Kelet-Magyarország, 1976. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-11 / 163. szám
1976. július 11. KELET-MAGYARORSZÁG 3 KÉT HÉTTEL EZELŐTT az egyik szabolcsi nagyközségben zsörtölődött egy idős bácsi: „Az ördögbe is lekéstem a buszt, most aztán mehetek biciklivel." Hová? — kérdeztem csodálkozva, amikor megláttam, hogy a biciklire egy kapa volt erősítve. „Hát a mezőre" — válaszolta az öreg nyugodtan, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy a tsz- tagok busszal járnak kapálni. Négy—öt évtizeddel ezelőtt az volt a természetes, ha a parasztok gyalog, és mezítláb indultak földet művelni. Ha felidézem két évtizeddel ezelőtti gyermekkori emlékeimet, akkor magam előtt látom a fasorok árnyékába támasztott temérdek kerékpárt. Arra is emlékszem még, hogy a tsz- tagok a hirtelen jött zápor elől a fák alá menekültek. Mintha most is hallanám az öreg elnök intő szavát: „A magányos fák alá ne menjetek, mert azok vonzzák a villámot”. Akármelyik fa alá húzódtak a kapálok, kaszálók, bizony bőrig áztak, megfáztak és prüszköltek. A fedett gépjármű arra is jó, hogy az esőtől, a megfázástól is megvédi az embereket. Persze, sok más szempontból is hasznos a „mezei járatok” beindítása, elterjedése. A legtöbb faluközponttól négy—öt kilométerre fekszik a termőföld jelentős része. Az egyesített tsz-ek tagjai — ha a munka úgy kívánja — néha a szomszéd falu tíz kilométerre lévő határába is elmennek kerékpárral, zetorral, vagy busz- szal. Aki ekkora távolságokra busszal érkezik. ennek van egy roppant nagy előnye: nem fáradt, és energiáját. friss erejét a munkára tudja fordítani. Az ilyen utazás felér egy lélektani túrával: a buszról kiszállóknak általában nagyobb a munkakedvük. Még büszkék is arra, hogy munkakörülményük közelít a munkásokéhoz. Egyik tsz-vezető szerint a kapásjáratok új korszakot jelentenek a szövetkezeti tagok életében, a buszvásárlás jelentős szociálpolitikai intézkedésnek számít. FÉKEZEM KICSIT LELKESEDÉSEMET, mert elsődKapa a buszon leges a városi és a távolsági buszközlekedés zavartalan biztosítása. S közismert, hogy megyénkben a városi járatok sűrűbbek lehetnének, a zsúfoltságról jobb, ha ezen a helyen szót sem ejtünk. A távolsági járatok is jobban összeköthetnék a falvakat a városokkal, járási székhelyekkel. A Volán vállalat buszparkja — a panoráma buszok bevezetésének ellenére — öreg. A kerékpár állhat egész nap a fasor árnyékában, da az autóbusz nem. Főleg akkor nem, ha új. Az új autóbuszok mezői közlekedése csak több termelőszövetkezet összefogásával lehet gazdaságos és elfogadható. A használt és felújított járművek mezei közlekedtetése aranyat ér. Az országúti közlekedésre kevésbé alkalmas autóbuszok a dülő- utakon még évekig közlekedhetnek. A felújításra költött összeg az idő során bőven kamatozik. S talán nem kell megérnünk tanulságosan is sok évet, hogy a járatok sűrűsödjenek. Ezek a járatok nemcsak az ápolásra, vagy betakarításra váró növényekhez viszik közel a tsz- tagokat, hanem a kulturáltabb élethez is. Jóllehet, pár év múlva az újságíró sem fog csodálkozni, ha meglátja, hogy a kerékpár és a zetor vontatta pótkocsi helyett autóbusz közlekedik a göröngyös utakon. Minden bizonnyal számíthatunk arra is, hogy a mezei buszok számának szaporodásával egyenes arányban csökken a göröngyös utak száma. EGYRE TÖBB BEKÖTŐ UTAT ÉPÍTENEK megyénk tsz-ei. Néhány évvel ezelőtt például a máriapócsi tsz épített bekötő, illetve összekötő utat, s ennek a mezőre járók is hasznát veszik. Jelenleg Nyírparasznva és Vaja közt épít utat az egye- sítet tsz, amelynek átadása után az autótérképen is változtatni lehet, vagy kell. A vidéket járók azt is megfigyelhetik, hogy itt-ott földmunka gépek teszik egyenletesebbé a dülőutakat. S mindezek által nemcsak az utazás lesz zökkenőmente- sebb, — talán a munka is. Nábrádi Lajos A kisvárdai baromfifeldolgozó kombinát építkezésén dolgozó szerelők a gépház kazánjait szerelik. (Hammel József felvétele) Randevú hajnalban Kék nyílként suhan az expressz. Az acélsíneken dübörögnek a kerekei. A gyerek rácsodálkozik a száguldástól szinte egybefolyó és csalókán visz- szafelé rohanó telefonpóznákra. A felnőtteket hol az állomások nyüzgő élete, hol pedig a táj varázsa köti le. A gyorsvonatok szédítő rohanásában meg a „minden fánál megálló” személyvonatok zötyögésében ki gondol az utast szolgáló vasutasokra, akik mindennapi verítékes munkával biztosítják az egyre növekvő személy- és áruforgalmat. Közöttük is az egyik legnehezebb munkát ma is a pályafenntartók végzik. Pályafenntartók Rakamazon Nyári hajnal. Áll a levegő, pedig a nap is csak alig emelkedett a látóhatár fölé. A MÁV nyíregyházi pálya- fenntartási főnökség hatos pályamesteri szakaszán, a 213-as szelvényben Raka- maz térségében vagyunk. A Baross Gábor ezüstkoszorús pályafenntartó brigád hajnali kettőre itt adott találkát egymásnak. — Hogy szívesen kelünk-e hajnalok hajnalán? — kérdez vissza Villás József, a brigád vezetője. — Munkánkat a forgalom és az időjárás szabja meg. Ráadásul a mi 120 kilométeres szakaszunk jelzőkészülékei, sorompói Debrecenből távirányítottak. Ez számunkra azért jelent külön gondot, mivel a sínek meghatározott helyeken fémesen nem érintkezhetnek. Most is egy ilyen ragasztott — szigetelt sínütköző javításához kellett kivonulnunk. A reggeli randevúra meg a nyári hőség miatt volt szükséges. A javításhoz csak akkor kezdhetnek hozzá a sindoktorok, ha nyugodt a sín, és a hőmérséklete munkavégzés idején nem éri el a 41 fokot. — A pályaépítésben már megvalósult a technikai forradalom, — veszi át a szót Kék András pályamunkás. — De a pálya javításában S enki emberfia a kenyérről nekem olyan szépen még nem beszélt; mint a falumbeli Tóth Sándorné. Ö mesélte, hogyha régente egy parasztember falatozás közben véletlenül föídreejtett egy darabka kenyeret. fölvette, megcsókolta és csak azután ette meg. Hajdan a kenyér olyan volt, mint az oltáriszentség: imába foglalták, áldást kértek rá. Vilma nénémék a kemencét is szép helyre, a kiskertbe, a virágok közé tették, hogy mindig szem előtt legyen. Miként minden nyírségi fa- liícskában, a timáriaknál is a kenyérszegés amolyan kisebbfajta szertartás volt, melyet a családfő végzett: még a módosabb legényfiúk, a nagygazda gyerekei is apjuk kezéből kapták a mindennapi betevő falatot. A kenyér tiszteletére vall, hogy a falusiak a lábon álló gabonát mindmáig találóan életnek nevezik. A paraszti háztartás közismerten takarékos még egy morzsa sem hullik el feleslegesen. Azt meg egyenesen rossz néven vette a szegény ember ha a kenyeret pocsékolták. Ez a tisztes szegénység viszont már a múlté, és ezzel mintha a kenyér becsülete is valamicskét megcsappant volPályamunkások a sínek között. (Hammel József felv.) Pályamunkások ai?13*as szelvényben bizony a krampács, a kővilla, meg a többi nehéz kézi- szerszám — még a talicska is — járja. Vannak harminc negyven kilós munkaeszközeink is. Ami a legnagyobb gond: ezeket legfeljebb négykerekű kézi kocsin — sínek melletti úttalan utakon — kell a kijelölt szelvényszakaszba eljuttatni. De fogott már be brigádtag a saját lovas szekerébe, meg vitte ki a helyszínre a szerszámokat egy másik brigádtag a személygépkocsiján is. Szerencsére a kézi hajtány már nem egzisztál. Az viszont baj, hogy egy terepjáró gépkocsit nem rendszeresítenek. Ilyen gyors és fontos munkáknál a több kilométeres gyaloglás és cipekedés nem gazdaságos. — Munkánkat percre szervezzük. Vállalásainkat is ehhez igazítottuk — mondja Hornyák Gábor pályamunkás. — Napi normánk tizennégy alj elkészítése. Egy aljhoz 54-szer kell felemelni a krampácsot. Szoros ez a norma. A mai nagy sebességű vonatok miatt úgy teleszórják az ágyat kővel, hogy normaidőben alig lehet kiágyazni. És .hol van még akna. Az ENSZ adatai szerint az emberiség fele éhezik, vagy rosszul táplált. Magyarországon három évtizede .jtenyér- gondok nincsenek, ellenkezőleg, bennünket a statisztikák a jóllakott nemzetek között tartanak számon. Vannak dúsan termő búzaföldjeink, éveken át tűrhető minőségű, bőséges gabonát takarítunk be, gyorsan szárítjuk, a legkorszerűbb malmokban őröljük, a pékek megsütik, és kényér híján senkinek sem kell ösz- szehúznia a derékszíját. Sőt nagy mennyiségű tartalékokat tároltunk inségesebb évekre, és nem egyszer — hisz erre is volt már példa — bajba jutott országokon katasztrófa sújtotta népeken is tudtunk segíteni. Szabolcsban az idén például mintegy 100 ezer hektár gabona termett, és ez 20 ezer vagon „életet” jelent. Mivel a bibliai hét szűk esztendő réme minket percig sem fenyeget, így a kenyérről az újságíróknak legfeljebb aratás ideién ildomos beszélni. Máskor leginkább akkor jön szóba, ha valami zökkenő miatt későn vagy szárazon kerül az asztalra. kor a sín kiemelése, az alá- verés, a beágyazás, a döngö- lés. Bonyolítja munkánkat, hogy sok vasúti műtárgy és több nagynyílású vasúti híd is jut szakaszunkba. Ez persze felelősséget is ad. De a mások életéért dolgozunk, — ez adja munkánk tartalmát, értékét, szépségét. Grafika és szemmérték Míg Hornyák Gábor, a brigád „grafikus művésze", — a vasutas képzőművészeti kiállítások állandó résztvevője — sorjázza munkaköz- beni örömeiket, gondjaikat, addig pihenésül ceruzával meg is rajzolja a pályamunkás portréját. A brigádtól néhány kilométerrel arréb egyik tagjuk citromsárga védőruhában a talpfán térdel. Fejét a sínek felé fekteti. Fél szemét behunyja, a másikkal pedig a sín tetejét pásztázza. Haj- lást vél felfedezni. Oldalán a vasúti felvigyázók hagyományos táskája. Benne négy darab durrantyú, telefon (a póznákon ezer méterenként csatlakozó) jelző síp, zászló, sínvizsgáló tükör, rugós alátétek. Kezében a vasúti felvigyázók elmaradhatatlan két és félkilós villáskulcsa. EzekA megyei tanács kereskedelmi osztályán pár hónappal ezelőtt felbecsülték, hogy csupán a szabolcsi kereskedelemben évente 35 vagon kenyér marad vissza eladatlanul. Ha ehhez hozzáadjuk azt a mennyiséget, ami a sütőiparban elszárad, vagy ami az üzemek és egyéb intézmények, kollégiumok, kórházak menzáin megy pocsékba, ez azt jelenti, hogy Szabolcs- Szatmárban — tehát egyetlen megyében — évente 2—3 millió Ft értékű kenyeret használunk fel állati takarmányozásra. A riporter is elvégezte a maga felmérését. A kenyérboltókban és a nagyobb ABC-kben, ahova esetleg naponta többször szállítanak. szinte alig marad visz- sza kenyér. De a legkisebb utcai bódéból vagy sarki fűszercsemege boltból is a hét végén 20—30 kg száraz kenyeret küldenek vissza, és csaknem minden háztartásban összegyűlik pár nap alatt 1—2 kiló maradék. Mivel a városokban állattartásról alig beszélhetünk, ez a hulladék többnyire a szemétbe kerül. És bizony nincs elkeserítőbb látvány, mint egy-egy jókora kel tesz meg naponta nyolc kilométert esőben, és hóban, didergő hidegben, meg rek- kenő hőségben. Teljes biztonsággal — Igen. Az utas teljes biztonsága, — folytatja a gondolatot a sínre hajló Veigli László, felvigyázó. — Ez a mi feladatunk. — 1938 óta vagyok pályamunkás. Egyfolytában .és ráadásul. mindig ezen a- szakaszon szolgáltam. Hozzászokott a szemem a sínekhez. A megengedett legnagyobb hajlás, vagy dudor a sínben 12 milliméter. Az én szemem már a hármat, négyet is észreveszi. Meg a meglazult csavar is egyből a tekintetembe botlik. Ekkor kerül elő a villáskulcs. Ha pedig nagyobb hibát észlelek, azonnal jelentem, és a brigád kijavítja... ...Kék nyílként suhan az expressz. Az acélsíneken dübörögnek a kerekei. Csattogásuk utasonként váltakozva idegtépő, vagy nyugtató, , de mindenképpen hirdetik, hogy emberi élet és munka lüktet bennük. Sigér Imre kenyérdarab, amely a szemeteskocsi gyomrában tűnik el. A megyei tanács kereskedelmi osztálya ezért ültette már korábban tárgyalóasztalhoz mindazokat, akik Szabolcsban kenyeret sütnek, árusítanak, illetve nagy mennyiségben fogyasztanak. A összejövetelen az a vélemény alakult ki, hogy bármennyire is bőséges az ellátás, míg a világ más táján éhes emberek vannak, fényűzés nálunk kenyeret állati takarmányozásra termelni. Ezért olyan intézkedést hoztak, hogy pontosabb igényfelméréssel, precízebb megrendeléssel és határidőre történő szállítással az évi 2—3 milliós veszteséget egymillióra szorítják le. A hivatal tehát már megtette a magáét, az illetékesek után rajtunk, közembereken a sor. Semmi rendkívülit nem kell véghezvinnünk, csak maradjunk meg továbbra is józan kenyérfogyasztónak és a jómódban ne váljunk kenyérpusztítóvá. Mert a kenyér — ahogy a timári parasztasz- szony fogalmazta — a legelső étel a világon. Ezért kell becsben tartanunk és vigyáznunk rá, mint a szemünk fényére. Barkóczi János A legelső étel
