Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-03 / 234. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. október 3. ELVADULT MÉNESEK Megdermedek a vasútállomáson. Szevasztopol felé lovak száguldanak — musztángok — elvadultak a háború alatt. Követem nyomait a friss pataköröknek. A hegyi legelőn, hol megszálltam veled, éjjelenként eldübörögnek elvadult ménesek. A vad csődör nagyapját agyonverték pej-nagyanyját felnyergelték a megszállók, a tenyészkancákat elkötötték. Hej musztángok! Hej musztángok! Ki fosztotta ki a teázót, bankjegyüktől a bankokat? Hosszú sörénnyel futnak a musztángot. Vadak, vadak. Kövér legelőn éhezett az Ínség, vadrózsa lett a tearózsa. Szelidből szökött a szelidség, elvadult mi nemesnek volt adósa. A közoktatás századában tekints a mélybarna szemekbe — dzsungel-vadság kerekre zártan magán-magányba bekeverve. A szénafűt pótolja más, ha hómezőben szügyig lábal? Szelidítés — elvadulás — pusztulás — feltámadással. Rendezzünk méltó gyászszertartást, szélborzolta ünnepi lángot, hol melegedni körülállják rezgő orrlyikkal a musztángok! Szegény, szegény, kedves bolondok — a gőzmozdony kora lejárt. Búcsúzóul, mint őskolompok, patamoraj veri fel a határt. Egy szál kolbászért orvvadászok raja kísér, és tölt ki lőhet. Megfogytak már a Don Quijoték, Rosinanték pótolják őket. Igyatok pezsgőt, mellbevágót, krími habzót, vagy muskotályost. Ne öljétek meg a krími musztángot. Száguldjatok musztángok! Havas Ervin fordítása ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: A mikor ötvenvalahány esztendővel ezelőtt átlépkedtem az akkori elemi iskola homorúra koptatott lépcsőjén, bizony eléggé megrökönyödtem. Abban az időben még igazán fiatal és erélyes fellépésű anyám két okból is szorongatta parányi kezemet. Első volt, hogy bátorságot öntsön belém, másodsorban pedig nehogy úgy tegyem csúffá, mint minden esztendőben az elsősök közül páran az anyjukat. Igen, hogy az iskola kisajtóig, vagy a terem küszöbéig olyan engedelmesen lépkedtek szülőik mellett, mintha egyebet se forgatnának koponyácská- jukban, mint ami az épületben fog ezután történni. Aztán egy váratlan rántás és már ott sem voltak. Sőt, mire nagy lihegve és a méregtől hajtva hazaérkezett anyjuk — magában persze ezerszer elmondva legalább, hogy szíjat hasítok a hátából ennek a rosszdógúnak — már ott sem találta. Ügy elrejtőzött a csűrben, vagy a kertben ösz- szefakott kórókúpokban, hogy estennet is csak a hasa hajtotta elő. A kétemeletes és nagy ablaksoros épületet ismertem ugyan kívülről — hisz’ hányszor megbámultam, ha arra mentünk a mezőre — de mennyivel másképpen mutatott amúgy. Az udvar, felől, északi irányból, ahol befelé annyira folytatódott a két végén, hogy rövid szárú u betűnek tetszett az egész. Ennek egyikében volt a lépcsőház. Az első emeletig a széles lépcsősor betöltötte a teret, de a másodikra már keskenyebb vezetett és balra kellett elfordulni mindkettő végénél a folyosóra. Arra a magas mennyezetű, szintén Emlékek nagy ablakokkal megvilágított épületrészbe, amelynek sima kövezetén, milyen érdekesen kopogott az anyám cipője sarka. (Az enyém nem, mert én hogy lehettem volna másképpen, mint mezítláb! Szépen megmosva, talpam, sarkam, bokám, lábamfeje stb. csakúgy mint a többieké. Némelyiktől persze a téglasampont sem igen sajnálták a gondos szülők, ahogy a cir- kás vörösség bizonyította a bőrözet felszínén.) A tanteremben persze már vártak bennünket. Hét-nyolc magamformájú és öltözetű fejbőrig kopaszított gyerkőc — minek legyen a hajukra is gondjuk, tartották bölcsen szüléink — akik félénken még, de vigyorogtak rám és kézzel-lábbal integettek felém. — Gyere ide, van itt még hely elég...! Aztán ott volt a tanító néni. A kisasszony, ahogy már előtte emlegették, aki miután viszonozta az anyám köszöntését, a szerény jónapotkívá- nokot, mert én csak motyogtam valamit, hiába figyelmeztettek előre, megkereste nevemet a listán. Ott előbb egy karikát csinált ceruzájával. Majd azzal folytatta, hogy felolvasta adataimat. Hol, mikor születtem, anyám neve, apám foglalkozása stb. S miután minden egyezett, sőt az is tisztázódott, hogy a két keresztnevem közül az elsőt használom és nem a másodikat, óvatosan, kerülővel aziránt érdeklődött anyámtól, hogy lesz-e még első osztályos a családban? Merthogy ebben a nagy létszámú iskolában, ő minden esztendőben a kicsiket fogja tanítani! ? Anyám arcát enyhe pír szépítette meg nyomban. Szeme felcsillant, szája körül szélesebb lett a mosoly, kezével legyintett és egy rövid hümmögés, majd . höttyintés után, szégyenkezés nélkül csak annyit mondott: — Már van kettő! De — és itt egy kis szünet következett — még lehet... Lett is. Még öt a háromhoz. Egy lány és négy fiú, akiknek dehogy örültem későbben. Amikor már felértem ésszel, hogy minél többen leszünk, annál kevesebb fog jutni, apró birtokunkból. A munkából pedig több, mert azokra is nekem kell keresni. Majd búcsúzott anyám. Szintén jónapottal, de az ajtónál mintha meggondolta volna magát, még visszafordult és annyit mondott: — Osztán ne sajnálja tőle a vesszőt a kisasszony! Ha kiérdemli, csak supsz a fenekére és kész ... Belém szorult a szó és elhagyott minden bátorság. Hogyne, hogyne, amikor ez az anyám — összegeztem későbben, ahogyan magamhoz tértem — még azt is mondja rólam, amit csak feltételez! GYÁRAK ÉS ISKOLÁK A FELSZABADULÁST KŐVETŐ ÉVEKTŐL kölcsönös barátság fűzi egymáshoz őket. A gyárakban dolgozók fiai minden idegszálukkal arra törekszenek, hogy meghódítsák a tudás birodalmát, a kétkezi munkások pedig a munka mellé a tudást is meg akarják szerezni, hogy ők se maradjanak el fiaiktól. Így hát a gyár és az iskola szorosan összetartozik. Ez az együvé tartozás egyben jelképezi társadalmi rendünket is — csak az boldogulhat benne, aki dolgozik, aki tanul. Az iskolák társadalmi kapcsolatairól szólva elég csak az „Egy üzem — egy iskola” mozgalomra utalni, vagy arra a néhány éve oly divatos kapcsolatteremtésre, amikor a „Televíziót minden tanyai iskolának!” jelszót tették ma- gukávé a szocialista brigádok. A kapcsolatteremtésnek már eddig is számos változata vált ismertté, de hogy mindig újabb és újabb megoldásokat kerestek és keresnek ma is, annak a mindig változó és alakuló élet az oka. Meg a szülői szeretet, a gondoskodás, a törődés saját fiainkkal, lányainkkal. Mert ugyebár azt senki sem kívánja letagadni, hogy akik az iskolák segítségére sietnek, azok mások gyerekeiben is a sajátjukéra gondolnak. Joggal beszélhetünk az iskolák és a gyárak más kapcsolatáról is, hiszen a dolgozók általános iskoláiban szerezték meg a meglett munkásemberek azokat az alap- műveltségről szóló végbizonyítványokat, amelyekre annak idején nem jutott idő. A munkához való jogot éppen úgy a mi társadalmi rendszerünk teremtette meg, mint a tanuláshoz való jogot. És az elmúlt harminc év azt bizonyította: a gyárak munkásai éppen úgy éltek ezzel a joggal, mint az iskolák tanulói, nevelői, akik szoros kapcsolatot alakítottak ki számos gyári kollektívával. MILYEN SZOROS EZ A KAPCSOLAT? Példákat minden városból, csaknem minden községből sorolhatnánk, s a kapcsolatok erejéHisz otthol se mertem olyan rossz lenni, hogy mindennap kiérdemeljem a verést, mint egyesek?! De aztán megnyugodtam. Meg ám, mert az utánam következőknek sem volt fényesebb az útravalójuk. Legfeljebb a hangsúly volt árnyaltabb, vagy éppen keményebb. — Ne sajnálja tőle a vesz- szőt a kisasszony ... — Csak arra kell vigyázni, hogy a csontja ne törjön ... — Ha reped a bőre, kitelik a maga foltjából... Ebből a nagy biztatásból persze alig valósult meg valami akkor. Későbben sem igen ebben a formában. Hisz tanító néninknek, az amúgy is derék termetű Sáringer Piroskának — aki azóta hány tanítványával együtt piheni fáradalmait a Kraszna ölelte dombvonulaton, az örökké újuló vadorgonák alatt — csak végig kellett nézni rajtunk. Vagy felemelni a tengernád pálcát — melyet hányszor akartunk a felsőbb osztályosok, a tapasztaltabbak tanácsára azért bekenni fokhagymával, hogy az ütés közben repedezzen széjjel — és mindjárt hallani lehetett a légyzúgást az osztályban. A ki mégis kapott, mint jómagam — mert hogyan lettem volna másabb a közmondásbeli Deákné vásznánál — az felnőtt fejjel sem felejtette el. Sőt nemcsak akkor köszönte meg, amikor találkoztak az utcán és akaratlanul kalapot emelt nevelője előtt, hanem ama nagy pillanatnál is, amikor unokája tette első lépéseit az iskola felé... Szállási László nek egyetlen fokmérője van. Ez pedig az emberség, a szeretet, a segíteni akarás. Vannak iskolák, ahol szerződésben rögzítették az együttműködés formáit. A jogokat éppúgy, mint á kötelességeket. Vannak iskolák, ahol a szóbeli megállapodás a rendszeres vagy éppen alkalomszerű találkozások alapja. Több városunkban ma már társadalmi ügy a gyárak és az iskolák kapcsolata. És egyre többen úgy ítélik meg, hogy az „Egy üzem — egy iskola” mozgalom felett már kissé eljárt az idő, áttérnek egy sokkal szorosabb és eredményesebb kapcsolat kialakítására: az egy osztály, egy úttörőraj és egy szocialista brigád baráti ösz- szefogására. Ez sokkal közvet. lenebb, emberibb, és sokkal jobban kifejezi azt a törekvést, amiről napjainkban szó van. Nem az üzemvezető és az iskolaigazgató kapcsolatán alapszik ez a barátság — bár ebben az esetben ez is nélkülözhetetlen! —, hanem a munkások és a diákok egymást megbecsülő összefogásán, s így telítődik valódi közösségi, politikai tartalommal is. És mit tanulhatnak a tanulók a brigádok tagjaitól? Mindenekelőtt megismerkedhetnek a termelőmunkával, felhasználhatják a látottakat, esetleges tapasztalataikat a pályaválasztáskor, és megfelelő tudást szerezhetnek a pályára nevelés kérdéseiből. Ez a „gyakorlati oktatás” nemcsak a tanulók, hanem a nevelőtestület érdeke is. A fiatalok észre sem veszik, és megismerkednek későbbi munkahelyükkel. Még akkor is, ha történetesen továbbtanulnak, és mint végzett szakemberek mennek „vissza” majd valamelyik üzembe. A SZOCIALISTA BRIGÁDOK javára azonban nemcsak az iskolák és az ott tanuló diákok patronálása írandó, hanem az a segítő szándékú építőmunka is, amelynek keretében mondjuk sokfelé bitumenes sportpályák épülnek. Az ő segítségük nélkül szegényebbek volnánk jó néhány óvodával is. Mi történik ott, ahol történetesen nincs gyár? — kérdezhetné az olvasó. Ott a tsz- ek szocialista brigádjai sietnek a tanulók segítésére. Amint a közművelődés terén is egyre jobban hódít a kiscsoportos foglalkozás, a klubszerű tanácskozások, előadások rendszere, úgy a gyárak és az iskolák kapcsolatában is ez a forma terjed a legjobban. A brigádtagok, osztályok vagy éppen úttörőrajok tagjaival keresnek és alakítanak ki megfelelő barátságot. Ez a baráti összefogás a jövőben még inkább elősegítheti a munkára nevelést, a brigádtagoknak pedig megfelelő alapot nyújthat, hogy akik még nem rendelkeznek a nyolc általános iskolai végzettséggel, bátran nekivágjanak az iskolának, amely értük van, és amelyet ők szívvel-lélekkel, munkával támogatnak. P. Z. Egy művésztelep képei Régóta nem volt akkora érdeklődés a sóstói nemzetközi művésztelep záró tárlata iránt, mint most, hetedik alkalommal, amikor az egy hónapig tartó alkotómunka eredménye a nyíregyházi városi művelődési központban a közönség elé került. Ügy látszik, lejárt a kezdeti kísérletező időszak, a megyeszékhely ma már egy olyan rendezvényt mondhat magáénak, amely új gazdája, a városi tanács gondoskodásával a gyakorlatban is elismerteti nemzetközi rangját. Ez a nemzetközi rang elsősorban nem az elnevezésen múlik, hanem a szervezéstől a nyugodt alkotómunka feltételeinek megteremtésén át a tárlat megrendezésének apró mozzanatain. Még egy olyan apró, de kedves gesztus sem jelentéktelen, hogy az ünnepélyes megnyitó közönségének név szerint mutatták be a munkákban egyébként személytelenül megbúvó művészeket. Gazdag az idei „termés”, ez tűnik fel először a látogatónak, amikor belép a kisebb tárlatokra tervezett terembe. Több mint öt ven alkotás számszerű gazdagsága ezúttal szerencsésen jár együtt a témaválasztás, a művészi kifejezőeszközök, stílusirányzatok gazdagságával. Több nemzet művészete áll össze egységessé, jelezve, hogy a tábor egy hónap alatt közös képzőművészeti alkotóműhellyé vált. A külföldi vendégek közül a jugoszláviai Andruskó Károly műveit ismerhette meg önálló múzeumi kiállításon a néző. A művésztelepen készült munkái azt tükrözik, hogy elsősorban megyénk városainak átalakulása fogta meg. Levan Cuckiridze nem az első grúz festő a telepen. Emlékszünk még a korábbi grúz vendég népművészetből merített témáira, harsogó színeire, ezek után Cuckiridze pasztelles színei a távoli nép művészetének egy másik stílusát hozták megyénkbe. A legmodernebb és legmeglepőbb álkotásokkal ezúttal is a lengyelek jelentkeztek, Marek Mosinszki a festő és szobrász különös kőszobrával, Edward Dwumik groteszkbe hajló nagyméretű képeivel. Todor Hadzsiniko- lov, akinek művei Amerikától Brazíliáig számos köz- és magángyűjteményben megta- láthatók, a 'szocialista bolgár művészet törekvéseiből nyújt ízelítőt, Juráj Kreszila, az eperjesi vendég sóstói ihletésű tájaival szerepel. Diószegi Balázs célja, hogy olyan képeket fessen, amelyeket nem felejtenek el: sikerült. Vincze László a sza- moskéri születésű esztergomi festő szinte „szabolcsiként” van egy sorban a megyénket képviselő képzőművészekkel — Berecz Andrással, Huszár Istvánnal, Horváth Jánossal és Tóth Sándorral — valamennyien egyéni színeikkel gazdagítják az egyébként egységes anyagot. Képek, művek százai születtek hat év alatt a Sóstón. Az idei „termés” — tele szabolcsi, szatmári motívumokkal — tovább erősíti a kapcsolatokat. B. E.
