Kelet-Magyarország, 1976. december (33. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

1976. december 25. KELET-MAG Y ARORSZÁG 5 Karácsonyi ^ Királyfalvi Elek interjú _____| vasbetonszerelő művezetővel A tévé képernyőjén lőnek. Hitler acsarkodik, rohamosztagosok me­netelnek, Horthy a biztos halálba küldi a magyar katonák tíz- és tízezreit. Ülünk és vacsorázunk. Kiáltok a fiam­nak, most hagyja abba a játékot, lőnek. A gyerek érdeklődik, mi lett volna, ha Hitler győz, mi most hol lennénk. Egy csizmás katonára bök a képernyőn, azt mondja, talán ő volt a nagyapám, ő nem jött haza a Don-kanyarból... Ülünk a képernyő előtt. Ismét lőnek, Libanonban. Bomba robban, Skóciában, Zsoldosok gyakorlatoznak egyelőre bá­bukra lőnek, valamelyik dél-afrikai köztársaságban. Ülünk és újra kiabálok a gyereknek, gyere, igazi háború. És bosszankodunk, hogyisne, amikor a múlt héten javíttattuk azt az átok té­vét és újra rosszalkodik. Ismerős érkezik, s egy mondatban ki­önti keserűségét, megint becsapta a bol­tos, azt ígérte, ma kapnak banánt. De­hogy! S még ráadásnak hozzáteszi, az égvilágon séhol nem kapni karácsonyfa­égőket, márpedig ő ragaszkodik a prak­tikushoz, minek bebüdösíteni a lakást a gyertyával... Idill a képernyőn, szerelmespár, sé­ták. S a fiúnak eszébe jut, hogy ez volt az az utca, amelyet földig rombolt a háború. S már peregnek is az emlékezés filmkockái. Szellőztetünk, mert a helyi hőközpontos megint nagyon rákapcsolt. És milyen kellemetlen ez a száraz me­leg... A képernyőn a népszerű színész há­borús kuplékat énekel. Rongyokban lóg róla a gönc, hogy minél élethűbb le­gyen. Leszaladok a szeméttel, a kuka­edényt már megint nem ürítették ki. Mozdulni sem lehet a kidobált ócska cipőtől. Valaki nagytakarított a pincé­jében. Zokogó embereket faggat a tévéripor­ter, idősebb néniket, bácsikat, akiket szanáltak. A nénik, bácsik sírnak, si­ratják a régit, a reggeli didergést, az aprófaaprítást, a tűzhelykormolást, a lavórt, az udvari vécét. Hogyan fogjuk megszokni a bérházat, mi lesz velünk, hát már a meszelés örömét is elveszik tőlünk? Mit kezdjünk a tapétás fallal, a szőnyegpadlóval, a csapból folyó hi­deg-meleg vízzel... Nyüzsgünk a képernyő előtt, nagy perpatvar támad: az isten se tudna igazságot tenni. Mit nézzünk, az egyes vagy kettes műsort, netán a szlovák, a szovjet, a román adót. Emitt focimeccs, amott partizános film, a románoknál egy francia vígjáték, a szovjeten nagy­gyűlés, utána Mojszejevék. Dönteni kell végre, megvegyük a kis hordozható té­vét és a másik szobában a család má­sik fele nézheti a neki tetsző műsort. De talán értelmesebb lenne megpróbál­kozni a színes tévével, igaz ma még majdnem egy fél Trabant árát kérik érte... Búvárok, mélytengeri kutatók buk­kannak fel a képernyőn. A sötétség vi­lágának titkait kutatják. Rég élt hal­fajták nyomait, s egy elsüllyedt hadi­hajóra találnak. Páncélsisak, fegyverek, csontváz — korallbástyával befalazva. Talán japán hadihajó volt — mondja a kommentátor. A legénységnek annyi ideje sem volt, hogy észlelje a veszélyt. A hajót valósággal kettészelte a robba­nás. A búvárok megtapogatják a több mint harminc éve hullámsírban pihenő hajót. Jópofáskodva fricskát dobnak a csontváznak és indulnak a felszínre. Is­merősömnek a filmről jut eszébe, hogy már lassan egy éve nem kapható a ja­pán Thosiba magnósrádió, s kénytelen lesz hazait venni... Közben a konyhából „hírnök jő”, nincs melegvíz — mondja.Ez már még­is túlzás, nem is szólnak, csak egysze­rűen nincs meleg víz. Ismét a képernyő. Hangulatos falusi kép, hajnali tüzek, disznóölés. Durrog a gázperzselő, sürögnek-forognak a köté- nyes férfiak, nők. A Zsiguli kombi „fa­rába” kerül a sertés, Így fuvarozzák az ötvenlépésnyi konyhába. Igyekezni kell, mire a tévében kezdődik a bűnügyi film, már vacsorázni Szeretnének. „Nem akarunk lemaradni ^stnmiről, ami jó” — mondja a tévésaLpiy. K ikapcsolom ezt á távolba, múltba és jövőbe néző. csodamasinát és eltöprengek a szavakon. Valóban nem akarunk lemaradni semmiről, ami jó. Titokban elgondolom, ezután mégse szólok majd a gyereknek, ha ismét lő­nek a képernyőn... A megszenvedett aranygyűrűről ön hatszor volt Kiváló dolgozó; a mi­nisztertől vette át a Munkaérdemren­det s tavaly az elsők között kapta meg a negyedszázados törzsgárdatagságért az aranygyűrűt. Sikeres embernek érzi ma­gát? — Nem panaszkodom. Igaz, egy éve idegzsába jelentkezett a karomban s az or­vos azzal vigasztalt, lehet, hogy ez már így is marad. Nem veszélyes, ki lehet bírni. Az ember ne sajnáltassa magát, nem igaz? Hallottam, hogy segédmunkásként kez- w dett a vállalatnál. — Rosszul hallotta. Volt nekem segéd­levelem, csakhogy annak annyi köze volt az építőiparhoz, mint hajdú a harangöntéshez. Apánk cipészmester volt, szép nagy család­dal áldotta meg a sors, négy fiú, két lány. De mi, fiúk, sehogy sem vágyódtunk a kis csirízes műhely után. Levegő, tágabb világ volt az álmunk. Hárman, köztük én is, a hentes és mészárosságot tanultuk ki. Csak­hogy mi lett a vége? Negyvennyolcban, ami­kor kezembe nyomták a segédlevelet, nem igen romlott rá a hús a hentesekre, mert nem is volt hús. Munkalehetőség még úgy­se. Nem volt mit tenni, bekopogtam a mun­kaközvetítőbe, mindegy, bármilyen munka, csak adjanak. Így küldtek el a magasépítő nemzeti vállalathoz, ahol Kovács Zoltán, a munkaügyis rám nézett, látta, nem fúj el a szél, bírom a nehezebb munkát is, hát el­igazított a Hangya Olajütő felújítási mun­káihoz, közvetlenül az állomás közelébe. A betonozókhoz kerültem. Akad, akivel úgy utáltaíják meg a fizi­kai munkát, hogy a legnehezebb posztra teszik. Nem gondolt rá, hogy megszökik? — Mondtam már, hogy akkoriban nem válogathattunk, mert nagyítóval sem lehe­tett munkaalkalmat találni. A mázsáktól meg nem féltem, megszoktam. Most sem va­gyok rossz bőrben, de akkor... i Akkor mégiscsak segédmunkásként kez- w dődött ez a karrier. — Hát, ha így nézzük, úgy. De miért mondja, hogy karrier? Nem szeretem ezt 'a szót, nem illik a magamfajtához. Nekem csak életem van, nem karrierem. Egyébként nem sokáig voltam trógeroló. Két hónap múlva a vállalat felhívással fordult a fiá- talokhoz: aki akar, szakmunkásképzőbe me­het, munka mellett. Tetszett nekem a beto­nozás, férfiembert kívánt. Meg akkor kez­dett bejönni a divatba a vasszerelés. Ezt vá­lasztottam, egy év után nagyon szép bizo­nyítvánnyal végeztem. A Nehéz lehetett dolgozni is, tanulni is. — Egyáltalán nem volt nehéz. Akkor, az újjáépítés idején különben sem volt időnk azon meditálni, mi nehéz és mi nem. Ha vé­geztünk egy-egy fontos munkával, nem moz­gósították a rádiót, a tévét, még újságíró se énekelte meg a dicsőségünket. Csak jött a beruházó megbízottja, munka végén behí­vott bennünket a felvonulási barakkba, s azt mondta, köszönöm, emberek, ez igazán jól sikerült, itt van egy üveg pálinka, fo­gyasszák el jó egészséggel. Azt mondta, azért döntött a vasbeton­szerelés mellett, mert az férfias munka. A pénz nem érdekelte? Vagy volt még más indok is? — Akkor nem úgy volt, hogy a vasbe- nos többet kap, mint a falazó. Ügy 180-200 rint körül kapott minden ember hetente, ztán meg az iskola hozta meg igazán a ídvemet. Mert nehogy azt higgye, hogy a isbetonosnak csak azt kell tudni, milyen ányban keverje a cementet, a sódert. Fő ntárgyunk a tervolvasás, a műszaki ismé­tek voltak, meg matematika, munkaszef- :zés, már ahogy akkor lehetett. Hát, ezé­irt is szerettem meg az egészet. ;- i. Gondolom, ezután minden simán ment. — Rosszul tetszik gondolni. Jóformán meg sem száradt a tinta a bizonyítványo­mon, öregfiúként elvittek katonának. Határ­őr voltam az ötvenes évek elején a nyugati meg a déli határon. Többet nem mondok- Aztán sem ment minden simán, a leszerelés után sem, bár visszakerültem a régi he­lyemre. m Mi történt? — Közben kicserélődtek az emberek, s az idősebbek gyanakvóan néztek a fiatalabb- ra. Egy szaktársammal állítottunk be kato­naság után a brigádhoz, mert hogy együtt szereltünk le. A gépjavító állomáson építet­tünk, s már az első nap próbára tettek ben­nünket : lássuk, mit tudnak a fiatalurak. Egy víztároló medence teljes vasszerelését bízták ránk, ami ma sem gyerekjáték. Itt a rajz, itt meg a vas — mondták az idősebbek, szin­te fenyegetőleg. Hajtottunk ketten, mint a gépek, úgy vigyáztam minden mozdulatra, mintha attól függne az életünk. Hihetetlenül hamar készen lettünk a munkával, s amikor kértük, vegyék át, a művezető többször is rákérdezett: de biztos, hogy teljesen készen vannak vele? Aztán nem győzött csodál­kozni. Nagy kő esett le a szívünkről, mert mégiscsak kihagytunk három évet... Na, ez a siker még irigyebbé tett egyeseket. Külö­nösen a brigádvezetőt, aki sorra ránk osz­totta ki a legnehezebb munkákat, természe­tesen nekünk adták a legkisebb órabért is. Láttam, ennek nem lesz jó vége. A brigád­vezető játszotta a keménygallérost. Ha pél­dául a csörlőbe több mázsás anyagot emel­tünk, ő az ablakból nézte. Különben mindig a sarkunkban volt, mint egy régimódi inté­ző. Azt mondta, majd akkor gyújtsunk rá, amikor ő. ö ugyanis nem dohányzott. £ Meddig bírták idegekkel? — Egy ideig csak-csak. Aztán egy szó­csatánk a főmérnöki szobában ért véget. Ne­künk adtak igazat, s bár én nem azért men­tem, de már mint brigádvezetővel szorított kezet velem a főmérnök, aki egyébként tud­ta, mire vagyok képes. Kettévágták a bri­gádot, velem maradtak a fiatalabbak. Volt brigádvezetőm, aki kis taknyosoknak nézett bennünket, még idegesen odalökte a főmér­nöknek, ha szükség lesz rá, üzenjen érte. Máig sem volt rá szükség. Nem néztek önre ferde szemmel a töb­biek? Mondhatták volna, hogy kinyitot­ta a száját és máris érvényesült. — Nézze, én nem azért szóltam, mert feljebb akartam kerülni a létrán. Nem én vagyok az egyetlen munkás, aki akkor is, most is rácsap az asztalra, ha igazságtalan­ságot lát. Mit veszíthettem volna én akkor? Vasbetonszerelőre szükség volt, tudtam, nem maradok kenyér nélkül. Mostanában ezt úgy fogalmaznánk, hogy érvényesült az üzemi demokrácia. Ennyi az egész. Különben sen­kit sem csalogattam magammal, csak azok jöttek a brigádba, akik bíztak bennem. Ezzel azt akarja mondani, hogy innen nyílegyenesen ívelt felfelé a brigád és az ön pályája? — Ezt a szót sem szeretem, hogy pálya. Mi így sose gondolkodtunk az életünkről, a munkánkról. Mi építettünk, betonoztunk, ennyi volt minden. Ha látott volna bennün­ket annakidején, amikor a Guszev-telepen, a régi lovardában nagykereskedelmi raktá­rakat alakítottunk ki, akkor nem igen fo­galmazna olyan szépen. Itt a tetők alatt na­pokig lapos kúszásban szereltünk a betono­záshoz. Átok nehéz volt. De ebben is akadt valami jó. Beigazolódott, hogy minden vala­mire való kollektívában egy az öröm, egy a bánat. Biztattuk egymást, lelket vertünk a csüggedőkbe, aztán jókat nevettünk, amikor kiborítékolták a szép pénzt a végelszámolás­nál. Nem sajnáltuk magunktól az egy-két üveg sört sem. Egyébként 1960-ban, a SZÄ- ÉV-nél az elsők között mi vállalkoztunk a szocialista brigád cím elnyerésére. — Ebben, látja, egyetértünk. Persze, hogy nem így történt. A brigád tagjainak túlnyomó része vidékről járt be, sokan még ma is így vannak, ök aztán nem igen so­kat tudtak a mozgalomról. Azt viszont csak a vak nem látta, hogy ezek az emberek egy­re éhesebbek lesznek az új ismeretekre, ar­ra, hogy minél többet tudjanak a körülöt­tük zajló világról. Én 51 óta vagyok párttag, s most ne tűnjön dicsekvésnek: ez is köte­lezett engem arra, hogy megpróbáljam eny­híteni azt a bizonyos éhséget. Akadt persze olyan ember is, aki legyintett: minek ide vállalás meg verseny, a munkát ránk szab­ják, azt el kell végezni. Higyjék el nekem, a hétköznapok egyhangúsága nagyon el tud­ja kérgesíteni az ember lelkivilágát. Kell egy kis új szín, egy kis új izgalom mindig. Hát, valahogy ezt érezték, meg akarták az én em­bereim, amikor egyetértettek a vállalások­kal. Később már maguk is javasoltak új programokat; nemcsak kikapcsolódást, meg szórakozást, hanem szakmai képzést, társa­dalmi munkát, alaposabb eligazítást a vi­lágpolitikában. Hirtelenjében nem is tud­nám megmondani, hányszor tettünk eleget a feltételeknek. Az ember az ilyeneket köny- nyen elfelejti. A vereségek viszont sokáig emlékezetesek... Q Egy szocialista brigád vereségei? — Igen. Miért csodálkozik? Egy közös­ségben ahány ember, annyi féle. Meg aztán a szocialista brigád sem azt jelenti, hogy ott mindenki maga a tökéletesség. A többséggel nem volt baj sohasem. Nézze, volt idő, ami­kor egymás mellett dolgozott az én brigá­domban a pártbizottsági tag és egy lelkész, akinek nem adtak plébániát. Mondhatom, rendesen dolgozott ő is. Hanem, befogadtunk magunk közé ez idő tájt egy olyan embert, aki a börtönből érkezett. Nagy fogadkozással vállaltuk, hogy mi majd rendes embert csi­nálunk belőle. Először ment is minden si­mán, hajtott, szépen, nagyon szépen keresett. Talán ez is lett a baj: újra inni kezdett. Szóltunk neki szépen, csúnyán, büntettük, biztattuk, felváltva. Hiába: naponta szégyent hozott a munkásember becsületére. Mert látszatra ő is munkás volt. Megváltunk tő­le... Máskor meg egy javító-nevelő mun­kára ítélt sofőr került a brigádunkba, csök­kentett bérrel. Befogadtuk, segítettünk rajta. Falra borsó minden vállalkozás, kerülte a munkát, cinikus volt. Mondom neki egyszer, szaktárs, hova andalog azzal a hévérrel a kezében. Fülig nyíló szájjal válaszolt: „Me­gyek, megemelem vele az órabéremet.” ... Hát, ilyenek is voltak, vannak. Nézze, igaz, hogy kell a jó szó, az agitáció, de ha mindez kevés, a kollektíva nem riadt visz- sza a bércsökkentéstől sem. Ha kevesebb vadpénz jut majd a szivarzsebbe, kocsmá- zásra, azon talán csak elgondolkodik az il­lető ... Ne vegye sértésnek: hallani róla, hogy az építkezéseken elég gyakran falazás helyett kártyáznak az emberek? — Gyakran? Ez nem igaz. Előfordul. Csíptem már el én is ilyeneket. Nem ro­hantam le őket. Első szavam ilyenkor min­dig a vezető szerelőhöz szólt, aki felelős az állandó foglalkoztatásért: mit mulasztott, miért mulasztott. Mert egyesek nem is bán­ják, ha a vezető mulaszt... Persze, a dol­gozó se ússza meg szárazon az ilyen esetet. Röviden, de hatásosan kell ilyenkor intéz­kedni. Munkaidőben nem lehet mesedélutánt tartani. ^ ön tehát szigorú ember? — Ha úgy gondolja, hogy félnek tőlem, akkor nem. Szerettem és szeretem magam körül a rendet. Felfelé is volt már összeütközése? — Nem is egyszer. Tíz évig voltam bri­gádvezető, 65 óta művezetőként dolgozom, az emberek irányítása és az anyag előteremté­se a feladatom. Ebből már sejthető, hogy nem éppen „csendes” munkakör az enyém. Mennyi a keresete? — Nem jó a kérdés. Talán el sem hiszi, hogy amikor művezetőnek kineveztek, havi ezer forinttal csökkent a keresetem. Most is jó néhány beosztottam van, aki többet ke­res nálam. Egyébként nem titok: átlagban összesen havi 4700-at kapok. Nekem meg­felelő, a rám bízott feladat is szép. Hanem, megbecsülni nemcsak pénzzel lehet. Már em­lítette a kitüntetéseket. Aztán szolgálati la­kást kaptam a vállalattól. Látja, erről még nem is kérdezett: 56 májusában nősültem, van két tündéri lányom, a feleségem a ke­reskedelemben dolgozik. Mikor pihen? telésc? Van valamilyen kedv­— Jó időbeosztással az ember arra is szakít néhány órát, hogy kikapcsolód­jon. Szerencsés helyzetben vagyok: a la­kásunknál, amit időközben megvásároltam, van egy tenyérnyi udvar, ott kertészkedem. Rózsákkal foglalkozom, oltogatom, babusga­tom őket, a saját gyönyörűségemre. Aztán van egy kis hétvégi telkem Sóstón, barackos. Az is lehetőséget ad a felfrissülésre. Egyéb­ként hetvenháromban vettünk egy Zsigulit, el-elruccanunk azzal is hétvégeken a he­gyekbe. Külföldön is jártunk már, láttam a tengert. Ilyennek képzelte el az életét, amikor belépett a munkaközvetítőbe? — Látja, ezen sem gondolkodtam még. De azt hiszem, ilyennek. Persze, amikor 49- ben még racsnis ollóval vágtuk a vasanya­got, dehogy gondoltam én olyan gépekre, amilyenek ma vannak. Amikor az arany­gyűrűt megkaptam, eszembe jutott sok minden: a vesződés, a sok teher, a pillanat­nyi kis örömök. Csak egyedül azt sajnáltam, hogy elmúlt egy bő negyedszázad s a zsá- bárnat leszámítva én még mindig olyan fia­talnak érzem magam, mint amikor beálltam betont keverni. Még van jó tíz évem. Sze­retném megélni a munkahelyemen, hogy a legszigorúbb műszaki ellenőr, az új lakásba költöző család is tiszta szívvel mondja majd a vasbetonszerelőknek: emberek, ez nagyon szép munka volt. Köszönöm az interjút, r Képek Bocsásson meg: azt meg én nem hiszem önnek, hogy a vasbetonszerelők egyik pillanatról a másikra rádöbbentek, ne­künk pedig ezután másként kell élni, dolgozni, tanulni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents