Kelet-Magyarország, 1976. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-04 / 157. szám

1976. július 4. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Él-e még a kulturális társulás Nagykállóban? Korszerűbb közművelődés MEGYÉNK TÁJAIN TA R PA NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT AZ EGÉSZ ORSZÁGBAN nagy visszhangot váltott ki az ózdi modell néven ismert kezdeményezés a közművelődés korszerűsítésére. Lényege a közművelődési tevékenységgel foglalkozó intézmények közös igazgatása az anyagi és a szellemi erők koncentrálásával. A megyében nem terjedt el nagykállói modell néven a hasonló vállalkozás. Is­mert neve össz-szövetkezeti kulturális tár­sulás lett. Célja hasonló volt az ózdihoz, az­zal a különbséggel, hogy a járási székhelyen nem a közművelődési intézmények, hanem a szövetkezetek társultak. Közös alapot ké­peztek a művészeti csoportok fenntartásá­ra, illetve a nagyközség kulturális életének támogatására. Kezdetben nagy port vert fel az újítás, aztán hosszabb ideig nem hallat­tak magukról. Él-e még a kulturális társu­lás? — erről érdeklődtünk Nagykállóban. A válaszadásra most már Ureczki Csa­ba, a Kodály Zoltán Művelődési Központ igazgatója illetékes. A társulás ugyanis él, csak a körülményei változtak meg. Elő­ször is azt tudtuk meg, miér^ is volt szük­ség az „átváltozásra". A területi feladato­kat is ellátó művelődési központ sokoldalú tevékenysége mellett nem szerencsés egy Nagykálló nagyságú településen még egy hasonló céllal működő intézmény. A to­vábbiakban gondot okozhatott volna a tár­sulás korszerű közművelődési szemlélettel való vezetése is, hiszen az igazgatói tanács tagjai nem népművelők, hanem gazdasági szakemberek. A döntést a művelődési köz­pont és a társulás közös irányításáról te­hát több tényező is indokolta. A TÁRSULÁS MŰKÖDÉSÉHEZ SZÜK­SÉGES ANYAGI FELTÉTELEKBEN csu­pán annyi a változás, hogy az összeg a mű­velődési központ számlájára kerül. A csat­lakozó szövetkeztek — s néhány hónapja a Magyar Posztó nagykállói gyáregysége — minden dolgozójuk után száz forint éves hozzájárulást fizetnek, összesen 300 ezer fo­rintot. A művelődési központ ezt beépíti gazdálkodási rendjébe, de kimutathatóan külön kezeli, hogy a félhasználást bármikor ellenőrizni lehessen. Amit Nagykállóban az anyagi és szel­lemi erők koncentrálásának neveznek az a gyakorlatban a következőket jelenti: — egy­millió kétszázezres az állami támogatás, ez a társulás összegével másfél millió. A mű­velődési központnak az éves költségvetéshez még félmillió forint saját bevételre van szüksége. Szerencsés ez az arány, mert így a mű­velődési központ nem kényszerül olyan rendezvényekre, amelyek a bevételi terv tel­jesítése miatt a kulturális színvonalnak tennének engedményeket. Emellett megva­lósul a két intézmény hasonló elképzelése, a korábban kitűzött célok valóra, váltása. Egyik fő feladatuknak a munkások mű­velődéséhez nyújtott támogatást tekintik. Ennek legnépszerűbb formái a fórumok, ahol az üzemek és a nagyközség, illetve a járás vezetői válaszolnak a közérdekű kér­désekre, valamint az ipari és a mezőgazda- sági szocialista brigádok vezetőinek klub­ja. Gyakoriak az üzemi kulturális prog­ramok a művészeti együttesek szereplésével, kedveltek a különböző vetélkedők. A KÖZPONT MÁSIK FŐ TEVÉKENY­SÉGE az ifjúsági programok szervezése. Százötven fiatal lett tagja az ifjúsági klub­nak, ők a „híd” a művelődési ház és a mun­kahelyek fiataljai között. Harmadik fő tevékenységükben talál­kozik leginkább a két intézmény közös cél­ja. Ez a népművészeti hagyományok ápolá­sa. A társulás csoportjai a szerződés szerint megőrizték azt a függetlenségüket, hogy a versenyeken a szövetkezetek színeit képvi­seljék, egyébként pedig a művelődési köz­pont együtteseiként működnek. Legismer­tebb csoportúk a Kállai kettős táncegyüt­tes. Sok sikerrel büszkélkedhetnek, legutóbb ezüst első osztályú minősítést kaptak, jár­tak Csehszlovákiában, most pedig török vendégszereplésre készülnek. Hatvan óvónői szakközépiskolás és már dolgozó óvónő énekel a fiatal óvónők kó­rusában, ma már rendszeres szereplői a kó­rusversenyeknek. Másik kórusuk harminc tagja a két általános iskolából verbuváló­dott, társadalmi ünnepségeken adnak mű­sort. Eddig hasonló céjlal működött a mun­kásfiatalok színjátszó csoportja is, ők most készülnek hosszabb mű előadására. Több mint harminc fiatal vesz részt az irodalmi színpad munkájában, ez elsősorban a diá­kok körében népszerű. SOK TALÁLGATÁS ELŐZTE MEG ezt az újszerű együttműködést. Kinek hasznos, ha a művelődési központ kapja meg a tár­sulás pénzét? Nem szorul-e majd háttérbe az üzemek érdeke? Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy senki nem károsodott, amióta több gazdából egy lett. A társulás volt ügyvezető igazgatója a művelődési ház igazgatóhelyetteseként dolgozik. Az együtt­működéssel az érdekek is jobban találkoz­nak. Azt bizonyítják: járhatók a korszerűbb közművelődés útjai. Céljuk, hogy ennek az új útnak a nyertese végül is a közönség le­gyen. Olyan utat találtak, amely már ma a holnap közművelődésének felel meg. Baraksó Erzsébet ||®í^PfÍegdöbbenten veszek újra meg új- ra a kezembe verseskötetet. Címe: Járkálj csak, halálraítélt; szerzője: Radnóti Miklós. Nem tudok szabadulni ettől a verseskötettől — de nem esztétikai okokból, vagy legalábbis nemcsak ilyenekből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél — talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem • határozottan bevallani magamnak — ő világosan és kegyetlenül kimondja. Reméltem, hogy talán nem is igaz, talán csak képzelődtem, egyre sokasodó lelki ve­Bálint György: Járkálj csak, reségeim hatása alatt: most aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist. Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már ré­gen kihirdették, jogerős, csak még a végre­hajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk addig? Járkálj csak, halálraítélt. Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. Schopenhauer szerint a halál nagy „múzsa- vezető”. De rendszerint akkor írtak róla, ha vágyódtak utána. A magyar költészeten pél­dául — a középkori Halál himnuszá-tól Ady-ig — hol hangosan, hol fojtottan vé­gigvonul a halálvágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szeré­nyen és rendszerint észrevétlenül a meg­semmisülés vágya. De most nem erről van szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös-romantikus pillana­tainkban gondolunk a halálra. Sokkal gyak­rabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat. Ezt árulják el Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó tempera­mentum, szereti az életet. ízét megtalálja még a proletárok eledelében is, ódát ír nyári táplálékukról, a szilváról és a dinnyé­ről. „Ö, ének; dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák- dísze, kilós eledel”. Imádja a meg­fogható valóságot, a természetet, boldoggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolya a mezőn, mókus fu­tása a nyári erdőben, vagy a „tücsökugrás ki­csi zaja”. Kevés egészségesebb költőt isme­rek ma — mégis mindig eszébe jut a halál. A legváratlanabb helyzetek emlékeztetik rá. Ö. ez a kert is aludni s halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kört röpül Köröttem eqy elkésett, szőke méh. S fiatal férfi, te! rád milyen halál vár? Bogárnyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét? Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, be­halálraítélt! iktatjuk a napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepőd­ni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellá- gyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigo­rú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt, néha még a jövőre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön: „mert fagy készül itt, utána hull a hó majd” — de aztán „egy hajnalon az új fű kidugja tőrét”. Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem so­káig lehet, de ez nem kedvetlenithet el, nem mondhatjuk, hogy nem érdemes. Mennél rövidebb ideig lehet, annál inkább érdemes. .. .tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói, és oly büntelen, mint jámbor, régi képeken pöttyömnyi gyermek Jézusok. S oly keményen is mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok. Hát igen: tisztán, vagy kevésbé tisztán, keményen vagy kevésbé keményen, de nagy­jából mindenesetre így. 1936. Kossuthról nevezték el a teret, az ő szobrával átellenben a vezérlő fejedelem mezítlábas generálisának, Esze Tamásnak a fehér kőbe faragott élönagyságú szobra áll a mindig gondozott, fákkal övezett kertben. Ebben is van szimbólum: pontosan azon a helyen áll, ahol 1703. május 21-én Rákóczi fejedelem előtt, s a rebellis tarpaiak szeme láttára bontotta ki azt a zászlót, amelyet II. Rákóczi Ferenc adományozott Tarpának. Kincsként őrzi a lobogót a késői unoka, Esze Gyula bácsi a lakásán. S, mint az itt 1960 óta tanácselnöki tisztre állandóan új­raválasztott Csürke Sándor bácsi mondja, „hamarosan ez is a tájház ékessége lesz.” Áldoznak, s áldoztak pénzt a tarpai embe­rek a dicsőséges, szép hagyományokra, hogy hazafiságra neveljék késői unokáikat. És ál­doznak a jelenükre a felszabadított jobbágy­nemzedékek új társadalmat teremtő életre, Tarpa megújhodására is, hogy példaként áll­jon itt fenn Beregben. Esze Tamás szobra mögött áll a sokat látott tornyos tanácsháza, mely a helyi ál­lamhatalomnak éppen úgy otthona, mint a tarpai ember életét formáló, megváltoztató termelőszövetkezetnek, ahonnan a neves gazdaság ügyeit intézik-irányítják. És ez már korunk szimbóluma. Olyan összefogást te­remtő érő közös forrása, melyből áldozatok árán született a Tarpai Tájház, amely hala­dó hagyományainknak éppen úgy múzeuma, mint a szocializmus építésének, elért sikere­inknek. S ez testet ölt abban, hogy nemcsak a 600 ezer forintot ajánlotta meg közösen a tsz és a tanács, hanem felbecsülhetetlen ér­tékeinek összeadásában is, amelyben tarpai mesteremberek jeleskedteK. Kit is említsen a krónikás közülük? Idős Kovács Károly bácsit. Szász Sándort és a többit, akiknek fényképe zsindelykészítés közben készült, s ott láthatja az ide vándorló hazai és külföldi turista e tájház ízlésesen, nagy műgonddal berendezett épületében? Kik adták össze a rokkákat, a régi szerszá­mokat, a szebbnél szebb térítőkét, az egy­kor használatos házi eszközöket, tányérokat, a teljesen berendezett bognárműhelyt? S ezek a mesteremberek — akik kikutatták, s szinte újratanulták a zsindelykészítés mes­terségét —, még a szárazmalomra is gondol­tak, amelyből alig akad hazánkban. Kettő­ről tudunk. Egyik a szarvasi, amelyet felújí­tottak, a másik a tarpai, amelyet emészt az idő, de óvására int a tisztelet, s a két Ko­vács Károly, apja és fia, a két Szász Sán­dor, apja és fia, no és Varga Sándor, már ha benne voltak a munkában, sok-sok figye­lemmel 30 ezer zsindelyt pluszként készítet­tek — a malom befedésére. Illik megemlíteni Puskás Zoltán ács, Csürke Dezső kőműves és idős Holzhaffer József asztalos nevét, akik áldozva idejükből serénykedtek e tájház szépségén. Érdemesek voltak rá, hogy azok között is elsőként kap­ják meg a II. Rákóczi Ferenc címerével el­látott bronzplakettet, amelyet az évforduló emlékére verettek az Állami Pénzverdében. Tarpa jelenkori kiváltságai közé tar­tozik ellentmondásossága. Csak már nem egyedül erre a településre jellemző. Évszázados iskolájának lépcsőit nemzedékek koptatták, s a térre nézve szinte ül a földön, de mögötte égbe nyúlik az ezüstösen csil­logó gömbglóbusz, mely jelzi, hogy Tarpa egykori tornácos házaiba, búbos kemencés szobáiba — melyet sok helyen ma is meg­hagytak — víz csobog a csapokból, s für­dőszobában fürdetik a gyerekeket, akiknek apái, nagyapái még harminc évvel ezelőtt kantusban jártak. Ezt vallja Csürke Sándor. Erről az ál­dozatvállalásról szól, s maga is megmoso­lyogja, amikor az öltözködési kultúra negy­ven évvel ezelőtti „divatjával” hasonlítja össze a mait. És persze az életmódot is! „Én még az első osztályba kantusban jártam. Ezt viseltük a harmincas években is. Olyan volt ez, mint a kislányoknak a szoknya. Vászon­ból készült, kék festékkel festették. A fel­nőttek meg bő gatyát hordtak. Vászonból. Csak az egyik pamutos vászon volt, a má­sik meg tisztakenderből készült.” De, hogy igazolja, így volt-e, kiszól Dani Ferencnének, á hivatalsegédnek. „Gyere csak Piroska." És Piroska néni—- aki otthonosan, szinte ba­rátként mozog a tanácselnök társaságában — mosolyogva meséli, neki kenderből szőt­tek ruhát is, harisnyát is! A paraszti múltat csak urizálásból, hob- byból kedvelők miatt aggódva írom le, Tar- pán most is szép számmal található a házak­nál esztováta (szövőszék), őriz ilyet maga a tanácselnök is. „Feleségem örökölte, ami­kor anyósom meghalt, öt testvér nyilat hú­zott, s Etelkának, a feleségemnek ez jutott.” S hogy milyen volt a gasztronómia? Moso­lyog. Ja, hogy az étkezés. „Minden héten volt málépuliszka, paszuly.” Említik, hogy az öreg Turóczi doktor bácsi ma is megfőzeti fele­ségével, mert nagyon szereti. Piroska néni magyarázza, hogy a maiak már nem isme­rik, nem tudják, hogy kell csinálni. Akad már tömblakás is, emeletes, sá­tortetővel. A Péter Bertalané, Kelemen Zsig- mondé, ifjú Kovács Béláé. Tsz-tagoké és ÁFÉSZ-dolgozóké. Lassan kimegy a divat­ból a csókos kapuk építése is, amely meg­védte a szerelmeseket az esőtől, s el lehetett „tanyázni” alattuk , órákig. Van azonban még szalmástetős ház. Hírmondófa artiult1 sze­génységének. Ott áll a földbe süllyedve a Posta utcán. „Kovács Gyula bácsié — mond­ja az elnök. — Van olyan tervünk, hogy megvásároljuk, s védetté nyilváníttatjuk. Csak még pénzt kell rá keríteni.” . A Tarpai Tájház kiállításának könyvé­ben — melyet a látogatóknak adnak! — ír­ták a szerzők: dr. Erdész Sándor, dr. Németh Péter és dr. Vígh Károly: „Esze Tamás és kurucainak a társadalmi haladásért és a nemzeti függetlenségért vívott harcai mara­dandó nyomokat hagytak a beregi ember­ben,” Ezek a nyomok felfedezhetők, tovább élnek, s munkálnak az új társadalom építé­séért érzett cselekvésükben, tenniakarásuk- ban'. Ezt is felfedezheti az idegen, aki nem­csak a dicsérendő hagyományok tiszteletét- ápolását fedezi fel, hanem a máét is, s látja a jövőt kirajzolódni e centrumban. Mert Tarpa ma is központ. Kisugárzó ereje-hatá- sa tagadhatatlanul megmpjatkpik a- környé­ken, de különösen a nemrég hatolt közsé­gekben, Gulácson és Tivadaron. Igaz, nép könnyű örökséget vettek át; mint az elnök mondta. S ez nem elsősorban abban jutott ki­fejezésre az emberek részéről, hogy nem bíztak a korábbi vezetésben azokban a köz­ségekben. Ezt kell megváltoztatni, bizalmat nyerni. Mi mindig csak annyit mondunk, ígérünk, amennyit meg is tudunk valósíta­ni.” Ezen munkálkodik a nagy, három köz­ség népének jobbat akaró Esze Tamás Ter­melőszövetkezet. Tagadhatatlanul jól élnek a tarpaiak. De meg is dolgoznak érte. Emel­lett futotta a közösség erejéből, a tanács se­gítségével, az emberek akaraterejéből köz­ségi vízmű építésére is. Tizennégymillióba került. Százhúsz házban van már vezetékes víz, s 729 udvaron kerti csap. Áldás. S, hogy honnan tudja ályen pontosan az elnök? Tud­ja, mért ő volttá társulat megválasztott el­nöke. Szeretnék, ha a többi községben — Gulácson, Tivadaron is sor kerülne majd er­De most még szűkös a kassza! összefo­gásból épült a környéken híres tarpai ke­nyérgyár, ahol naponta 7,6 tonna kenyeret sütnek. S ma már a tarpai gyerekek is is­merik a brióst. Innen szállítják a jó kenye­ret Naményba is. Csaknem teljesen — s ha­marosan — megoldják Tarpa belvízrendezé­sét. Csatornahálózatot építenek meg. Építet­tek 6 kilométer utat a negyedik ötéves terv­ben, s a református templommal szemben már tető alatt van az új ÁFÉSZ ABC-áru- ház, mely csaknem 6 milliót kóstál. Vajon mit szólna a rebellis Esze Tamás, ha élne? Mert az igaz, hogy a társadalmi haladás, a nemzeti függetlenség jelszava volt hitvallása. Ezért harcolt, ezért szólított had­ba, s bontott zászlót, de erre még a legme­részebb álmában sem gondolhatott. Szellemében, hagyatékát követve-tisz- telve, késői utódai váltották valóra. Farkas Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents