Kelet-Magyarország, 1976. november (33. évfolyam, 260-283. szám)
1976-11-17 / 272. szám
1976. november 17. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Fogalmaink rangsora A naményi országúton jutott eszembe az a dalszövegrész, mely azt mondja, hogy: nekünk nyílik minden virág. Feltehetően más is ismeri, hiszen akik a színes levelekkel ékes gallyakat, korábban a virágokat tépték, ezt olyan szó szerint vették, hogy lassan nem is maradt hírmondó sem. Nekünk, tehát ebben benne vagyok én is, hisz’ a többes szám első személye cseles dolog. Ha benne vagyok, akkor ez a nekünk azt jelenti, hogy sok „nekem" is belefér. De hogy bővüljön a kör, a minapi látvány újabb sorocska költésére ingerelt, arra nevezetesen: nekünk folyik minden vízcsap. Mármint közös vízcsap az utcákon. Ott állnak mellette a magánkocsik, s a buzgó, ám spórolós autós a közvízzel mos. Miénk a kút, közkút, s ebbe a közbe beletartozom én is, nos, ki tilthatja meg, hogy némi ultrával keverve odacsurgassam a közterületre, melynek egy darabjja az enyém is?... Szatmárban utazva egy almáskert mellett láttam néhány kocsit álldogálni, utasai éppen szüreteltek. No nem a gyorsabb betakarítás érdekében, hanem a csomagtartó feltöltésén buzgólkodva. Hogy minél szaporábban menjen, még a gallyat is leszedték, mert így egyszerűbb volt. Végtére a gyümölcsös közös tulajdon, s ki mondhatja, hogy nem nekünk terem minden fa? S ha már így van, ebben a nekünkben benne van a kis lopós is. Gondolkodom, miért is van az, hogy egyesek oly önkényesen alkalmazzák a grammatika nyújtotta lehetőséget akkor, amikor saját kis önző érdekeikről van szó. Nyilván nem az iskolai nyelvtanoktatásban van a hiba, másutt kell tehát kereskedni. Mert ugye az igaz, hogy a miénkben benne vagyok én, te, ő, mi, ti és ők. De ha én mindig leszedem a nekünk nyíló virágot, elhasználom a nekünk folyó vizet, eldézsmálom a nekünk termő almát — hogy ne folytassam a sort —, akkor te már károsodsz, ő már alig talál valamit, mi már csak a maradékon osztozunk, ti csak lesitek, ami volt, ők meg dühöngenek. A nekiiyik — gondolom — csak így lehet igaz — nemcsak birtoklási lehetőséget, nemcsak alkalmat jelent, hanem azt is, hogy valaminek a haszna, öröme mindannyiunké, mégpedig csorbítatlanul. Aki önösen veszi ki részét belőle, az a szó szoros értelmében nekünk okoz kárt. Betyár dolog ez, bár nem érthetetlen. Nem a nyelvtant kell ehhez tanulni, hanem etikát. Ez nehezebb tantárgy, másként kell itt rangsorolni az ént és a mi fogalmát. Befejezésül, és sok elmélkedés helyett csak annyit: olyan dolog ez, amit valóban nekünk kell megtanítani azokkal, akik e fogalmak oktatásakor éppen hiányoztak. Nekünk. Ebben benne vagyunk mind. En, te, ő. (bürget) Havonta hétezer női ruhát készítenek osztrák megrendelésre a Nyírség Ruházati Szövetkezet kemecsei telepén. (Gaál Béla felvétele) Eredményes szakosodás Juh export Demecserből A 2750 hektáron gazdálkodó demecseri Kossuth Termelőszövetkezet az ötödik ötéves terv idején radikális szakosodást hajt végre. Két ágazatot fejlesztenek, a ju- hászatot és a gyümölcstermesztést. A szántóföldi növénytermesztés a hagyományos zöldségtermesztés kivételével a juhászatot szolgálja. A szövetkezet egyéb állattenyésztéssel nem is foglalkozik. A növénytermesztésben a kalászosok az alomszalmát adják, a rét, legelő, illetve pillangós területnövelés pedig a szálas takarmányt szolgáltatja a juhok részére. A juhállomány 1975-ben 4500 darab volt, ezt az ötéves terv végére 17 ezer darabra növelik. Ebből az anyajuhok száma nyolcezer lesz. A tenyészetet két irányban hasznosítják: húsés gyapjútermelés. A húst tejesbárány, illetve hizlalt pecsenyebárányként értékesítik. A beruházásokat jóváhagyták, az építkezések már elkezdődtek. Öt év alatt az