívül fontos politikai kérdés is. Az állampolgári egyenlőség megteremtése, a társadalmi válaszfalak valóságos ledöntésének elengedhetetlen, fontos eszköze a nép műveltségének emelése. Eötvös korában, kétszeri minisztersége idején sokat kellett Magyarországon harcolni annak az elvnek az elismertetéséért, hogy az egész közművelődési rendszer alapelveinek, tartalmának és feltételeinek meghatározása, biztosítása az állam feladata, nern az egyházé, s nem is az egyes polgároké. Bar egész életében határozottan és egyértelműén harcolt érte, az egyházi befolyást a magyar közművelődésből nem sikerült kiküszöbölnie, s az állam elsőbbségét sem sikerült kétségtelenné tennie. Ez azonban nemcsak rajta múlott. Azok az Eötvös-i nézetek sem vesztették el teljesen aktualitásukat, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit várt Eötvös az államtól és mit a társadalomtól a közoktatás, közművelődés terén. „Azon a napon — írta —, melyen a nemzet éppoly szükségesnek fogja tartani az áldozatokat, melyek tőle népnevelésünk megállapítására kívántainak, mint azok, melyeket a közigazgatás vagy közlekedési eszközöknek fenntartására hozni kénytelen, azon a napon a legnagyobb akadály, mely népoktatásunk emelésének útjában áll, elhárítva lesz, s elsősorban népoktatóinktól függ, hpgy a nemzetet erről meggyőzzék.” De azt is tudta Eötvös, hogy a közművelődés, iskolai oktatás, népnevelés fellendítésére és kellő színvonalra emelésére az sem lesz elegendő, ha az állam a kívánt módon belátja annak fontosságát és mindent meg is fog tenni annak érdekében. Emellett nagy szükség van és lesz a községek, a helyi hatóságok támogatására is. Igen tanulságosak Eötvös azon nézetei is, amelyek arra vonatkoznak, hogy az állam milyen alapon kíván magának meghatározó szerepet a gyermek nevelésében a szülővel szemben is. „Azon okoskodás — írja egyik alkalommal —, hogy az államnak minden beavatkozása a nevelésbe a szülők szabadságát semmisíti meg, elveszti súlyát: ha meggondoljuk, hogy nemcsak a szülők, de a gyermekek jogai is forogván kérdésben, az, ami a szülők szabadsága korlátozásának neveztetik, nem egyéb, mint a gyermekek azon jogának biztosítása, mely szerint minden állampolgár megkívánhatja az államtól, hogy a törvényben biztosított jogainak élvezete neki lehetővé tétessék, és hogy éppen ezért az iskolakötelezettség s minden, ami azzal összefügg, nem a szabadságnak megszorítása, hanem védelem, mellyel az állam főképp azoknak tartozik, akik, mint a kiskorúak, saját jogaik védelmére nem képesek.” Elismeri ugyan Eötvös a szülő jogát, főként kötelességét, hogy maga is tegyen meg mindent gyermeke neveltetése, iskoláztatása érdekében. De ezzel kapcsolatban nem az egyéni, egyedi erőfeszítésekre, kezdeményezésekre helyezi a hangsúlyt, hanem a társadalmi, társulati, közösségi segítségre, kezdeményezésre. Ezért szorgalmazta — nem nagy sikerrel — a „népnevelési egyletek” alakítását, szervezését, melyet a mai szülői munkaközösségek korai előfutárainak is tarthatunk. Eötvös tudta, hogy „a népnevelés ügye nem puszta törvények és minisztériá- lis rendeletek, hanem csak a népnek közreműködése által indulhat jobb fejlődésnek”, tudta, hogy hátramaradásunk a népnevelés mezején nagy, s egész történeti, nemzeti fejlődésünk azt kívánja, „hogy sokat tegyünk egyszerre és sokat rövid idő alatt”. Ennek érdekében tehát ,,az egész nemzetnek akarni és cselekedni kell”, s ha a nemzet belátja az ügy fontosságát, az emberek, az állampolgárok meg is találják a módját, ahogyan a közös, nagy munkában részt vehetnek. Ezt a társadalmi közreműködést, segítést akarta ő biztosítani a népnevelési egyletek sokaságával. Az egylet számára konkrét programot dolgozott ki, teendőit elvi síkon úgy fogalmazta meg, hogy törekedjen „a népnevelés terén minden hiányokat felkeresni, azokon lehetőleg saját erejéből segítem, amennyire pedig az erejét túlhaladná, a bajok orvoslására szükség esetén magát a közoktatási minisztériumot is felhívni”. A bőségesen idézett Eötvös-i nézetek, gondolatok közel állanak hozzánk, mai gondjainkhoz, törekvéseinkhez. Azért idéztük őket, hogy kedvet ébresszünk olvasásukhoz, mert sokat tanulhatunk azokból. Átélhetjük olvasás közben azt is, amit sokak mindennapi munkájuk során ma is tapasztalnak, hogy a művelődésügy területén minden apró, szerény eredményért milyen szívósan és fanatikusan kell közeledni és soha nem szabad elfáradni.Hársfalvi Péter
