Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

1976. október 17.

KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

7

Mielőtt vitrinbe kerül a

fokos Nyíregyházi restaurátorok műhelyében

A föld mélyéről előkerült, századok, ezre- dek óta rejtőzködő tárgyak új életre kelnek. A száz darabra tört korsó újjászületik. Az öklöm- nyivé zsugorodott papírszáraz bőrből újra csizma lesz. A rozsdarágta pengén ismét fenyegető fény villan.

Valóságos kémiai laboratórium a múzeumi restaurátorok műhelye. Vegyszeres üvegcsék százai sorakoznak a szekrényben, műszerek az asztalon. A vízcsap mellett nedvesen fénylő emberi koponya, csontok.

Kevesen ismerik a nyíregyházi Jóssá András Múzeum restaurátori műhelyét, itt nem fordulnak meg látogatók. A restaurátorok munkája is ritkán kerül reflektorfénybe — akkor is inkább csak a művészi restaurátoroké. Mint például legutóbb a budavári gótikus szoborleletek megmentői.

— A restaurátor szó hallatán a legtöbb ember a művészi restaurátorokra gondol, akik szobrokkal, festményekkel foglalkoznak. Tőlem is erről szoktak először érdeklődni — mosolyog Szinyéri Pétemé, a nyíregyházi múzeum fiatal restaurátora. — Az általános restaurátorok munkája sem könnyebb, legfeljebb kevésbé látványos. Mi jóformán mindennel foglalkozunk — régészeti leletekkel, néprajzi tárgyakkal egyaránt. Fával, bőrrel, üveggel, kerámiával, fémekkel, papírral. No, persze, ezek közül nem mindegyikkel Nyíregyházán.

Nemrég tért haza Budapestről, ahol a restaurátori alapképzettséget szerezte meg. Elméleti felkészítés, és gyakorlati munka szerepelt a tananyagban — önálló feladatot is kaptak.

— Én különösen a fa- és fémtárgyakkal foglalkoztam szívesen. Később ezekre szeretnék szakosodni is. Mert a

következő lépés: egy kétéves szaktanfolyam. Utána mehetnék a Képzőművészeti Főiskola restaurátori szakára — de azt nem hiszem, hogy megpályázom. Oda már művésznek kell lenni...

A maguk nemében az általános restaurátorok is művészek. Alapos felkészültséggel és jó érzékkel kell kézbe venniük a földdel, egyébbel szennyezett tárgyat, hogy aztán kezük munkája nyomán kiállításra kerülhessen. Hogy megóvják az enyészettől — rozsdától, szótól, rothadástól. Más-más módon kell nyúlni a száraz, vagy a nedves fához, a különféle fémekhez, vagy az eltérő anyagból és technikával készített kerámiákhoz.

— Hosszú az egyes darabok útja, míg a megtalálás helyétől a kiállítóvitrinbe kerülhet. Először mi kapjuk meg a régésztől. Sokszor az anyagát is lehetetlen első pillantásra megállapítani, így hát vegyszerrel nem is nagyon merünk hozzányúlni.

Csak ezután kezdődik a tulajdonképpeni restaurátori munka: a többnyire sérült tárgyak kiegészítése, konzerválása.

— Ennél például igen óvatosan kell eljárni, mivel

már csak a rozsda tartja ösz- sze. Alaposan meg kell szabadítanunk a korrózió csíráitól is, hogy legalább ebben az állapotában megőrizhessük. Néhány helyen, ahol esetleg letörhetne, vagy az el vékony odás miatt megsérülhetne, egy különleges műanyaggal kiegészítjük, az is fémnek fog hatni.

Hogy tökéletesen újnak hasson-e a restaurált tárgy, vagy pedig szembetűnő legyen rajta a pótolt rész — arról szakberkekben is vitáznak. Mindenesetre a laikus múzeumlátogató úgy vélheti: jobban megismeri a múltat, gyönyörködik a valaha szépre formált eszközben, ha nem szúr mindjárt szemet a kiegészített rész, hanem egységesnek hat a tárgy. Ezért a kompromisszumot választja sok restaurátor is: észrevehető, de nem feltűnő módon egészíti ki a sérült tárgyat...

S újra épnek tűnik a századok tiporta fegyver. A múlt mélyéről érkezett üzenet — a ma restaurátorai megőrzik a jövőnek.

Tarnavölgyi György

A megszólítás és az említés

Naponta beszélgetünk emberekkel, és a beszéd során emlegetünk embereket. Értekezleteken, megbeszéléseken veszünk részt, meghallgatjuk mások véleményét, elmondjuk a mi nézeteinket. E tevékenységünk során megszólítunk embereket, közösségeket, beszédünkben hivatkozunk mások véleményére, tehát emlegetünk embereket. A megszólításnak és az említésnek megvannak a kialakult, a beszédhelyzethez illő formái. A családi, a baráti kapcsolatokban kialakult formákról nem szólok, a hivatali, a közéleti nyelvben szokásos formák azonban közérdekűek, ezek ismerete elengedhetetlen.

A leggyakoribb megszólító forma az elvtárs és az elvtársnő. A nők megszólítására mindkét forma elterjedt. Pl. Kovácsné elvtárs, vagy Ko- vácsné elvtársnő. Varga elvtárs, illetve Varga elvtársnő (pl. Varga Margit). Az elvtársnő megszólító formát e>ak akkor célszerű használni, ha a vezetéknév és az elvtárs szó együtteséből nem derül ki az, hogy a megszólított nő.

Az elvtárs és elvtársnő forma a pártélet gyakorlatából terjedt el a mindennapi beszédhasználatba, a hivatali nyelvbe és a tömegszervezetek, fegyveres testületek nyelvébe. Ez a szokásos megszólító forma a hivatalos és ünnepi beszédekben is. Az elvtárs és elvtársnő forma igen gyakori, sőt majdnem kizárólagos forma az említésben. Sokszor az értekezleteken, a hivatali beszélgetésekben valakinek a pusztán névvel való emlege- , tése, különösen ha az illető éppen jelen van. udvariatlannak, vagy tiszteletlennek hat, ezért odatesszük a neve vagy a hivatali állása után az elv- társ vagy elvtársnő szót. FI. „Amint az elnök elvtárs is mondta...”

E megszólító formák mellett egyre jobban terjednek más, semleges formák is.

A férfiak megszólítására nagyon jól használható még a

hivatali nyelvben és a közéletben is az uram és a többes számú alakja, az uraim forma, személynevek, foglalkozásnevek és a hivatali állást jelölő nevek mellett pedig az úr forma (tanár úr, elnök úr. Takács úr stb.) A nők megszólítása már egy kicsit nehezebb. Terjed az asszonyom forma, de többes számban nem használható, helyette hölgyeim az alkalmas és terjedő forma. Ennek a szónak viszont az egyes számát, a hölgyem alakot mivel nagyon finomkodónak és mesterkéltnek hat, kerüljük el. A felnőtt leányok megszólítására a kisasszony látszik a legalkalmasabbnak, a nyelvművelő szakirodalmunk is ezt a formát ajánlja. Ezektől a formáktól sokan idegenkednek még, pedig ma már nem kapcsolódnak társadalmi álláshoz, mint a felszabadulás előtt.

Sok szólító forma él még nyelvünkben. Ezek azonban

formái

jóval szűkebb körben használhatók csak. mint az eddig említettek. A kartárs, szaktárs, sporttárs, kolléga csak az azonos foglalkozásúak között használható. A fiatalember, fiatalasszony csak a bizalmasabb társalgási nyelvben helyes megszólító forma, az említésben azonban mindkettő jól használható. Igen erős érzelmi töltésű a bácsi és a néni, az életkorra való utalásuk miatt sokan nem szeretik.

A hivatali és a közéleti nyelv formái a felsoroltak. Más beszédhelyzetben, a ma. gánélet területén sok más for. ma található, sőt sok nagyon egyéni forma. A közélet adta beszédhelyzetekben azon. ban ezek nem használhatók.

Bachát László

A vajai várkastély alkotóházában dolgozott Ursula Höing drezdai festőművész. Az itt készített képeiből mutatunk be egy tusrajzot. (Elek Emil felv.) *

MEGYÉNK

TÁJAIN

KISNAMÉNV

S

ok-sok évvel ezelőtt, amikor még ritkaságszámba ment a kövesút, egy szatmári településen súlyos rakományával kátyúba süppedt egy szekér. A lovakat egy Kiss nevű kocsis hajtotta, illetve hajtotta volna a szatmárnémeti vásárra. A szekérkaraván egyik türelmetlen kocsisa így kiáltott előre: „Kiss, na menj!” A szájhagyomány szerint a települést ekkor nevezték el Kisnaménynak. Azóta sokszor Diztat- ták egymást a község lakói: előre, menjünk tovább... Haladt is, fejlődött is a község, de az utóbbi évekre az elnéptelenedés, majdhogynem a visszafejlődés a jellemző. A településre egyre inkább illik a „kis” jelző. Korábban ezren laktak itt. most éppen fele annyian.

Ha Jánkmajtis felől közelítjük meg a községet, jellegzetes szatmári legelők és kiserdők között érkezünk. Az egyik kiserdőt romantikusan csörgedező paták szeli át. Az erdő szélén, közel a helység névtáblájához számos méhkaptár sorakozik, a méhek a sokféle fáról és virágról cipelik édes terhüket. Az ide érkező első benyomása kedvező. A levegőben szinte érezni lehet a Túr közelségét is. A község közepén jókora park állítja meg a tekintetet. Ezt a parkot akármelyik város szívesen elfogadná. A körülkerített park közepén emlékoszlop áll. rajta felirat: állíttatott a község felszabadulásának 25. évfordulóján, 1969-ben. A szebbnél szebb virágok között pirosra festett padokat találni.

Fábián Ernő, a Jánkmajtisi Nagyközségi Közös Tanács vb-titkára így fogalmaz: „A fiatalok miatt sorvad a falu.” Ö igazán tudja, mivel 1940 óta végez itt (és a környéken) közigazgatási munkát. Ma is itt lakik a Fő utca 9. szám alatt. Fölösleges lenne vitatkozni vele, hogy az elnevezés lehetett volna szerencsésebb is, hiszen itt nincs is jelentősebb mellékutca, Kisnamény egyetlen „hosszú” utcából áll. Szóval a falu sorvadására panaszkodik. Mint mondja. Mátészalkára, Fehérgyarmatra mennek el innen. A közelmúltban ifj- Újlaki János a nyíregyházi tejporgyárban vállalt munkát és a megyeszékhelyre költözött családjával. Szabó Zoltán Fehérgyarmaton a vízgazdálkodási társulatnál dolgozik, felesége a HÓDIKÖT helyi üzemében. Megunták a napi ingázást és az Erdőhát központjában vettek OTP-lakást. Még hosszan sorolná az elszakadok névsorát. Nem egészen érti őket.

Az árvíz után új vegyesboltot kapott a település, idén korszerű higanygőzlámpákat szereltek fel az utcán, az árokpartok egy részét beton támfalakkal csinosították. Szó sincs arról, hogy Kisnamény a jövőben nem kap támogatást. Miért hát a nagy elvándorlás, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Jánkmajtis jó úton mindössze hét kilométer a falu távolabbi, Gacsály felőli végéhez.

A falunak ezen a végén indulunk „sétára”. A második ház udvarán két pompás fenyőfa, a kerítéstől számítva foghíjas a település. Vagy négy üres telek következik, míg elérjük a harmadik házat. Beljebb szép számmal találunk rozsdás kapukilincset,' gazos udvart, pókhálós ablakot. Lakatlan házak ezek, árván néznek a kövesútra. A ragyogó napsütésben „ökömyál” telepszik a régen nyitott kisajtókra. Odább idős asszony csendes léptekkel a kútról vizet cipel. Éppen annak a Szabó Zolinak az édesanyja, aki a minap Fehérgyarmatra költözött.

— Elmentek, hát elmentek. Nekik ilyen a szemléletük. Az igaz, hogy szép falu. de nincs egy gázpalack-lerakata sem, a fiatalok pedig már nem szeretnek fával, kóróval tüzelni.

A 75 éves Gacsályi Endre bácsi portája tipikus parasztporta gémeskúttal, zsinde- lyes házzal, szalmával fedett régi juhakol- lal. Ö a falu ezermestere. A fát és a vasat

egyaránt formálja furcsa kis műhelyében.

— Láthatják, hogy az üllő széle le van törve. A kovácsfúvó meg hiányzik. A háború után a fiatalok átmentek szerepelni Császlóra. egy olyan darabbal, amelyhez kovácsszerszámok is kellettek. Hazafelé jövet szilaj jókedvükben tönkretették a fúvómat és az üllőmet. De nem haragudtam. Ezek a maiak nem is tudják, hogy mi a színjátszás.

— Az udvaron gyermekruhákat látni kiterítve.

— Az unokámék laknak velem, őket hívtam ide. A ruha a dédunokámé. Nem szeretik a falusi életet, akármit mondok is. Gyarmatra készülnek, így ismét magamra maradok.

Néhány házzal odébb Varga József nyugdíjas almát szed a hosszú kertjében. A 110 új almafája most fordult termőre. Azt mondja, kellő gondozással jól fizet itt az alma, a búza, a kukorica is. Tehát van mire építeni. Csak kedvét szegi a fiataloknak, hogy az ÁFÉSZ már három éve ígérgeti a gázcseretelep építését. Aztán: a környező hét községben van vízmű, itt nincs, hiába várják. Elmondta ő ezeket párt- és tanácsi fórumokon, van is ígéret mindenre, de a fiatalok türelmetlenek. A kultúrház- nak sem vehetik igazán hasznát.

A

kultúrház a falu közepén, az egykori kastélyban kapott helyet. A lakat alatt álló épület közelében füstöl a 77 éves Koncz Károly. Az épület felé bök ujjával és ezeket mondja:

— A kastély valaha gróf Hadik Barkóczi Endréé volt. Csakúgy, mint az egész környék. Ha a gróf úr elindult a Szamostól a Túrig, mindent a magáénak mondhatott. A kastély most csendes. Ritkán látok én abba fiatalt bemenni.

Végh J 'r öné nyugdíjas postamesterrel beszélgetünk, aki figyelemmel kísérhette a község háború utáni fejlődését. Tudja, hogyan gyarapodott a takarékbetétek összege, nyilvántartotta a tv-előfizetőket is. Mindezek ellenére nem érti, hogy az egykori kastélyban helyet kapott könyvtárat miért látogatják kevesen.

Főleg télen, hiszen munkalehetőség az asszonyoknak alig akad. Diószegi Endréné az említett parkot gondozza, havi 180 forintot kap ezért a tanácstól. Végh Kálmánná fiatalasszony sem talál állandó munkát, így háztáji állatokat tart, hasznos elfoglaltságot keresve magának. Az elmúlt napokban Damóra járt át háztáji almát szedni, s napi 150 forint volt a napszámja. Aki keres, az talál is — mondja jókedvűen.

Somogyi Ibolya tipikus mai lány, KISZ- vezetőségi tag. Arra panaszkodik, hogy majd egy évig nem volt villany a kultúr- házban, így sem klubestét, sem bált nem rendeztek a fiatalok. De most minden rendben, szól a lemezjátszó, hamarosan bérletet is válthatnak a jánkmajtisi művelődési házba, ahová színtársulat jár. Nem tart attól, hogy a község teljesen fiatalok nélkül marad.

N

emes István, a közös tanács elnöke 1969, vagyis az egyesülés előtt Kis- naményban volt tanácselnök. Mindenkit és mindent jól ismer, a városba áramlást természetes folyamatnak tartja, de nem fél a teljes elnéptelenedéstől. Azt mondja, a dinamikusan fejlődő 'Jánkmajtis egyre közelebb kerül a gépkocsival és motorkerékpárral rendelkező kisnaményi fiatalokhoz. Optimista: az idős emberek nem maradnak teljesen egyedül, az almafák, a növények gondozására is marad még fiatal. Summázó véleményünk találkozik az elnökével: lehet, hogy Kisnamény tovább kiseb- bedik, de meg nem szűnik soha.

Nábrádi Lajos