ágazat fejlesztésére mintegy 27 millió forintot fordítanak. Az állománynövelés már az első évben jelentős volt: az anyajuhok száma már eléri a 4500-at és ezer darab bárányt jövő évi szaporulatra nevelnek. Eddig vásárlásból is gyarapították a törzsállományt, mostantól csak saját nevelésből fejlesztenek. A juhászat az ötéves terv végére a bevételben is vezető ágazattá válik. A múlt évben ebből hatmilliós árbevételük volt, 1980-ra ez 27 millióra növekszik. A terv szerint a gyümölcs és szántóföldi növénytermesztés együtt 31 milliót tesz ki. A demecseri Kossuth Tsz a juhtenyésztéssel jó ágazatot választott. Megyénk ötéves terve legdinamikusabb fejlesztést az állattenyésztésen belül a juhászatnak szán. A termelőszövetkezetekben 1980-ig mintegy megkétszereződik a juhállomány. Megyénkben a juhászatnak hagyománya van, másrészt sok olyan területtel rendelkezünk, amit legjövedelmezőbben a juhok hasznosítanak. Az exportlehetőség pedig a következő években szinte korlátlannak látszik, (csb) TÉVÉ, OLVASÁS, „VÍG AH ÉT" Este a munkásszállón PINGPONGLABDA PATTOG A ZÖLD ASZTALON, PÁRAN KÖRÜLÁLLJÁK A JÁTÉKOSOKAT, VARNAK A KŐVETKEZŐ JÁTSZMÁRA. HÁROM-NÉGY ASZTAL MELLETT KÁRTYÁZOK FIGYELIK EGYMÁST GÜNYOROS VAGY FESZÜLT PILLANTÁSOKKAL, CSATTAN AZ ADU. A TÉVÉ HALKAN MORMOG, KETTEN NÉZIK, VAGY TALÁN CSAK ELŐTTE ÜLNEK. — Általában harminc-negyven ember van bent esténként a szállóban. A többiek egy része dolgozik, kétmű- szakosok. A másik rész pedig... valahol a városban. Moziban, presszóban. Tíz-tizenegy tájban szoktak hazajönni. A markáns arcú fiatalember, aki tájékoztat: Reményi József villamos üzemmérnök, a SZÁÉV fejlesztési osztályának tervezője. Hét éve lakik a vállalat Széchenyi utcai munkásszállóján, s a szállóbizottság elnöke. Jönnek, mennek — Mivel tölthetik a dolgozók estéiket, ha idebent maradnak? — Tévé, olvasás, kártya... Van könyvtárunk, olvasótermünk. Kéthetente filmvetítést tartunk, időnként előadásokat. Most folyik több asztalon a pingpongbajnokság — sokan szeretik ezt a játékot. Sok a fiatal a szállón — a lakók háromnegyede harmincon aluli. Körülbelül száznyolcvanán laknak itt. Ez változik, jönnek-mennek az emberek: egy év alatt körülbelül a lakók fele kicserélődik. Nyolc órakor kialudt a villany a tévéteremben. Körülbelül ötvenen nézték a krimit. Valószínűleg senki sem maradt a szobájában. A film után csak páran ültek tovább a tévé előtt. Az egyik asztal mellé telepedtem egy kis beszélgetésre. Sötét hajú, jóvágású férfi Magos József, vékony, szelíd tekintetű ember fiatalabb társa, Páskuly János. Egyikük 28, a másik 24 éves. Tyukodiak és barátok. — Fél éve lakunk itt a szállón. Azelőtt együtt jártunk be otthonról Szálkára és Nyírbátorba. Amikor ide helyeztek mindkettőnket Nyíregyházára, a szállót kellett választani, hiszen 90 kilométerre lakunk. Magos három éve, Pás- kuly egy éve dolgozik a SZÁÉV-nél. Segédmunkások, jelenleg a jósavárosi építkezésen dolgoznak egy kőművesbrigádban. #• Eleiem otthonról A huszonötös számú szoba felé tartunk, az első emeletre. A folyosó elején tágas, bár csöppet sem barátságos konyha: gázrezsók (hiányzó gázrózsákkal), asztalok (tartós, de csúf bádogborítással). — Itt főztünk máma este is — mutat körbe Páskuly. — Paszulyos tésztát vacsoráztunk. — Bableves volt az — jegyzi meg Magos mosoly nélkül, aztán megjegyzi: — Általában ő szokott főzni, mégpedig jókat! Otthonról hozzuk az élelmet. Pedig milyen jó volna, ha meleg vacsorát is kaphatnánk a szállón... Jókora hűtőszekrény fehérük a folyosón. Csaknem üres. — Hét vége van — mosolyognak mindketten. — Hétfőn nézné meg, akkor dugig szokott lenni. Három heverő, színes pokrócok az ágyneműre terítve. Csupasz falak. Tisztaság. De otthonosságnak nyoma sincs a szobában. — Ki a harmadik szobatársuk? — Most jött vagy három hete. A nevét nem tudjuk, be sem mutatkozott, meg amúgy se sokat látjuk. Egy fiatalember. Döcög a beszélgetés. Aztán kissé oldódik a hangulat, amikor Páskuly egyéves kisfiáról, Magos két kislányáról esik szó, meg az áprilisra várt harmadik gyerekről (akit titokban persze már fiúnak tart). Az estékre terelődik a szó. Ismét lelassul a tempó, nincs sok mondanivalójuk. Tévé, néha pár parti „vígahe- tes”, nagy ritkán egy kis sörözés az állomási bisztróban. De nagyon keveset járnak ki a városba: nincs arra pénz család mellett... Kitelne az időből — Kétezerhárom körül keresünk, és ez bizony nem sok. Én most építettem házat OTP- kölcsönnel, nagy a részlet — legyint Magos, aztán mégiscsak megélénkül, amikor az ágy fölött függő hangszóróra esik tekintete. — Az a rádió már vagy öt hónapja süket, pedig milyen jő volna egy kis zene... Fiatalok még mindketten, hát a tanulásra kérdezek. Szakmát nem akarnak szerezni? — Hát, jó volna, persze, hogy jó... — hallik a bizonytalan válasz. — De család mellett... Meg aztán azt se tudjuk, hogy kéne csinálni, tgn még fizetni is kell. Szóval... — De hiszen most esténként igazán kitelne az időből a tanulás. — Igaz, igaz, de hát... Hümmögnek a kérdésre, hallgatnak nagyokat. Feltehető a kérdés: ez a jellemző a munkásszálló lakóira? Vagy talán nem megfelelő embereket hozott az újságíró elé a véletlen választás? S éppen ők lennének a kivételek? Biztatásra várnak? Nem hiszem. Már régóta a munkásszállókon élnek mindketten. Pesten is dolgoztak éveket. Mégis olyan érzése támad a velük beszélgetőnek, mintha vékony jégen mozognának. Óvatosak, bizonytalanok, mielőbb biztos talajra igyekeznek: az otthonhoz, a családhoz. Úgy érzik: valahogy el kell ütni a munka után az estét. Nincsenek különösebb igényeik. És biztosak lehetünk abban: sok hasonló ember él a munkásszállókon. Akik (talán maguk sem tudva róla) várják: többet szóljanak hozzájuk, noszogassák őket. A beszélgetés végén megkérdeztem Páskuly Jánostól: milyen szakmát választana, ha lehetne? Kissé szégyenlősen mondta: épp nemrég gondolkozott azon, hogy milyen jó volna kitanulni az üveges szakmát... Tarnavölgyi György Dátumok Környékbeli idős asszonyok panaszolták az elmúlt hét végén Jánkmajtison, hogyan hitegetik őket a körzeti ÁFÉSZ illetékesei. Miután idejekorán beadták a szövetkezetnek az almát a háztáji kertből, a felvásárló egy időpontot közölt, mikor menjenek be az irodára az áráért. Ám az iroda a kitűzött időpontban nem fizetett, s mondott egy új dátumot. A nénik bementek arra az időre is, de az iroda megint csak nem fizetett, hanem ahelyett újabb dátumot tűzött ki. Az idős asszonyok joggal panaszolták, hogy ha ők eladják az almát, akkor a másik fél — különösen ha az a szövetkezet, amelynek a nénik tagjai, helyesebben tulajdonosai is egyúttal — fizessen. Joggal teszik azt is szóvá, hogy nem jánkmajtisiak, így az alma áráért még be is kell utazni. Ez persze csak adalék az eszmefuttatáshoz. A lényeg az lényeg marad akkor is, ha történetesen nem öregek, hanem fiatal emberek állnának adásvételi kapcsolatban a szövetkezettel és akkor is, ha azok a fiatalok ott laknának az ÁFÉSZ-pénztár tő- szomszédságában. Az ÁFÉSZ azzal magyarázkodik, nincs pénze, azért nem fizet. Ez nem lehet elfogadható indok, hiszen aki vesz, fizesse is ki az ellenértéket. (Mint ahogy egyetlen községlakó sem kap hozómra se cipőt, se paprikát az ÁFÉSZ boltjaiban.) Az pedig végképpen elfogadhatatlan, hogy újabb és újabb időpontokat tűznek ki az elszámolásra. Most tanácskozik az AFÉSZ-ek VIII. kongresszusa. Az eset leírását mégsem tartjuk ünneprontásnak. Sőt! Ez is alátámasztja az országos tanácskozás megállapítását: van még javítani való a szövetkezeti fel- - vásárlás területén. Saj- . nos, nemcsak Jánkmajtison, de megyénk jó néhány más ÁFÉSZ- énél is, hiszen ezekben a betekben bőségesen érkezik a jelzés: a felvásárló szervek egyike- másika packázik a termelőkkel. Nem is lenne baj, hogy néhány felvásárló emiatt hitelét vesztené a lakosság előtt. Inkább ott a baj, hogy a termelő elveszítheti a türelmét és a termelési kedvét is, ha a rendelkezésekkel ennyire ellentétes gyakorlatot tapasztal. És ez a probléma már túlnő az egyszerű pénzügyi ügylet, vagy egy-egy ÁFÉSZ határain. (k) G izi két évvel ezelőtt kopogtatott be először a szerkesztőségbe. Gyermekkori barátságunkat szétmosta az idő, éveken át nem is láttuk egymást. Mintha az idővel — amely ráncokat tesz a szem sarkába, a homlokra, keményíti a gyermekarc vonásait — egyikük sem számolt volna, szinte idegenként újra ismerkednünk kellett azzal a felnőttel, amivé lettünk. Gondterhelt volt és tanácstalan. Nem tudta, mit tegyen. Lánykorában volt KISZ-titkár, tanácstag, önkéntes tűzoltóparancsnok, részt vett egy sereg bizottságban, emberek százai ügyében intézkedett. Amikor férjhez ment, minden megváltozott. Csak a családjának élt, jó feleség és családanya igyekezett lenni, társadalmi megbízatásai fokozatosan elmaradtak, s ő sem ment utánuk. Ügy élt, mint a faluban az asszonyok, általában. Nőttek a gyerekek, lejárt a gyermekgondozási szabadság. Amikor vissza kellett volna mennie, felkereste az óvoda vezetője. Üj óvónőt keresett, ha másképp nem lehet, olyan szakképzetlent, aki munka mellett szerzi majd meg a diplomát. Benne olyan hajlamot fedezett fel, amit a gyermekek nevelésében érdemes hasznosítani. Lehet-e belőle jó pedagógus, elvállalhatja-e a megbízatást, megfog-e felelni a bizalomnak? Egy év múlva jelentkezett újra. Tele szorongással: felvételire készült. Másnap reggel utazott Hajdúböszörménybe. Az utolsó napot a legnehezebb tantárgyakra szánta. A nyelvtanhoz mondatokat elemzett, az énekhez gyermekdalokat, játékokat gyűjtött össze, azokat próbálta. Félt, hiszen évek óta nem vett tankönyvet a kezébe, csak az iskolás fiáét. Itt— ott már ősz hajszálakat vesz észre a tükörben. Meg fog-e birkózni a tananyaggal, nem öreg-e a tanuláshoz, s a két gyerek mellett lesz-e rá ideje? Néhány napja ragyogó, sugárzó arccal toppant be, s közölte, hogy sikerült. De nem magáról, hanem az új óvodáról kezdett beszélni. A régiből életveszélyessége miatt el kellett költözni, s hiába osz- tottak-szoroztak, nem jött össze a teljes költség. Szükségteremben és üres magánlakásban tartotta a foglalkozásokat, s közben sorra járta a szülőket, segítsenek társadalmi munkával. Tavasszal kezdték, minden vasárnap dolgozott a szülők nagy része. Az új szárnyat vasárnapi óvodának nevezték el, az elnevezés azt jelképezi, hogy ünnepnapokon is dolgoztak az emberek a közösségért. Gizi örömét csak az csökkentette, hogy épp ma volt hivatalos ügye, ma, amikor először fogadják a kicsiket. Nem láthatja az örömet a gyermekarcokon. De holnap biztosan körülveszik, csicseregnek, kérdezgetik, szoknyájába kapaszkodnak. Csak az óvodáról, meg a gyerekekről beszélt. Magáról mintha elfeledkezett volna. Kérdezni kellett. Természetesen befejezte az első évet, nem is rossz eredménnyel, s kiderült, hogy a család és a munka mellett erre is jutott idő. Igaz, csak úgy, mint régen, a társadalmi megbízatások idején, ha az éjszakákból is elvesz olykor-olykor, Érdekes, jegyezte meg, hogy amióta dolgozik is, tanul is, mindenhez nagyobb a kedve. Talán azért, mert munkáját olyan hivatásnak érzi, aminél szebbet elképzelni sem tud. íme, három találkozás története. Tavaly előtt munka- vállaló volt egy óvodában. Most „félig kész” óvónő. Jövőre diplomás pedagógus szeretne lenni. Másokért újra szívesen dolgozó „vasárnapi óvó néni.” B. E. A vasárnapi óvó néni
