Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-03 / 234. szám

1976. október 3. KELET-MAGYARORSZÁG -VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Rohanunk R ohanunk. Rohanunk reggel, mintha máris lemaradtunk volna valami­ről. Félálomban rohanunk a konyhába, megtömjük a kávéfőzőt, s amíg lecsö­pög az ébresztő ital, rohanunk a fürdő­szobába. Megnyitjuk a csapot, s bosz- szankodunk, hogy még mindig nem elég forró a meleg víz. Folyatjuk a vizet, hát­ha így gyorsabban hozzánk ér a meleg. Közben rohanunk ágyazni, rendet rak­ni ü szobában, s még ezt be sem fejez­tük, s máris szaladunk vissza a konyhá­ba, ahol már ég a gumi a kávéfőző­ben. Közben kifut a tej, sír a gyerek, mert nem győzi kivárni a kakaót. „Ne siettess!” — intjük türelemre, aztán közben kiszaladunk a fürdőszobába, mert már gőzfelhőben úszik minden. Felkapkodjuk öltözékünket, az asztal­nál állva hörpintünk a kávéból, s aztán rohanunk a bölcsődéhez, a buszhoz. Eszünkbe jut, vajon jól bezártuk-e az ajtót, nem hagytuk-e nyitva a gázcsa­pot, s vajon nem ég-e a villany a für­dőszobában? Késik a busz, amikor meg­jön egymás elé rohanunk, hogy felka­paszkodhassunk. Rohanunk a munka­helyre, ahol már szól a csengő, s ez meggyorsítja léptünket. Napközben idegesen tárcsázzuk a te­lefont, ütögetjük, ha nincs azonnal vo­nal, aztán ingerülten szólunk a közpon­tosnak, legyen szíves, ébredjen fel, már elmúlt tíz óra. Meg sem kérdezzük, mi­ért késik ez, vagy az az akta, levél, nyomban a magas c-én kezdjük. A vo­nal túlsó végén lévő is rohan már kora reggeltől, s ő is felkapja a talajvizet. Rohanunk az ebédlőbe, az étterem­be, toporzékolunk a sorban, lessük az óra mutatóját és utána újból szaladunk. Még beugrunk az áruházba, ahol me­gint csak idegesek leszünk, mert nem bennünket szolgálnak ki azonnal, pedig tudhatnák, hogy csak néhány percünk van. Délután rohanunk, hogy valameny- nyit bepótoljunk a délelőtti mulasztás­ból, s hogy számba vegyük, mi is kell a vacsorához. Aztán sietve csomagolunk, a kabátot is menetközben vesszük fel és megyünk, megyünk. Irány az ABC, a zöldségbolt, aztán megint a busz, s otthon kezdődik minden elölről. Bevet­jük magunkat a konyhába, csip-csup, legyen kész a vacsora, mert jön a tv- híradó, meg a bűnügyi film. Közben rá­szólunk a gyerekre, hogy ne csak muto­gassa a kezét meg a lábát a víznek, ha­nem tisztességesen fürödjön meg. „Mi­lyen kosz van már megint ebben a la­kásban!” Félórára elő a porszívó, a fel­törlőrongy. „Még mindig nem vitted le a szemetet?” Mosogatás, mosás, frissen vasalt ru­ha másnapra. „Megtanultad a leckéd?” Cseng a telefon: „Igazán felugorhatná­tok már hozzánk!” Gyorsan elhadarjuk, nagyon aranyosak vagytok, majd, majd. talán hét végén. Rohanunk. Közben nem vesszük észre, hogy va­laki ránk köszönt az utcán. Nem tűnik fel, hogy a család valamelyik tagja rosz- szul aludt, vagy a gyermek rosszat ál­modott, s emiatt ingerlékenyebb. Rövid úton intézzük el az üdvözlése­ket, sokszor azt sem tudjuk, mit mond a másik, csak bólogatunk, hogyne, per­sze, valóban? Idegesít bennünket, ha nyugdíjba vonult ismerősünk szót akar váltani velünk, — nekünk erre nincs időnk. Szélsebesen átfutjuk a napilapot, s ha a gyászjelentések között ismerős névre lelünk, csak annyit mondunk: szegény, milyen hamar elment, milyen rendes ember volt. Rohanunk és sokszor magunk sem tudjuk, hogy miért rohanunk. Ha erről beszélünk társaságban, akkor is egymást megelőzve próbáljuk igazolni sietségün­ket: „Hiába, ez a felgyorsult tempó!" Mondjuk, és el is hisszük, hogy így van. Arról persze nem beszélünk, hogy ha akarnánk, volna időnk pihenésre is. Van aki panaszolja, hogy rémes ez a sok ér­tekezlet, kiszállás. Arról hallgat, hogy nem feltétlenül neki kellene elmenni minden értekezletre és minden kiszál­lásra. Akad háziasszony, aki valósággal kikészül az otthoni munkában, mert ne­ki már egy morzsa is szúrja a szemét a konyhában. így aztán nem jut idő egymásra, egy jó könvvre, egy nihentető sétára, ki- kapcsolódást nyújtó programra. Rohanunk. Tisztelet a kivételnek Oktatásról—nevelésről A A Vásárhelyi még fiatal iskola, de már- ” is elismert intézmény. Bizonysága an­nak, hogy a viták ellenére a szakközép sikert aratott. A valóságban van-e kü­lönbség az ilyen iskolák és az általános gimnáziumok között? — Föltétlenül. Adódik ez abból, hogy tanulóink egyrészt jó általános ismereteket szereznek, s emellett szakmát is kapnak. A tanulmányi idő alatt vállalatokkal vannak szoros kapcsolatban, s a vállalatok bennük láthatják a potenciálisan magas képzettségű szakember-utánpótlást. Ebben az iskolatípus­ban a fizikai munka állandó segítője a ne­velésnek, a fiatalt hozzászoktatja a terhelés­hez, erőfeszítéshez, és ami még fontosabb: tartást ad. Előnyei mellett gond, hogy vi­szonylag kevesebb matematikát oktatunk, ami a továbbtanulókat készteti később erő­feszítésre, másrészt a humán tárgyak okta­tása nem olyan intenzív. Az imént említett előnyök azonban arra is képessé teszik nö­vendékeinket, hogy később ezeken a prob­lémákon túljussanak. Csupán példa: tanuló­ink állag 50 százaléka jut főiskolára, egye­temre. Helytállásukról a visszajelzések ta­núskodnak. A Potenciális szakember-utánpótlásról be- ^ szélt. Melyek azok a vállalatok, akik in­nen „merítenek”, s miért hangsúlyozta, hogy a végzettek elsősorban remény­ségek? — Elsősorban az építőipari vállalatok­kal vagyunk kapcsolatban, valamint a víz­ügyiekkel. Az összes megyei nagyvállalat — SZÁÉV, KEMÉV, vízügyi igazgatóság, taná­csi építőipar, SZAVICSAV, AGROBER — érdekelt nálunk és viszont. Ez jelenti azt, hogy patronálnak, munkahelyet biztosítanak a gyakorlathoz, s társadalmi szervezeteik is együttműködnek velünk. Mondhatnók úgy is: a számukra képezünk. Jóllehet a szak- tantárgyak oktatása magas szintű, mégsem mondhatjuk, hogy kész szakembereket adunk. Azt viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy olyan fiatalok hagyják el az iskolát, akik akár mint magasan képzett szakmun­kások, akár később mint középvezetők jól helyt tudnak állni. Az iskola alapot ad, szak­mailag előkészíti őket a nagy feladatokra. Nem hiszem, hogy arról éracmes vitatkozni, mi lesz 2000-ben. Abból kell kiindulni: a ma diákja az ezredforduló szakembere, ve­zetője lesz. És ez a meghatározó. — Az iskola és a vállalatok kapcsolatá­ról azonban kell még mondani valamit. Az első a tévhit eloszlatása. Mi nem egyszerű­en csak kérünk tőlük. A mi iskolánk igyek­szik lehetőségeinek bő tárházát az érdekel­tek rendelkezésére bocsátani. Tanáraink se­gítenek, helyiségeink, szemléltetőeszközeink a vállalatok dolgozói rendelkezésére is áll­nak, jóllehet korántsem élnek ezzel a lehe­tőségekhez mérten. Azt hiszem, hogy lassan kialakul azonban a sok vállalat — egy is­kola gyakorlata és ez jó lesz. A Ha jól értelmezzük az előbbieket, akkor w úgy fogalmazhatunk: hármas egység van, ahol az első lépcső a szülői ház, a má­sodik az iskola, a harmadik a vállalat. Hogyan épül egymásra mindez? — Nem zavartalan ez a hármas, bár nem szeretném eltúlozni a helyzetet. Vegyük az iskolát elsőként... Magas követelménye­ket állítunk, etikailag is. Olyan rendszer alakult ki, amely biztosítja, hogy az osztály­főnök az „első vonalban” gondoskodni tud­jon az erkölcsi nevelésről és az ifjúsági szer­vezettel együtt a személyiség formálásáról is. Nem akarom szépíteni a helyzetet, hi­szem, átütő sikert biztosítottak az elmúlt évek rendelkezései, illetve azok testre sza­bott végrehajtásai. De ne tagadjuk, a gyer­mekeket otthon sokszor más hatások érik. Vagy ami hasonlóan rossz: nem érik hatá­sok. Érdektelenség kíséri sokak munkáját, áthárítanak mindent az iskolára. A fiatal ezt észre is veszi, ebből aztán itt származnak konfliktusai. — A másik, az úgynevezett élet. A mun­kahelyeken is gyakran látnak mást, mint amit tanulnak. Nem elsősorban szakmailag. Em­berileg várja őket csalódás. Igaz, igyekszünk sokat és mindenütt tanulóinkkal lenni, de ilyenkor kell egy-egy vállalat szakszerveze­tének, pártszervezetének, vagy éppen a KISZ segítsége. De éppen az ellentmondások fel­oldása érdekében is sokkal többször lenne szükség arra, hogy a vállalatok vezetői el- (öjjenek hozzánk. Nemcsak egy-egy ünnep­ségre, hanem beszélgetésre is. A Nem lehetséges az, hogy az iskola idea­lizál, s ebből adódik a gond? Az élet realitásai iránti védettséget is talán meg kellene adni az érettségi és szakmun­kás-bizonyítvány mellé. — Nem idealizálunk, ez meggyőződé­sem. Amit tanítunk, amire nevelünk, az igazi pedagógiai szándékból adódik. Úgy vé­lem, hogy éppen az az igény, amit a tanulók - ba táplálunk, az a tartás, amivel kiengedjük őket, lesz a biztosíték, hogy leendő munka­helyükön a jóért küzdeni tudó szakemberek­ké váljanak. Nem megalkuvó, hanem jobbí­tani akaró és tudó fiatalokat szeretnénk ne­velni. Föltétlenül szükséges ehhez, hogy a tanuló otthon is hasonló indítékot kapjon, így tud csak élni a lehetőségekkel, melyeket az iskola nyújt. — Ez különben központi kérdés nálunk. A közéletiségre nevel az ifjúsági szervezet is. A demokratizmus, az önállóság, az önálló gondolkodás kialakítása segítője ennek. Eh­hez azonban együtt kell élnünk tanulóink­kal, megmutatva, meddig és hogyan. Ami még lényeges: mindig a munka álljon a kö­zéppontban. Csak ez ad erkölcsi alapot ahhoz, hogy a diák éljen demokratikus jo­gaival, és később is csak a jól végzett tevé­kenység ad lehetőséget ahhoz, hogy a hiba megszüntetésére törekedni tudjon és akar­jon. Ez védettség és tanulóink tudják, hogy ehhez csak a tanulmányi munka lehet a lépcső. A Tanulmányi munkáról beszél. Vagyis az oktatásról. Ugyanakkor mindenfelé a ne­velésközpontúság kap hangsúlyt. Ho­gyan kapcsolódik össze a kettő? — El sem válik. ,Nevelni legjobban a munkával lehet. A mára nevelésben meg­bonthatatlan az oktatás és a nevelés. A szak­tárgyak, szaktanáraink becsületes munkája is ezt igazolják. Egyébként diákjaink tudják, mit jelent az, hogy dolgozni. Ez pedig a leg­jobb alap. A munkaerkölcsről ugyanis lehet beszélni, de értője csak az lesz, aki dolgozik is. Természetesen ezt a folyamatot kell, hogy kiegészítse az osztályfőnök munkája, az if­júsági szervezet tevékenysége is. Az új tan- terv is így épül fel. Tantestületünk, amely összeforrott kollektíva, nemcsak vitatja a kérdést, ezen túl vagyunk. Tenni kell és kontrollálni a folyamatot. Ez megtörténik. — Egyébként hadd jegyezzem itt meg: az iskola ismeri ma legjobban a gyermeket. Ez abból is adódik, hogy a tanárok a lehe­tőség szerint sokat vannak velük. És ez így jó. A nevelőtől ne kérjék számon, miért nincs ott a város minden közművelődési ese­ményén, rendezvényén. Tudomásul kell ven­ni, az első az, hogy a rábízott gyermekekre fordítsa tudása és ereje javát. Legyen szó táborról, szereplésről, munkahelyi gyakor­latról. így biztosítható az egységes és folya­matos hatás. Emellett szeretnénk, ha a szü­lő többször és jobb módszerrel érdeklődne gyermeke iránt. Ne csak egy nevelőt is­merjen. Ne csak számonkérni jöjjön a gyer­mek esetleges kudarcát. Ismétlem: a szülői ház lényegesen gondosabb nevelésére van szükség. A munkát, mint a nevelés legjobb esz­közét említi. Vajon a vállalatok, ahol a diákok gyakorolnak, hasonlóan véle­kednek? Vagy csak olcsó munkaerőről lehet beszélni? — Egy példával kezdem: az ÉPSZER olyan munkalehetőséget adott diákjainknak, amely valóban az alkotás örömét biztosítot­ta. De említhetem a KEMÉV-et, ahol szin­tén gondoskodnak arról, hogy a gyakorló él­ményt kapjon a munka során. Ez. úgy vé­lem, a meghatározó, s ez a jövő. Miután is­kolánk egyre inkább egyenrangú partnere a termelővállalatoknak, nem kétséges, hogy a munkahely komoly nevelés színterévé válik. Ha nem így lenne, akkor nem beszélhetnénk arról, hogy a nevelés társadalmi üggyé szé­lesedik. Alapvetően arról van szó: a válla­latok érdeke, hogy ez így legyen, hiszen a végzősök hozzájuk kerülnek dolgozni. Az okos vezető pedig él a lehetőséggel és segít abban, hogy szakmailag és emberileg a leg­jobbat kapja. — De a termelő és alkotó tevékenységet nem szűkíteném le csupán a vállalatokra. Diákjaink társadalmi munkák során is bi­zonyítanak. Akár a szépülő iskolát nézzük, akár más építményt. A fiatal igen érzékeny. Felfogja, hogy a társadalmi érdeklődés nőtt, s ez javára van. Éppen ezért kezdeményezé­sekkel igyekszik visszaadni valamit, képes­ségei szerint. Erre reagálni kell, programot is szükséges adnunk ehhez. Ezen a ponton alakul ki a fiatalban az a magatartás, amely az egyén és társadalom kapcsolatát hosszú távon is meghatározza. A A Vásárhelyi követelményei nagyok. Ezt a diákok is bizonyára érzik. Hogyan rea­gál erre a fiatal. Nem riasztja-e őket, hogy sok más iskolástól keményebb nor­mákat kell teljesíteniük? — Érdemes szabad szombatokon meg­nézni a tanári és igazgatói irodát. Végzett tanulóink ugranak be egy-egy rövid eszme­cserére. Beszámolnak, s gyakran tanácsot is kérnek. Ez az egyik jelzés. A másik a to­vábbtanulóktól érkezik. Nem véletlen, hogy országosan is elsőként jelentkeztek azzal: szeretnék korrepetálni a negyedikeseket ma­tematikából. Érezték az egyetemen, itt rej­lik a legtöbb buktató. Ma ez már több éves gyakorlat, és évente 10—12 tanulót küld KISZ-szervezetünk Pestre, előkészítőre. A régi KISZ-esek olyan emberi kapcsolatokat tartanak ma is volt iskolájukkal, ami azt mutatja: a magas mérce sosem riasztó. De beszélhetnénk arról is, nyári táborozáskor mellettünk ütik fel sátraikat a már egye­temista fiúk. — Nálunk folyik vízügyi ágazaton a technikusvizsgára történő felkészítés is. Töbnyire volt tanítványaink jönnek . erre kétévi szakmai gyakorlat után. őszintén mondhatom: ma is olyanok, mint voltak ak­kor, amikor idejártak. A hűség a régiek ré­széről mutatja a legjobban, hogy a diák nem az enyheséget és renyheséget becsüli, hanem az igazságos és érte való szigort. Kemény normákat említett kérdésében. Nos, a szo­cialista iskola lehet emberi, de nem elv­telenül liberális. A mai iskola demokratiz­musa nem alapkérdésekről folyó vitatkozás, hanem eszköz, kemény lecke. De csak az gyakorolhatja, akinek erkölcsi alapja van hozzá, képességei szerint dolgozik. Ennek így kell lennie az életben is. Mi úgy szeretnénk nevelni, hogy a diákot később ne az élet üs­se arcul. Amikor reformokról volt szó, némileg mintha túlsúlyba került volna a tan­anyagcsökkentés és egy sereg periférikus kérdés. Ma, bizonyos idő múltán miben látja az oktatáspolitika változásának lé­nyegét? — A pedagógus megnövekedett önálló­sága igen fontos. Az, hogy önmagát adhas­sa, kiteljesedhessen. így érhető el, hogy mint a termelésben, az iskolai munkában is ami­nőség kapja a döntő hangsúlyt. Igen jelentős, hogy az igazgató, aki egyszemélyben felelős, megfelelő ellenőrzési lehetőséggel is rendel­kezik. Ehhez ad segítséget a jól koordinált tantestület, a különleges súllyal kezelt, a nevelés arcvonalában dolgozó osztályfőnöki kar. Ez a formai keret nyújt lehetőséget a magasabb szintű tartalmi munkához. A vi­tákat már le kell zárni, s kell végre a meg- állapodottság tanárnak, diáknak egyaránt. — Itt említeném meg a pedagógus párt- szervezet nagy felelősségét abban, hogy az elvek egységes értelmezését követően egy­séges legyen a végrehajtás is. De hiba len­ne nem a kellő súlyt biztosítani a KISZ- nek, ahol ma nevelés folyik, mégpedig az érdeklődési köröknek megfelelően. Itt kap­csolódik be nem formálisan a vállalatokkal való kapcsolat, az ottani ifjúsági szerveze­tekkel történő együttműködés. Hangsúlyoz­ni szeretném: nem elvben, hanem gyakor­latban, nem látszólag, hanem tevőlegesen. mondott az csak a Vásárhelyire a mazható, vagy általános érvényű-e? — Nem vagyok hivatott arra, hogy Nyír­egyháza, vagy a megye dolgairól beszéljek. Mégis, abból kell kiindulni: ma egy 20 ez­res iskolavárosról van szó a megyeszékhely esetében. Amennyire tudom, ez a szám nő, s ebből adódóan szükséges, hogy a diákváros karaktere kialakuljon. Ha ez így van, akkor azt hiszem, ehhez jó adalék a Vásárhelyi Pál szakközépiskola sok tapasztalata és ered­ménye. — Különben az oktatás és nevelés kér­désének összefüggése; az iskola olyan köte­lessége, hogy szocialista fiatalt bocsásson ki, nem sajátosságunk. Ez a többi intézmény­ben is cél. Ugyanakkor természetes, hogy minden iskola igyekszik megalapozni tradí­cióit, sajátosságaiból kiindulva keresi a sok­rétű, változatos eszközöket a cél eléréséhez. Ha ezek bárkinek segítenek, akkor jó ta­pasztalatainkat szívesen megosztjuk mákok­kal. Korunkban az iskolának olyan tanuló­kat kell kibocsataniuk, akik megtanultak jól kérdezni, de éppen közéletiségükböl fakadó­an tudnak okosan válaszolni is a mindenna­pok kérdéseire. Míg diák a diák, bízik a ne­velőben. Amikor végez, mi bízunk benne. Csak az ő munkájuk adhat igazi bizonyít­ványt arról, hogyan dolgoztunk. Köszönöm az interjút. Bürget Lajos Vasárnapi ^ Hostisóczki Istvánnal, az építőipari és vízügyi szakközép- interjú _____| ;sk0/a igazgatóhelyettesével

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents