Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-03 / 234. szám

1976. október 3. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 MUZílEs*® JSg®“ Fülpösdaróc A z idei múzeumi hónap eseményei csaknem egybefolynak a szep­tember végén megrendezett képzőművészeti világhét be­mutatóival. így azt is mond­hatjuk, hogy az 1976-os mú­zeumi hónap hat hétig, sőt két hónapig tart. Nem azért, mert ebből az alkalomból különlegességeket, csodákat tárnának látogatóik elé a mú­zeumok. Inkább azért, mert lelkiismeretes felkészüléssel, igényes válogatással azokat a látnivalókat tárják a nézők elé, amelyek a mai magyar múzeumi kultúra legjobb eredményeiről adnak átte­kintést. S ezekkel az eredmények­kel méltán lehet büszkélked­ni. A múzeumi gyűjtemények a felszabadulás óta hihetet­len mértékben gazdagodtak. Annak ellenére, hogy gyako­ri a panasz, amely hivatalos fórumokon, sajtóban hang­zik el: nincs elég anyagi erő a legújabb ásatási eredmé­nyeket, szerzeményeket mél­tó formában a közönség elé tárni. Valóban: a színvona­las múzeológiai bemutatás nem kis összegeket igényel. Se szeri, se száma azoknak az eszközöknek, lehetőségeknek, amelyeket a mai technika kí­nál: épületben, szellemes mú­zeológiai megoldásban, szem­léltetésben, korszerű rekonst­rukcióban, látványosságban. Ehhez természetesen pénz kell, nem is kevés. A magyar múzeumok is igyekeznek lé­pést tartani a korszerű tech­nikával és a látogatói igé­nyekkel — amelyek manap­ság külföldi múzeumi élmé­nyeken is iskolázódnak, hi­szen mind többen járnak a világban s tekintenek meg nagy gyűjteményeket —, sok pénzt fordítanak a tárlatok, bemutatók impozáns megren­dezésére. Ámde mégsem ezen múlik minden; a magyar múzeumi apparátus, értelmesen gaz­dálkodva a meglévő erőkkel, évről évre olyan új bemuta­tókkal örvendezteti meg a közönséget, amelyekről csak elismeréssel lehet szólni. Idén is így készülnek az ok­tóberi bemutatókra az ország minden múzeumában — vagyis: a múzeumi hónap látványosságai mögött meg­húzódó tartalom az, ami fontossá, az egész közműve­lődés számára jelentékennyé teszi ezt az eseményt. A múlt, s a művészet mélyebb megis­meréséről van szó — mond­hatnánk nagyon röviden, s a rövidség kockázatával, ter­mészetesen, hiszen ezeken kí­vül még sok egyébről is. De ezek a legfontosabbak. Él­ményt adva bemutatni elmúlt évezredek, évszázadok tör­ténetét, kultúráját és meg­mutatni, amennyire lehetsé­ges, a múlt s a jelen művé­szetét, illetve azok fonto­sabb részleteit. A múzeológusok igen bőséges anyagban vá­logathatnak. Az el­múlt esztendőkben nagyará­nyú régészeti ásatásokat, fel­tárásokat végeztek az ország legkülönbözőbb vidékén. Hogy csak néhányat említ­sünk meg ezek közül: Szé­kesfehérvárott a magyar kö­zépkor és az államalapítás korának emlékei közül hoz­tak igen sokat felszínre a ré­gészek, nem csekély mérték­ben hozzájárulva az istváni ország, az államszervezés kö­rülményeinek alaposabb megismeréséhez, történeti problémáinak tisztázásához; Pécsett igen előrehaladott ál­lapotban vannak az őske­resztény bazilikák feltárási munkálatai; Somogy megyé­ben a koraközépkori So- mogyvár emlékeit hozzák felszínre; a neolitikus kor kőemlékeit ássák ki — maj­dani szabadtéri „őskori skan­zen” kialakításának tervével — Vas megyében; folytatód­nak a vésztői germán és ge­pida település feltárásai; avarkori település nyomait kutatják eredményesen Kun- bábonyban... A régészeti emlékeken kí­vül igen sok művészeti be­mutatóra is sor kerül; előa­dások hangzanak el, múzeu­mi séták, tárlatvezetések lesznek, bekapcsolódnak __ a múzeumi hónap eseményei­nek megszervezésébe a szo­cialista brigádok; sor kerül igen sok helytörténeti kiállí­tásra is. Tanulságos bemuta­tókat láthatnak a diá­kok; kiállításokat tekinthet­nek meg, olyan előadásokon, filmvetítéseken vehetnek részt, amelyek a tanulmá­nyaikhoz nyújtanak közvet­len segítséget. F ontos célja a múzeumi hónapoknak, hogy a letűnt kultúrák tárgyi emlékein, művészeti bemuta­tókon kívül — illetőleg ezek­nek a segítségével is — nem­zeti önismeretre tanítson. Arra, hogy miként élt ebben az országban az elmúlt év­századokban a nép, miként alakította életét, milyen vi­szontagságokkal küzdött, mi­ként hozott létre művészeti alkotásokat. Közvetve és, közvetlenül tehát arra ösztö­nöznek a kiállítások, egyéb bemutatók, hogy felkeltsék az érdeklődést, tanulási ked­vet, olvasási igényt. Elsősor­ban, természetesen, történeti és művészeti témák iránt. A múzeum, tudjuk, nem egyhavi élmény és látvá­nyosság. Ez a mostani egy hónap azonban mintegy sű­rítve kínálja mindazt, ami­vel a felszabadulás óta eltelt három évtizedben a magyar múzeumi kultúra a közmű­velődés emeléséhez hozzájá­rult. A múzeumi tudományos műhelyekben — csakúgy, mint az ásatásokat folytató egyetemi, akadémiai intéz­ményekben — folyó munká­nak s nagyközönség elé kí­vánkozó eredményeit mutat­ják be; azokat a tárgyi em­lékeket, dokumentumokat, amelyek tanulsága hasznosa köz ’számára, gondolkodásra sarkall, a múlt megismerésé­nek fontosságára hívja fel a figyelmet. S éppen ezért va­lamiképpen mégis a jelenbe hozza vissza a látogatót: a hasznos, értelmes emberi te­vékenység legszebb eredmé­nyeinek bemutatásával a legtisztább, legfontosabb te­vékenységnek, a munkának, küzdelemnek tiszteletére ta­nít. ' T.I. H úsz éve is elmúlt, amikor utoljára eb­ben a Holt-Számoshoz ragadt és igazodó kis faluban, Fülpösdarócon jártam. Akkor is ősz eleje volt. A Szamosból ázott kender áradó szaga csapta meg az ideérke­zőt. Ezen a tájon akkor még szinte min­den községben jellegzetes szeptemberi jelen­ség volt a kenderáztatás. De az udvarokon a nehéz kenderszagot elnyomta egy fenséges illat, a lekvárfőző üstökből szálló langyos pára. A poros úton tehénvonta szekerek nyi­korogtak kukoricával, krumplival megrakva. Ezt a képet a mai Fülpösdarócon nem keres­tem, tudtam, hogy mást találok, csupán mér­ceként, egy kiinduló pontnak idéztem ma­gam elé. Ezek a képek forogtak fejemben, ahogy Géberjénen át Daróc felé haladtam. Emlé­keztem: valamikor a falu széle után jobbra gyümölcsös, balra néhány száz méteren szán­tó következett, azután egy nagy ívvel beka­nyarodott az út Fülpösdarócra. Kerestem a falu szélét, de nem sikerült megtalálnom. Vissza kellett fordulni. Kerestem a község jelzőtáblát. Az a réginél sokkal kijebb ke­rült. Balról eltűnt az a 16 hold szántó a kö- vesút mellől, amin 1949-ben Petőfi néven a község első közös gazdasága alakult. Emlék­szem nagyon ragaszkodtak a Petőfi névhez, hiszen a daróci Luby-kastélyban többször megfordult az új világot hirdető, a királyok­ra oly lángolva haragvó poétakirály. Ahogy visszafordultam, akkor igazítottak útba: ott van a két község határa, ahol a bisztró áll, azon túl az a,szép házsor már a Daróchoz tartózó pécsi Építők utcáját szegélyezi. I tt, a Szamos mentén hat év óta az ilyen utcanevek gyakoriak. Az egyik idős ember így jellemezte az új falu­képet: „Minket nemcsak az általános fejlő­dés alakított, az árvíz elsodorta a még ma­radt régi házakat, aztán a szocialista össze­fogás mintegy mesebeli óriás rakta le né­hány hónap alatt ezt a sok szép házat”. Több udvaron, házban megfordultam A porták nagy részét az utca felől már betonba ágya­zott vaskerítés övezi. Az öt-hat éve ültetett fenyők fölé nőttek a kerítéseknek. A nagy, világos ablakok mögé új bútorokra, szőnye­gekre süt be a nap. A konyhákban vízcsap, de legtöbb lakásban működik a fürdőszoba is. A beszélgetésekben a nagy tragédia még mindig szóba kerül. Sokszor fátyolos szem­mel, néha elcsukló hangon emlékeznek ezek­re a napokra. Pecséri Ernő rokkant nyugdíjas a saját példáján is igazolja, hogy nemcsak új háza­kat (ahogy egyesek ma tekintenek erre a táj­ra) jó ivóvizet, korszerű középületeket ho­zott az árvíz, hanem sok embernek egész életére szóló ideg-, reuma-, és szívbetegséget is. Pecséri Ernő akkor párttitkár volt. A sa­ját családja mellett még ötszáz ember gond­ja, baja foglalkoztatta. Hónaljig érő vízben járta az utcát. Kutatták van-e még valaki a dülledező házak padlásán. Amikor meglátta, hogy a saját háza is összeroppant, mint a kártyavár, minden addigi vagyonkájukat ma­ga alá temetve, az ólakban pedig megful­ladtak kedves állatai, olyan fájdalmat ér­zett a mellkasában, ami azóta is visszajár. A hideg vízben szerzett reumája, az akkor középkorú, egyenes tartású embert örökre hajlott hátúvá tette. Átázva, sárosán egy, két órára éjjelenként meglátogatta a Nyír­meggyesre telepített családját. Vigasztalta őket és másokat is: ne keseredjenek el, majd jön a segítség. És jött... Pécsről, Pestről jöttek az építők, a Belügyminisztérium dol­gozói, és a száz körüli lakóházból 68-at tel­jesen újjáépítettek, 25-öt pedig megerősítet­tek, újra lakhatóvá tettek. A lakásvizitáció és egy kis beszélgetés után, ahogy az utcára léptünk Pecséri Ernővel az ismert sárga növényvédel­mi repülőgép alakja bukkant fel a kertek alatti fák között, megriasztva a baromfiud­vart. „A szekér nyikorgása helyett most ez van”, mondja Pecséri Ernő, nem kis büszke­séggel. Ottjártamkor a napraforgó lombta- lanítását végezték a pilóták. Nemcsak az őszi napsütés, ezek a sárga gépek is érlelik a nap­raforgót — vegyszerrel leperzselik a levelet, — így korábban, gyorsabban és tisztább munkát végeznek a kombájnok. A község 1969. óta Géberjénnel és Győr- telekkel közös tanácsot alkot. Három évvel ezelőtt egyesültek a termelőszövetkezetek, Fülpösdarócon megszűnt az iskola, az óvoda és nemrégen bezárták a postát is. Az utóbbit nagyon nehezményezik a daróciak. Igaz a kézbesítő árul levélpapírt, bélyeget, elviszi a megírt levelet, de csomaggal, pénzzel át kell menni Géberjénbe. Győrteleken a közös községi tanácsnál egy hivatalos helyiséget tudtak megnevezni, amely most is működik, a szociális otthont. Az intézmény vezetője Rozgonyi Győzőné, aki egyben a kis közsé­get, mint a tanács végrehajtó bizottsági tag­ja képviseli. Őt sem találtam a munkahelyén. A kora reggeli órákban elvégezte a legfontosabb teendőit, utána tizedmagával (néhány szo­ciális gondozott is) mentek társadalmi mun­kába, almát szedni a termelőszövetkezetbe. A kertekben a ki nem pusztult almafák ki­heverték az árvizet, az újabb ültetvények lassan termőre fordulnak. Kell a sok mun­káskéz. Rozgonyi né, ahogyan a község, a tsz dolgairól beszél, azt hinné az ember, nem egy intézmény, hanem az egész község élén áll. „Most kell szedni az almát — szinte agitál engem is —, mert a körszedettért adnak leg­többet”. Másokkal is beszélgetve kiderült, hogy nagy szükség van minden fillérre, hiszen az egyesülés óta eltelt két esztendő igen súlyos ráfizetéssel zárult, elsősorban a volt veze­tők hibájából. Azt mondják, az új vezetés egy kicsit „kemény”, kezű, de úgy látszik jó ügyben következetesek. A félévi banki fel­mérés kedvező javulást mutatott. Ez látszik az emberek hangulatán, munkáján is. A múlt évben a munkaképes tagok is — látva a sikertelenséget — ott hú­zódtak félre, ahol tudtak. Mindenki­nek első volt a háztáji. Most a nyugdíjasok is almát szednek a közösben. Varga József rokkant nyugdíjas, volt géberjéni tsz-elnök vállalta, hogy a nyugdíjasokból alakít egy brigádot. Így is történt. Szabó János személy­zeti vezető pedig este végzi az irodai mun­kát, napközben a diákok, ipari tanulók alma­szedését dirigálja. Zajt, pezsgést ezekben a napokban az al­máskertekben, a szántó traktorok és vetőgé­pek körül találni. Ki érne most rá kendert áztatni, szárítani, törni, tilolni? Van már vagy tíz éve, hogy nem szőnek, nem fonnak a faluban. Nem is lehet a gyáriparrral ver­senyezni. Tíz-tizenöt forintért lehet venni egy törlőkendőt. Azt használják, amit koráb­ban szőttek, törülközőt, konyharuhát, egyebe­ket, azt most díszként őrzik. Néhány helyen lekvárt főznek, de ezt is inkább az üzlet­ből szerzik be. A zöldségtermesztésről is le­mondtak. Ez már nagyobb gond. A fiatalok egy része Mátészalkára, és Győrtelelvre jár el dolgozni. A szép fekvésű települést fogyó község­ként tartották nyilván. Volt olyan év, ami­kor egyetlen gyermek született. Az utóbbi - években fordult a helyzet. Csak az idén hat társadalmi esküvőt tartottak és a fiatalok többsége Darócon telepszik le. Kiheverték az árvizet, lábadozik az egyesült nagy tsz, egy­re több fiatal lát itt jövőt. B izakodóak és újra magukra találtak az idős emberek is. Kuritár Lajos, aki a feleségével és századunkkal egyidős, 76 évesek, (már 56 éve élnek együtt) így véle­kedett: „Tegnap is felszedtünk az asszonnyal 12 zsák krumplit, most egy kis almaszedést ajánlottak, azt is megcsináljuk. Elhagytak a gyere­kek, de mi nem hagyjuk el magunkat, dol­gozunk.” A munka mellett és idős koruk el­lenére olyan virágoskertjük van, amiért ha rajtam állna odaítélném a „Tiszta udvar, rendes ház” táblát. Csikós Balázs K orszerű fizika—kémia szaktanterem segíti a Nyíregyházi 15-ös számú Általános Iskola diákjait a tanulásban. A modern felszerelésű szaktanterem nagy segít­séget jelent gyerekeknek, tanároknak egyaránt. A helyiség berendezéséhez nagy segítséget adott a Szabolcs-Szatmár megyei Építő és Szerelő Vállalat három szo­cialista brigádja. A lakatos, a vízvezeték-szerelő és a villanyszerelő brigádok tagjai több tízezer forint értékű munkával készítették el az iskola által biztosított anyagból a Szaktanterem berendezéseit. A képen: munka közben a Téglási brigád. (Hammel József felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents