Kelet-Magyarország, 1976. december (33. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG 1976. december 25. Szakonyi Károly: VAN REMÉNY A klinika sebészeti osztályán hétfőn reggel az izgalom a tetőfokára hágott. Dr. Takách kandidátus-főorvost már a portán megállította Szőke bácsi, a kapus a jó hírrel: — Tegnap olvastam az újságban, főorvos úr, kérem ... — Igen, tudom, magam is olvastam — bólintott siettében a kandidátus. — Remélünk, Szőke bácsi! A főnővér is azzal fogadta az osztályon: — Hát megjelent! És ráadásul a vasárnapi számban! — Igen, igen, Ilonka, de kérdés, olvasta-e valaki ? Dobos adjunktus éppen kijött az orvosi szobából: — Kérlek, főorvos úr, szólhatok a műtősnek, hogy azt az ulcusost... — Olvastad? — kérdezte dr. Takách. — Ó, hogyne, tegnap az első dolgom volt, hogy átböngésszem a lapot! — Jó reggelt, főorvos úr! — csörgött el mellettük a kerekes tálalókocsival a diétás nővér. — Azt ígérték, hogy a pénteki számban már benn lesz, és tessék, még csak tegnap... — Torlódás van a lapoknál — mondta dr. Takách. De Takách kandidátus még fel sem vehette a fehér köpenyét, máris megszólalt szobájában a telefon. — Hát végre, tanár úr, kérem, végre megjelent! — hallotta a személyzeti előadónő hangját a készülékből. — Vasárnap hajnalban, amint felnyitottam a szemem, rohantam az előszobába a sajtóért, (így mondta: a sajtóért), s képzelheti, mekkora volt az örömöm. De ami még boldogabbá tett, tanár úr, «kérem, s amiért máris felcsengettem magához: van remény! — Remény vagy eredmény? — kérdezte a főorvos. — Hát... talán eredmény is! — Komolyan mondja? — kiáltott önfeledten a kagylóba. — A legkomolyabban. Máris itt van valaki ... — Ott? Magánál? Hát akkor gyorsan intézkedjen, kérem... — Sajnos nem tehetek semmit, amíg nem beszélt önnel. — Kicsoda? — Az illető. Már küldöm is fel önhöz... — Felküldi? De kérem, én most nem érek rá! Nyolckor vizit, aztán be kell mennem a műtőbe ... egy ulcus ... gyomorműtét ... — Ajaj, ne mondjon ilyet, hogy nem ér rá, kedves tanár úr! Felelőtlenség... — De elvtársnő! Tele vannak a kórtermek, egy csomó súlyos eset, az ulcusos hasát már leberetválták ... — Szó sem lehet most műtétről, már ne is haragudjon. — Akkor mindent elvesztettünk! — Az illető? Az illető hölgy? Nem, sajnos nem tud várni, azt mondja, sok időt nem áldozhat erre a kérdésre ... — Hát akkor ne áldozzon, a fene egye meg! Ez egy sebészeti osztály, máris rengeteg időt fecséreltem el... — Tanár úr! Várjon, ne tegye le a kagylót! Gondolja meg, mennyit küzdöttünk ezért a pillanatért... Kérem, szíveskedjék helyet foglalni... — Tessék?! — A hölgynek mondom, mert türelmetlen. Pardon . .. Tehát lesz szíves? Mert ha most nem fogadja, én nem vállalok felelősséget ... Tudja, hogy ez mindannyiunk érdeke! Az öné. a személyzeté, a betegeinké! Küldhetem? — Képtelenség! — sóhajtott fel a kandidátus! — De jól van. Küldje fel. — Akkor még csak egy szót! Emlékszik a megállapodásunkra, kedves tanár úr? Tudja, mire célzok! Amit megbeszéltünk ... — Ja, igen, igen ... Még azt is?! — Kérem tehát, hogy annak a szellemében ... gondolom, a főnővér addig majd intézkedik ... És ... kávét vagy teát? — Hogyan? — Nem, semmi, csak a hölgytől kérdem, hogy a teát szereti-e jobban, vagy a kávét? — És mit szeret a hölgy? — Most mondja, hogy a teát. És azt mondja, hogy a teák közül is leginkább az Earl Grey-t. — Honnan vegyek én most angol teát? Kérdezze meg, hogy indiai megfelel-e? — Várjon —, mondta a személyzetis a telefonba. Majd egy pillanat múlva. — Hát jó, azt mondja a hölgy. — Hát jó?! Nagyszerű! Nagyon örülök! De, hogy mindennel meglegyünk, tartóztassa még legalább tíz percig! — Megpróbálom. Bár nagyon ideges ... nagyon szenzibilis személyiség. D r. Takách még le sem tette a kagylót, máris bekopogott az adjunktus. — Az ulcusosnak beadtam az előkészítő injekciót. Beszélsz vele, kérlek, a műtét előtt? — Kivel? Az ulcusossal most nem érek rá... — Most nem érsz rá?! — Ne kérdezz semmit, hanem szíveskedjél a segítségemre lenni! A személyzetis telefonált, hogy máris itt van nála ... — Fontossági sorrend! — sóhajtott dr. Takách. Tíz perc múlva maga a személyzeti előadónő kísérte fel a hölgyet. Addigra már az egész osztály tudott a nagy eseményről'; mindenki a helyén volt: a főnővér a pultnál állt egyenes tartásban, körülötte a nővérek, az orvosi szoba előtt az adjunktus meg az alorvosok, a műtős a konyha ajtajánál várakozott, hogy adott jelre beszólhasson a diétás nővérnek a teáért. A betegekkel nem lehetett bírni: akik csak felkelhettek, ott tülekedtek a kórtermek aj- tajaiban, hogy lássák ... Amint kinyílt a liftajtó, a főnővér becsöngetett a főorvosért. Gyönyörű pillanat volt: dr. Takách semmit sem késlekedett, tárt karral, nyájas mosollyal sietett ki a szobájából, s ugyanakkor az osztály beosztottjai, ugyancsak bájos mosollyal, egyszerre meghajoltak. A betegek is, mintha vezényszóra tették volna, reménykedve felsóhajtottak. — Parancsoljon! — mutatta az utat a szobája felé dr. Takách. A legkényelmesebb fotelba ültette a hölgyet. Kopogtak: a diétás nővér tálcán hozta a gőzölgő, illatos teát. — Sajnos, nem Earl Grey — mondta a kandidátus. — Ha megengedi: Dr. Takách Kornél! — Balogné! — biccentett a hölgy, s keresztbe vetette lábát. Divatos, teli talpú csizmát viselt, ocelotutánzat bundát, kasmír fejkendőt. — Rum nincs a teához? — Na, nem baj — intett a főorvos zavart mozdulatára. — Előre meg kell mondanom, hogy sajnos a kórházi kosztot nem bírja a gyomrom, úgyhogy valami tisztességes helyről hozassák nekem a kosztot, ha ... — Ha? — kapta fel a fejét a főorvos. — Ez csak természetes, kedves Balogné — vágott közbe sietve a személyzetis. — Ha ... — folytatta a hölgy, teáját szür- csölve —, ha megegyezünk. A személyzetis elvtársnő nagyjából elmondta, mi lenne a feladatom, de én szeretek alaposan körülnézni. Szóval maga ... maga itt a főnök? — A főorvos úr — bólintott mosolyogva a személyzetis. — Egyetemi tanár... — Tanár? Ajaj! Azok elég rendetlenek. Egy pedagógus házaspárhoz is jártam, igaz, hogy reggelire mindig kaptam tőlük egy kupica barackpálinkát, mert azt is szeretem, aztán két tojást pohárban, és friss zsemlyét, a délelőtt folyamán három üveg lengyel sört... lengyelt!... és komplett ebédet, uzsonnát... és persze húsz forintot óránként. De rendetlenek voltak. — Rend, rend, hogyne! — Majd megnézem. És hányra kell bejárni? — Hatra. — Hatra? Hát mi a csudának? Vegyék figyelembe, hogy ""veszítek! Itt nem tudok megkeresni napi kétszáz forintot! — Mennyit? — kérdezte a kandidátus. — Kalkulálni kell, kérem, mindennek arányban kell lenni, kérem ... Gépesítés van? — Természetesen — mosolygott állhatatosan a személyzetis. — Porszívó, padlókefélő ... — És műanyag vedret kérek, ha majd meg tudunk egyezni! Mert a pléh vödör zaja idegesít. Ezt mindenütt megkövetelem. Gumikesztyű? — A legelemibb. — Na, jó, akkor nézzünk szét. Dr. Takách felpattant. Egész stábjával együtt készségesen végigkísérte Balognét a sebészeten. A hölgy nézelődött, hümmö- gött, benézett a sarokba, az ágyak alá, végigsimított az ablakpárkányokon, bekukkantott a mellékhelyiségekbe is. — A fürdőszoba és a vécé az nem megy! — Nem? — kérdezte félénken a főorvos. — Nem, az nem. De látom, vannak itt fiatal nővérek, azoknak sem árt a mozgás. És a hatórai kezdés sem megy. — Valahogy nem lehetne mégis? — bá- tortalankodott a személyzetis. — Hát mit képzelnek, van nekem dolgom otthon is. Kertes házban lakom, tar- . tok néhány baromfit... Na, hát majd beérek amikor beérek! Holnap kezdhetek ... de nem, inkább majd pénteken, mert re- ^ mélem, a szombat az szabad? Persze egyelőre csak próbaidőre! — Próbaidőre? — nézett segélykérőén a személyzetisre a főorvos. — Próbaidőre, megmondtam! — szögezte le Balogné. — Ezer hely közül választhatok. Kalkulálni kell! Melyikőjük kísér le a kapuig? — Kérlek, adjunktus úr, légy szíves! — nyögte a kandidátus. — Csodálom, hogy maga, tanár létére csak indiai teát tart — mondta a búcsúzásnál Balogné. H osszú percek múlva tért csak magához dr. Takách. Végre a műtétre váró ulcusossal foglalkozhatott. A beteg elgyötörve, alig hallhatóan kérdezte: — Sikerülni fog, tanár úr? — Ne aggódjon, ma már egy gyomorműtét ... — A. nem a gyomorműtét! — legyintett a sápadt férfi. — Én a takarítónőt kérdezem. Kiss Attila karács onyi grafikája. Illyés Gyula: Kapkodás, ha jő a hideg Nem tavasszal, de ősszel lesz izgatott a táj, ahogy sok karja jár, ahogy a szélbe szállt lombot szaporán összekapkodná, — mire már? hogy újra egybe-kösse? akár a piaci kufár, ha a hirtelen támadt vihar dönti a sátrat és ő — bukása a kár! — menti a portékát, a sok tűt, szappant, szalagot, filléres kacatot, mit gonddal kirakott, hátha vevőre talál — (oly hosszú a nyár!) Ősszel nézd, ne tavasszal, ha kapkod ilyedten a kopasz gally, ezeket is a reszketeg, mozdulatú vén szemeket, aszú arcokat; megriadt szökdelő mosolyaikat — hogy szedik magukba a fényt, az örömet, mit még lehet, beh zsugorian a reményt, a maradék meleget! Ha lám már szétverve itt is a vásár s magasan száll, szebben, mint eleinte, bár hófelhőkbe keringve a szalag, a csipke !... A fogtechnikus, aki a napi laboratóriumi munkája után este, a lakásán pácienseket is fogadott, mindössze hatszáz forintot kért a teljes műfogsorért, úgyhogy ezt az összeget még az olcsó munkát kereső Vasadi Győző is feltűnően alacsonynak találta. — Aztán jó lesz az a fogsor? — aggályoskodott. — Ügy fog rágni vele, uram, mint a saját fogával — Fogás nyugtatta meg a mester sokat ígérőén. Egy hét se telt bele, újból megjelent a fogásznál. Elpanaszolta, hogy egyáltalán nem tud enni az új fogsorral. — De kérem — mondta a fusizó —, ön talán túlzott reményeket fűzött ehhez a protézishez. Elvégre ez csak műfogsor, ez nem pótolhatja tökéletesen a valódit. Vasadi nagyot nézett. — Na és? Ki is tetszett fizetni? — Mi az, hogy kifizettem?! —•" pattant fel Vasadi dühösen. — Hatszáz forintot fizettem érte! — Na látja! — zárta le a vitát a fusizó. — Ha kifizette, akkor már a sajátja. Heves Ferenc Baranyi Ferenc: A romantika elégiája A szűk sikátorok romantikája — mely otthonosan mozgott Óbudán — új házak közt helyét már nem találja s egy ósdi komppal átkel a Dunán. A szűk sikátorok romantikája a Józsefvárosban keres hazát, de nem kacsint szerencse ott se rája, mert ott is egyre tágul a világ. A szűk sikátorok romantikája otthontalan bolyong ma Pest-Budán, az ajtaját előtte kulcsra zárja kertváros-Zugló és parkos Tabán. Angyalföld is felszedte már alóla a dal-koptatta macskaköveket, a járdákat betonburokba vonta, amin nem séta! senki, csak siet. S a szűk sikátorok romantikája megadóan bólint és mit tesz, ím? Beköltözik egy földszintes lakásba a Krúdy-könyvek sárgult lapjain. Rév Miklós fotógrafikája
