Kelet-Magyarország, 1976. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-26 / 228. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1976. szeptember 26. AZ ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA: HÉTFŐ: Leonyid Brezsnye v hivatalos látogatást tesz a közeljövőben az NSZK-ban. — A svéd választásokon vereséget szenvedtek a szociáldemokraták. KEDD: New Yorkban megkezdte munkáját az ENSZ közgyűlése. — A Chilei Titkos Szolgálat eltette láb alól Washingtonban Leteüer volt chilei minisztert. SZERDA: Barre francia miniszterelnök beterjesztette inflációellenes tervét. — A spanyol kormányban egy franco- ista tábornokot egy liberálisnak minősíthető miniszter váltott fel. CSÜTÖRTÖK: Helsinkiben megkezdte munkáját a békeerők leszerelési világkonferenciája. — Kádár János és Kay- sone Phomviliane vezetésével magyar—laoszi tárgyalások kezdődtek Budapesten. — Szár- kisz libanoni elnököt beiktatták tisztségébe. PÉNTEK: Carter és Ford el- nökjelölti tévévitája százmillió néző előtt. Ian Smith elfogadta a Rhodesiára vonatkozó Kis- singer-tervet. SZOMBAT: a francia szak- szervezetek sztrájkfelhívásai jelentik a választ a Barre-terv- re. — Az amerikai külügyminiszter dél-afrikai közvetítő kőrútjának befejeztével Londonból hazautazott. JELKfiPES jelentőségű, hogy a helsinki Dipoli- ban és a Finlandia-palotá- ban, ott ahol az utóbbi négy évben és a világ békéje, biztonsága szempontjából, a történelmi jelentőségű összeurópai értekezlet előkészítése, majd külügyminiszteri szakasza, végül pedig csúcsszintű befejezése ment végbe, ezen a héten a békeerők leszerelési világkonferenciája zajlott le, illetve a világ legnagyobb újságíró-szervezetének a kongresszusa. Mindkét esemény tulajdonképp társadalmi jellegű. Egyesek néha hajlamosak lennének lebecsülni az ilyen „csak társadalmi” megmozdulások, rendezvények, akciók jelentőségét. De gondoljunk arra, hogy például az európai biztonsági és együttműködési értekezlet összeültét is ilyen társadalmi kezdeményezések mozdították elő Budapesttől Brüsszelig. Nem vitás, hogy a fegyverkezési hajsza megszüntetése a világ egyik fő gondja. A Szovjetunió évek óta szorgalmazza a leszerelési világ- konferencia összehívását, azét, amelyen már — ajánlás formájában vagy kötelező erejű megállapodásként — a hatalmak a leszerelés felé vezető úton megtennék az első, jelentősebb lépéseket. A Dipoli falai közt, vagy a Finlandia-palotában a Nemzetközi Újságíró Szervezet kongresszusán egyik szemléletes, meggyőző megállapítás a másikat érte: mi mindent lehetne tenni az emberiség javára, ha nem tékozlódná- nak el száz és százmilliár- dok! A fejlődő országok küldöttei az elsők között ítélnék el például az amerikai imperializmust, amely most már egy év alatt 100 milliárd dollárnál jóval nagyobb ösz- szeget fordít katonai kiadásokra. Az Egyesült Államok Panamától Peruig, a Közel- Kelettől Koreáig éppen a fegyverkezés folytatásával fordul szembe a népek függetlenségi törekvéseivel. A HÉTEN FEJEZŐDÖTT BE Kissinger amerikai külügyminiszter dél-afrikai „közvetítő körútja”. Tíz napon át majdnem ugyanúgy ingázott Kelet- és Dél-Afrika fővárosai között, mint a maga fénykorában a Közel-Keleten, Célja olyan kompromisszum kidolgozása és elfogadtatása volt, amelynek alapján néhány éven belül Rhodesiában (s most már tanuljuk meg afrikai nevét: Zimbabweban) a 20:1 arányú óriási fekete többség kormányzati jogokhoz jutna. A Kissinger-terv sommásan így foglalható össze: a feketék szüntessék be a gerillaharcot, szűnjön meg a gazdasági blokád Rhodesia körül, a fehér telepesek jussanak pénzbeli támogatáshoz, mindezek ellenében a törpe kisebbségben levő fehérek mondjanak le jogaik jó részéről. Természetesen Kissinger a későbbiek folyamán Rhodesia teljes feladását is elképzelhetőnek tartja, ha ilyen áron meg lehet menteni a Dél-afrikai Köztársaságot, a tőkés világ és az imperialista katonai rendszer e fontos bástyáját. (Simons- town haditengerészeti bázisa például rendkívüli jelentőségű az Indiai- és az Atlantióceán közötti hajóforgalom ellenőrzése szempontjából.) Azt ma még korai lenne eldönteni, mennyiben lehet jogos Kissinger „kincstári optimizmusa”: az amerikai külügyminiszter ugyanis „nagy remén vekről” és „megegyezési lehetőségekről” nyilatkozott mindenütt. Ugyanakkor például Mozambik vezetői, Rhodesia keleti szomszédságában, elutasították a Kissinger-tervet. Meglehet, hogy a közelgő amerikai elnökválasztás előtt akarnak a külügyminiszter propagandagépezetének tagjai olyan hangulatot teremteni, mintha a Ford—Kissinger kormányzás mindenütt eredményt érne el, ahová csak nyúl... Jó öt hét múlva az urnákhoz szólítják az amerikai polgárt. Annak voksá- ért a választási harcban a két jelölt, Carter, és Ford, most már a tévékamerák előtt méri össze a maga vitakészségét, vagy akár személyes vonzerejét. (Százmillió néző figyelhette ezt a folytatásos tévépárbajt. S mert még mindig emlegetik, hogy az 1960-as elnökválasztást Nixon azért vesztette el, mert a tévé képernyőjén ellenszenvesnek tűnt, lárva szerű arca volt. azt pedig a túl sók sminknek, a rengeteg rászáradt festéknek is köszönhette, nos. most mindkét jelölttel a kozmetikusok gondosan, alaposan foglalkoztak...) A HÉT ELEJÉN egy európai választási eredmény keltett nagy feltűnést. Bár bizonyos fokig előrelátható volt, mégis sokakat meglepett az, hogy bekövetkezett az 1932 óta kormányzó svéd szociáldemokraták veresége. Nyu- gat-Európa legmagasabb életA SZOJUZ—22 ŰRHAJÓSAI A FÖLDETÉRÉS UTÁN — régi szokás szerint — kézjegyükkel látják el az űrhajó burkolatát. (Telefotó — TASZSZ — MTI — KS) színvonalú országában a jobboldali pártok a magas adók rendszerének üzentek elsősorban hadat, s emiatt például Ingmar Bergman, a világhírű filmrendező, vagy Björn Borg teniszbajnok is a jobboldali ellenzéknek szolgáltatott érveket azzal, hogy az adók elől — elköltözött az országból. A svéd politikai megfigyelők jórésze csak átmenetinek jósolja a most következő centrista és jobboldali kormányzást, mindez mit sem von le a tény jelentőségéből, hogy éppen az NSZK választásai előtt vallottak kudarcot a svéd szociáldemokraták ... Jó egy hónapja új miniszterelnöke van Franciaországnak, az egyetemi tanári katedrán is gazdasági problémákkal foglalkozott Raymond Barre személyében. Giscard d’Estaing köztársasági elnök „első minisztere” a hét közepén hozta nyilvánosságra a francia gazdasági élet szanálásának tervét. Néhány drasztikus azonnali áremeléssel (például a benzin áránál), egyébként az árak és a bérek befagyasztásával, az adótételek emelésével (mint a versenylovak vagy a jachtok tulajdonosainak esetében) — vázlatosan így lehet jellemezni a Barre-tervet. Sike- rül-e a professzor-miniszterelnöknek ezt megvalósítania és az inflációt, meg a munkanélküliséget visszaszorítania? Az jórészt attól függ, hogy mit szólnak hozzá a francia dolgozók. A baloldali pártok és szakszervezetek elutasították a Barre-tervet. Sztrájkfelhívások is elhangzottak. A társadalmi, politikai és gazdasági harc megindult A HÉT ESEMÉNYÉNEK SZÁMÍTOTT Szárkisz libanoni elnök beiktatása. Neve mellől most már eltűnhet a „megválasztott, de hivatalba még nem lépett” megjelölés. Frangié, az eddigi elnök most már letűnhet a politikai süllyesztőben. Emlékezetes, hogy május óta — amikor is Szárkiszt megválasztották — Frangié makacsul ragaszkodott a formai hatalomhoz, s ez volt Libanon válságos helyzetének egyik oka. Mindenesetre némi reménysugár villan fel most a sokat szenvedett ország egén: Szárkisz és a szíriaiak, Szárkisz és a palesztinok tárgyalásai nyomán talán létrejön egy tényleges tűzszünet. A Palesztinái Felszabadítási Szervezet mindenesetre már kiadta a parancsot: „tüzet szüntess!” Ennek ellenére, a legutóbbi jelentések szerint a harcok változatlan hevességgel tartanak. Pálfy József Amerikai levelünk Öhö, ahaa... B őre bocsátom, hogy még a szándéka is távol áll tőlem, hogy az alábbi ügyben általánosítsak. Csupán az amerikai élet egy igen gyakori jelenségét szeretném bemutatni, ami meglep minden Európából érkezőt. Az ember bemegy az üzletbe, vásárol valamit, fizet, átveszi az árut és udvariasan megköszöni a kiszolgálást. Az esetek túlnyomó részében a köszönésre a válasz nem a nyelvórákon tanult vagy a szótárakban található formulák közül való, hanem egy csukott szájjal, orron keresztül hangoztatott „öhö”. A bérházban, ahol lakom, a portán átveszem a postámat,- megköszönöm: öhö — hangzik a tudomásul vételt jelző válasz. Gyakori ez a szokás a hivatalokban és az élet más területein is. Kezdetben még hirtelen visszafordultam a szokatlan válasz miatt, gondolva, hogy még valami nyilván következik, vagy nincs egészen rendben a dolog. De ilyenkor megnyugtattak: minden rendben van. Ez minden. Az egyik amerikai tv-kommentátor az irodalmi kifejezésnek éppen nem nevezhető jelenséget magyarázva egyszerűen rossz szokásról, nem kellően pallérozott angolságról beszélt és hibáztatta az iskolarendszert, amelynek valamennyi szintje adós marad a gyerekek jó felkészítésével. A témát szélesen kibontva ijesztő statisztikát ismeretetett az iskolák és persze a tanulók mulasztásáról, amely szerint 40 millió felnőtt, tehát az összlakosság több, mint negyedrésze minimális, vagy elégtelen felkészültséggel rendelkezik ahhoz, hogy eligazodhasson az amerikai élet bonyolult rendje és szabályai között. Csupán 55 millió amerikairól, vagyis a 18—65 év közötti lakosság kevesebb, mint feléről állapította meg egy gondos felmérés, hogy elégséges fel- készültséggel rendelkezik az írásban, az olvasásban, a számolásban. A statisztika szerint a felnőtt lakosság 13 százaléka, azaz 15 millió felnőtt nem tud úgy megcímezni egy borítékot, hogy a posta átvegye továbbításra, 27 százaléka pedig nem tudta megmondani, hogy milyen magas az emberi test normális hőmérséklete. A magyarázat után a műsorvezető megköszönte a nagyon értékes, de nem örvendetes adatok ismertetését, mire a kommentátor egy reflexszerű „öhö”-vel nyugtázta az elismerést.-Ezzel mintegy bizonyította, hogy a széles körben elterjedt rossz szokás ragadós és észrevétlenül együtt lehet élni vele. Van azonban az amerikai iskoláknak egy nagy, az említetteknél nagyobb mulasztása, amivel nem tudok megbékélni: a földrajz tanításának elégtelensége. Az általános és középiskolákban az Egyesült Államokon kívüli világot olyan kurtán, furcsán intézik el, hogy egy átlagnak számító emberrel beszélgetve hazám nevének említése mellett jó, ha mindjárt közlöm, hogy Európában van. Különösen az lep meg, hogy időnként a New York-i nemzetközi telefonközpontban megkérdezik, melyik ország, mikor kérem, kapcsolják Budapestet. Ez még akkor is bosszant, ha tisztában vagyok a nagyságrendekkel, azzal, hogy egyedül New Yorknak és külvárosainak 3 millióval több lakosa van, mint egész Magyarországnak. Az effajta földrajzi tudatlanság, vagy enyhébben szólva, hiányosság, eddig még csak egyszer, legutóbbi vidéki utamon szórakoztatott. Észak-Karolina állam székhelyén, Raleighben a polgárjogi mozgalom tömeg- tüntetése után a város szélén egy kellemes gyorskiszolgáló étteremben a fekete bőrű lakosokat szapuló fehér tulajdonossal beszélgettem. Szidalmazásának tüzét éppen a túlnyomó többségben néger résztvevőkkel lezajlott tüntetés táplálta. Rossz ízű fölényességgel mondott róluk ezt is, azt is, csak jót nem, s még a társadalom hasznos, értelmes tagjaiként se volt hajlandó elismerni őket. Ellentétes véleményemet nem volt nehéz észre- vennie. Nyilván ezért el akart helyezni tudatának megfelelő rekeszébe, s ezt előkészítendő, megkérdezte: — Hová való, honnan jött? Mondom neki, hogy Budapestről. — öhö — dünnyögte, úgy látszik, csak rémlett neki, hogy mi is az, amit mondtam, ezért kicsit csodálkozó hangon, de még a korábbi fölényes pózban hozzátette: — Áha ... Látszott, hogy erősen gondolkozik, majd az asztalt törölgetve „pontosítást” igénylő könnyedséggel megkérdezte: — És melyik városból? Ptj^Heghökkentem, néztem az arcát, s láttam, nyu- ! • | godtan mondhattam volna neki Budapest helyett | ^ I Ibrányt is, tudatához az éppen olyan távoli föld- ■■■“ rajzi hely — elképzelése szerint ország — lett volna. Fölényes nagy sötétsége felderített, vidáman kiáltottam: — Pincér, fizetek! — öhö — mondta az is, s hozta a számlát. Raleigh, 1976 szeptember. JCimxűxu 3itaán. BDHMBBi Szeberényi Lehel |4 rém REGÉNY 4k Mikor dobott, felemelte kissé az arcát. Kosznovszki Feró megnézte. — Mit kell látnom? — kérdezte aztán Dómbaj Gyurkától. — Nézd meg jobban. Dombaj Gyurka nem mondott többet. És aztán nem is beszéltek erről. Eszükbe jutott valami. Szinte egyszerre. Anélkül, hogy szóltak volna egymásnak róla. És ekkor már tudták a legeslegfeltűnőbb változást. És csodálkoztak, hogy eddig csak keresték, és nem jöttek rá. Most egyszer csak megvilágosodott. Hirtelen ki- gyult a fejekben, mint a jó gondolat. Attól, hogy pénzeket dobáltak a falhoz. Másféle dobások jutottak erről az eszükbe, hogy lám milyen érdekes: mióta Zsabkaa házból kijött, a betegségéből, egyszer se vette elő a rugós kését, hogy kérkedjen vele. Máskor egy este tízszer, tizenötször elővette. Elővette ha kellett, ha nem, s az ujja közt játszott vele. Fúrni kezdte az oldalukat, mi lehet a rugós tiésssel. Talán már nincs is meg?... De kérdezni nem merték. Csak ravaszkodtak, kerülgették a dolgot. Egy este megint unatkoztak. Pénzük se volt, már nem is ittak. Zsabka szótlanul ült a kövön. A fiúk fütyörésztek, egymást lökdösték unalmukban, és a szavakat a szeműkkel váltották, midőn Hor- nyák Marcinak zseniális ötlete támadt. — Dobjunk — mondta. — Fába. A szemük szűk résén kivillant a ravaszság. A fiúk azonnal felfogták. Azonnal rácsillant a szemük. — Dobjunk! — fogadták ovációval. Zsabka csak ült, és nem rezzent. Lopva rápillantottak: megállj, most kiugratunk! Öreg szil állott az árok oldalában. Ferdén nőtt, vaskos dereka terebélyes sátrat tartott. Apró szilvalevelei szüntelen zizegtek, s a kocsma cserepeit cirógatták. A fiúk elővették késeiket, majd sorban elhajították. Volt, amelyik lepattant a fáról, volt, amelyik pengve megállott benne. Tízet dobott mindegyik, s ha talált, általános szisszenés jutalmazta. Zsabka csak nézte a játékot. Éppen csak fordított a törzsén, hogy lásson. Nem szállt be. Nincs meg a kése — gondolták a fiúk. — Tízből öt — mondta Hor- nyák Marci. — A Zsabka rugósával tízből kilenc biztos. De ezzel a bugyiival? A provokálás nyilvánvaló volt. Zsabka rezzenetlen állta. Meg se hallotta, úgy látszott. S ez piszkálta a csőrüket. — Ha nekem olyan késem volna — mondta Kis Pista —, tízből tízet dobnék. S noha nem néztek Zsabká- ra, tudták, hogy himlöhelves képe, akár a szil kérge, anynyit nem mozdul, sőt szeme is nyugodtan pihen rajtuk, kifejezéstelen. Ezt is tudták, mert ismerték. Sohasem látták Zsabka arcán az érzelem szellőjét meglibbenni, csak a tompa közöny szürkéllett azon mindig, s néha átszelte az üvegszemű, vad gunyor, mint a zseblámpa pásztó ja. Meddig bírja? — gondolták a fiúk. ök voltak, akik nem bírták. Kosznovszki Feró egyenesen nekiszegezte a kérdést: — Te mért nem szállsz be? A rugóssal? Zsabka ránézett, merőn, üvegszemmel. — Eladtam — mondta —, jó pénzért. A fiúk kicsit megálltak, rábámultak Zsabkára. Zsabka visszabámult rájuk. Akkor a fiúk becsukták a szájukat. És ugyanakkor eltűnt a szájuk pereméről az a parányi foszforeszkálás, a bujkáló elégedettségé. Felszedték késeiket, és leültek a kőpadra. Zsabka pedig felállt. — Inni kéne valamit. „Nocsak” — szóltak a fiúk magukban. — Nincs egy vasunk se — mondta Dombaj Gyurka. — Szerzünk — ásított Zsabka —, gyertek. „Nocsak — szóltak a fiúk magukban. — Ez megrázta magát, és feltámadt.” Mióta kijött a házból, hosszú betegségéből, először mutatta meg, hogy ő a vezér. S vitézei követték. A trafikhoz mentek. Zsabka az ujjával intett a háza falazásával bajmolódó trafikos- nak: fáradjon csak a kapuhoz. A trafikos engedelmesen jött, mint a pitiző kutya. Zsabka röviden mondott neki valamit. (Folytatjuk) m ryXnTlT:7a1 >!•!
