Kelet-Magyarország, 1976. június (33. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-09 / 135. szám
2 KELET-MAGYARORSZÄG 1976. június 9. Véletlenül ? HALLGASSUNK (NYÍRSÉGI) KABARÉT... „Ez az én rádióm“ Nyilvános felvétel szombaton Nyíregyházán B alesetek szempontjából nem lehetünk elégedettek az idei első negyedévvel. A Központi Statisztikai Hivatal első kéthavi összesítése szerint, az állami iparban mintegy 3,5 százalékkal több volt az üzemi baleset, mint tavaly az azonos időszakban. Es ami a legszomorúbb, a leginkább szembetűnő: a tavalyi 14-gyel szemben, 19 halálos és a tavalyi 61 után, 69 csonkulásos sérülés történt. Ha felidézzük az esztendő első heteit, az újságok szinte nap nap után adtak hírt valami balesetről. Csupán emlékeztetőül: január 30-án benzingőzrobbanás Esztergomban; négy sérült... Gázkitörés a szászvári bányaüzemben; négy halálos áldozat. Február 2-án robbanás a Bonyhádi Cipőgyárban; hat Súlyos, nyolc könnyű sérült. Február 4-én gázrobbanás Budapest belvárosában; két 'súlyos sérült. Ugyanaznap szabálytalan tolatás Szolnokon: két sérült Február 5: robbanás a várpalotai bányában, öt súlyos sérüléssel. Alig másfél hónap alatt tizenegy ilyen természetű baleset ijesztő „rekordja” hívta fel a figyelmet valamire. Arra, hogy valahol baj van az előírások érvényesítésével. Arra, hogy ilyen körülmények között nincs garancia a szomorú sorozat félbeszakadására. De létezik-e egyáltalán garancia a véletlen ellen? Nem a véletlen szülöttei ezek a balesetek. Mert lehet-e a vak véletlennek tulajdonítani a váci TÜZÉP-telepen történt tragédiát: egy rakodómunkás zsebkésével elindította az egyik teherautót és társai közé hajtott: egy közülük meghalt, két ember életveszélyesen, egy könnyebben megsérült. A nyomozás megállapította a rakodó- munkás felelősségét, hiszen büntetőjogilag valóban ő a bűnös. De az vajon csak a „véletlen” műve volt, hogy egy óvatlan pillanatban sikerült a volán mellé ülve, társai közé hajtania? A szászvári gázkitörés kivételével, egy sem vezethető visz- sza elemi csapásra, rajtunk kívülálló természeti erőkre, az elemek játékára. De mindegyikben tetten érhető könnyelműség, fegyelmezetlenség, szabálytalanság. Gyűjtőfogalommal élve: felelőtlenség. A felelőtlenségnek pedig szükségszerű velejárója a baleset. Szükségszerű, és nem véletlen következménye. Mint ahogyan az sem volt véletlen, hogy az utóbbi évek módszeres munkavédelme, a szabályok következetes érvényesítése a balesetek fokozatos visz- szaszorításához vezetett. Ez azonban olyan feladat, amely nem tűr pihenést. Mert ahogy és ahol hézag támad a nevelésben, az ellenőrzésben, a számonkérésben, nyomban bekövetkezhet a baj. Amit nem a balszerencse, hanem a szabályok mellőzése idéz elő. Kaposy Miklóssal, a Rádió Kabarészínházának szerkesztőjével teljesen véletlenül találkoztam egy műsormegbeszélésen és két poén között a kabarérovat tagjainak harsány hahotájának „fedezékében” készítettem el az alábbi interjút: ÉN: Jólértesült, vidám körökből megtudtam, hogy a Rádió Kabarészínháza a vidéki stúdiók kabaréját sugározza augusztusban... KAPOSY: Igen, ezért vagyunk együtt ezen a megbeszélésen. Már egy órája erről van szó, miért nem figyelsz?! ÉN: Úgyis ti csináljátok meg, mi csak a nevet adjuk hozzá, hogy biztosabb legyen ci siker KAPOSY: Valóban, nektek alig lesz feladatotok. EN: Akkor meg minek figyeljek? KAPOSY: Nos, akkor térjünk a tárgyra. Jegyezd a feladatokat: 120 percnyi műsorhoz szerez humoristákat, szerzőket, magánszámokat, parodistákat. Küldj fel 20 ezer méter magnószalagon régebben elhangzott műsorokat, küldd naponta nekem a Kelet-Magyarországot, tárgyalj színészekkel, beat- együttesekkel, vidám népi énekesekkel, őstehetségekkel, anekdotázó bácsikkal, nénikkel, olvastasd el a régi szabolcsi újságokat legalább száz évre visszamenően. Túrjátok fel a levéltárat, a könyvtárat, a pénztárat, a magtárat, a szertárat, a raktárát, tehát mindent, ahol a humornak csak a csíráját is sejtitek! Erre van egy heted! ÉN: (Kifogyott a golyóstol- lam. Betétcsere.) KAPOSY: Namármost. Tárgyalás a szerzőkkel, paro- distákkal, színészekkel, beKét járás községi és vállalati önkéntes tűzoltói versenyeztek június 6-án, vasárnap: a kisvárdai járásiak Kisvárdán, a nagykállói járásbeliek pedig Geszteréden mérték össze tudásukat. A kisvárdai versenyen a pet- neházi községi leány- és fiúraj, a dombrádi, ajaki, sza- bolcsveresmarti és tiszaka- nyári férfiraj, valamint a fé- nyeslitkei fiúraj szerzett joK eresem mi a tika, hogy ilyen eleven volt a találkozónk, hogy a kérdések ilyen élesen fogalmazódtak — mondta, mintegy hangosan gondolkodva Fekete Gyula író az ibrányi könyvtár egyik szobájában lezajlott író—olvasó találkozó végén. A késő éjszakába húzódó beszélgetés, vita, a társadalmi változások iránt érzékeny író számára, csak az „ibrányi titok” létét jelezte, de lényegét az idő rövidsége miatt nem fedhette fel. Nem kívánom se összegezni, se részletezni a csaknem három órás beszélgetés minden részletét, az olvasók rendkívül sokirányú érdeklődésének vonalát. Kizárólag a „titok” keresésének nyitjához szeretnék segítséget nyújtani egy visszautalással a központi kérdésre. — Az ibrányiak igazi írót vártak és kaptak — csaknem kettő órás várakozás után. (Mellékesen megjegyezve: az olvasók pontos megjelenése az író és a szervezők iránti tisztelet jele is, és ennek fordítva is igaznak kellene lenni.) Az írótól, aki — mint bejelentette — nem csak magát, de kortársait is gyűjtőd a kéziratokat és közben te magad is írsz, írsz éjjel-nappal. Szabad idődben pedig felhívsz és tájékoztatsz. ÉN: (Betétcsere.) KAPOSY: Igen, tehát Angyal, Tarnavölgyi, Balogh, Haskó, Farkas, Páll, Szilágyi ... Vállaljátok az írást? Kéziratot ömlesztve hozzám! Burgetnek határidő: egy hónappal később. Úgyis az utolsó napon írja! ÉN: Remélem, más feladat nincs. KAPOSY: Már csak apróságok. Nyilvános felvétel június 12-én a megyei könyvtár földszinti nagytermében, Nyíregyházán. Tárgyalj a könyvtárral. Főpróba előtte a Csokonai Színházban, Debrecenben, utaztasd át a szerzőket, együtteseket stb... Műsorszignál legyen két példányban magnótekercsen, bemondóként Rózsavölgyi Erzsébet szerkesztő-riporter a fedélzetre. got a megyei versenyen való indulásra, a vállalati tűzoltók versenyében pedig az Öntödei Vállalat kisvárdai vasöntödéjének fiú- és férfiraja, valamint a Kisvárdai Szeszipari Vállalat férfi- és női raja lett az első. A gesz- terédi versenyen a balkányi, bökönyi, geszterédi községi férfirajok és a nagykállói Virágzó Föld Tsz férfiraja, valamint a nagykállói községi női raj győzött a különféle Nyílt képviselte, az ibrányi olvasók számon kérték a szellemi kincstárukat gazdagító új, szép, magyar anyanyelven írt közérthető műveket, és kifogásolták az „orthopéd” anyanyelvként emlegetett lázas, gőzös — feltehetőleg testi kínszenvedésektől gyötört állapotban papírra vetett, kiadó által kinyomtatott írásokat. Az élesen fogalmazódott kérdésekből az egyszerű emberek az olvasók igénye, számonkérése csendült ki, édes anyanyelvükön mindenki számára írt, irodalmi művek iránt. Olyan írások iránt, amelyek nem fejfájást okoznak, hanem felüdülést adnak, gyarapítják az olvasó szellemi kincseit. Ez a szellemiekben, eszmeiekben egészséges emberek igénye. Gyönyörű anyanyelvűnkön, vagy ahogy Fekete Gyula az írói nyelvet nevezte^ második anyanyelÉN: (Betétcsere.) KAPOSY: 10-én érkezik hozzátok Farkasházy Tivadar. Felvétel előtti stábmegbeszélés. 11-én érkezem én is. Második megbeszélés. Azután jön a rendező, az ügyelő, a technikusok. Harmadik, negyedik, ötödik és sokadik megbeszélés. Agyonbeszé- lés. ÉN: Igen, és akkor jön a szombati nyilvános kabaré- felvétel, végre elernyesztem majd izmaimat és önfeledten nevetek a nyíregyházi kabarén ... KAPOSY: Hogyne, csak előbb gondoskodsz a kabaré szóvivőjéről. ÉN: Ki legyen hát az illető? KAPOSY: Te magad, kollégám! Ezt az apróságot még megcsinálod... ÉN: (Megizzadt fehérnemű cseréje, betétcsere, cserebere, jól fog esni a vecsere!) Szilágyi Szabolcs versenyszámokban. A vállalatiak versenyében a nagykállói posztógyár, a pagy- kállói dohánybeváltó és ideggyógyintézet dolgozóinak csapatai bizonyultak a legjobbaknak. Június 13-án, vasárnap folytatódnak a járási versenyek, ezúttal a nyíregyházi járás csapatai versengenek Tiszalökön, és a vásárosna- ményi járásbeliek Csarodán. vünkön írt írásoknak az egyszerű, de igen érdeklődő emberek egészséges szelleméből fakadó szükségletét kell kielégíteni. Ezt várják a néphez, az édes anyanyelvűnkhöz hű íróktól, költőktől. Ez az „ibrányi titok” nyitja, de mindjárt hozzá is tesz- szük, ez nem csak ibrányi, hanem általános „titok”, általános igény, amelyet elsősorban nem Fekete Gyulának, az írónak címezték, aki ugyancsak elhatárolta magát a beteges, lázas irodalmi gőzölgésektől, hanem azoknak, akik az írói éltető talajtól a nép, a tömegek igényeitől eltávolodva, maguk szórakozására közköltségen különös irodalmi akrobatikát folytatnak. A z ibrányiak azzal a jóleső érzéssel távoztak éjfél körül, zuhogó esőben az író—olvasó találkozóról, hogy elmondhatták véleményüket, közvetlenül jelenthették be igényüket. A találkozó teljes sikerét az jelezné számukra igazán, ha igényük — amely bizonyosan általános jellegű — kielégítést is nyerne. Kovács István Ibrány Járási tűzoltóversenyek Századunk harmincas éveinek szovjet irodalmi és színházművészeti avant garde stílusából adott ízelítőt a televízió pénteken késő este a 2. műsorban, Mihail Zoscsenko (1895—1958) „Kék könyv” című, 1935- ben a Szovjetunióban kirobbanó sikert aratott és azóta is népszerű szatirikus novellafüzéréből készített tévéjáték bemutatásával. Az 1970-ben nálunk is kiadott könyv alcímében a „pénz, szerelem, ármány és kudarc komédiája” megjelölést viseli, s humoros hatáskeltésével, általánosan érvényes mondanivalójával ma is aktuális, jóllehet olyan időkben született, „amikor egy nép, egy társadalom erővel, lemondással, áldozattal építette a sohasem volt új rend alapzatát” — mint egy hazai kritika megjegyezte. Ezeket a maradandóbb, bár a kor bélyegeit íetöröl- hetetlenül magukon viselő elemeket transzponálta friss ritmusban és stílusosan a képernyőre az egyes szatírákat dramatizáló és rendező Csányi László, kiemelve az írásokból a pénz- sóvárságot, a kispolgári önzést, a görbeútkeresést legmaróbban — és jól megje- leníthetően — elítélőket. A mozaikokból végül is hatásosan állt össze az író intencióinak megfelelő, s a néző igazságérzetét is kielégítő kép. A kor megele- venítése annak saját szín- játszási stílusával „belülről” sikerült, ugyanakkor ízzig- vérig modernként hatott, — s nemcsak a tévé technikai lehetőségeinek köszönhetően. A pedagógusnap alkalmából sokáig emlékezetes, egyórás tévéfilm került Sugárzásra Czabán Samuról (1878 —1942), a forradalmár pedagógusról, nevelésügyünk kiemelkedő alakjáról. A nemes ügyet — a társadalom pedagógusok iránti megbecsülését — nemes, művészi módon szolgálta televíziónk. A tévéfilm egységbe ötvözte Czabán Samu néptanítói és forradalmári életútjának végigkísérése nyomán a kor- és pályatársi visszaemlékezéseket egyes epizódok színészi megjelenítésével, a dokumentációt a művészi ábrázolással, s az egyéni sors mögött kirajzolódott benne a népoktatás, a nevelésügy alapvető társadalmi fontossága. Éppen ezért, az egész nép érdekében való oktatásért küzdött Czabán Samu is, akinek példája ma, eszméinek megvalósulása korában eredményeink megbecsülésére int és folyamatos megújulásra, továbblépésre ösztönöz. „A tanító” szerkesztése lvanics Lillát, a rendezése Palásthy Györgyöt, az operatőri munka Forgács Ottót dicséri. Czabán Samu megszemélyesítője, a szép orgánumú Lukács Sándor némi pátosszal ugyan, de alapjában véve jó beleérzéssel oldotta meg az ismert történelmi személyiségek megeleveníté- sének sohasem könnyű feladatát. Úgy látszik, az ún. kamaradarabok — még ha nem is igazi drámák — könnyebben otthonra találnak a képernyőn, mint a színpadon, pláne nagyszínpadon. Legalábbis erre mutat Jeroráe Kilty „Kedves hazug” c. darabjának felvételről való sugárzása. A Bemard Shaw és Stella Campbell négy évtizedes levelezésének dialógusszerű színpadi felolvastatása, alig bővített eljátszása még semmiképpen nem dráma és a mintegy 13 évvel ezelőtti Nemzeti Színház-beli bemutatóját általában nem is fogadta kedvezően a kritika. . Most vasárnap a televízió intimitásában szívesen végigkövettük a két híres művész személyes kapcsolatának történetét, élveztük Shaw mindig szellemes, ironikus sziporkáit, figyeltük a finom árnyalatokat. Ehhez azonban két olyan színész is kellett, mint Major Tamás és a sajnos ritkán látható-hallható Lukács Margit, akik saját művészi személyiségük varázsával is lekötöttek, mert — valljuk be — maga a történet eléggé érdektelen volt. Merkovszky Pál Nem lehet azt mondani, hogy nem volt eléggé változatos a múlt heti rádióműsor, egy ideig mégis eltöprengtem, mi lehet az, ami hiányzott. Míg végül is rájöttem, hogy eredeti hangjátékot, bemutatót nem hallhattunk egyik adón sem. Mennyire meg tudja az ember szokni, hogy hetente legalább egy-két újdonságot kap a rádiószínháztól vagy az ifjúsági rádiótól! A bemutató ma már annyira beletartozik a heti műsorképbe, mint az összefoglaló információs adások vagy a zenekari est. Ilyenkor aztán, amikor egy sincs, hiányosnak érezzük a hetet. A héten több alkalommal is szó esett a hasznos ember fogalmáról. Azok a műsorok, amelyekben hangsúlyosan hallottunk róla, szinte egymásnak felelget- tek, egymást erősítve, anélkül, hogy bármilyen kapcsolat lett volna is köztük. Előbb dr. Czeizel Endre és Szilágyi János beszélgetésében ütötte meg a fülem, amikor a tévéből ismert genetikus a riporter egy kérdésére válaszolva nyíltan megmondta, hogy a tevékeny, a hasznos embereket kedveli, az olyanokat, akikkel tud együtt dolgozni, akiktől tanulhat valamit. Ebben semmi megvetendő nincs hiszen azokat, akiknek tevékenysége hasznos, a legjobban úgy becsüljük meg, hogy munkájuk eredményét kamatoztatjuk — esetleg továbbfejlesztjük — saját feladataink megoldása közben. Ezt már „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István is így tartatta jó száznegyven évvel ezelőtt. Erre pedig az Olvassuk együtt Széchenyit! című sorozat harmadik részében figyeltem fel. Amikor is Lipovecz Iván és partnerei arról beszélgettek egyebek közt, hogy Széchenyi nagyon becsülte a tett- rekész embereket, azokat, akiknek tevékenysége hasznos volt, és hogy nagyon jól tudta megválogatni munkatársait. Olyanokkal dolgozott együtt, akiktől elképzeléseinek megvalósításában a legtöbbet remélte. Nála a hazafiság egyik kritériumát a tettrekészség alkotta. A Körmikrofon volt az a harmadik műsor, amelyben a hasznos emberről szó esett, pontosabban arról is, hogy az ember munkájának hasznosságát valamilyen mércével — netán abszolút mértékkel — kellene mérni, mert vannak kivételes tehetségek, akik magatartásban többet engednek meg maguknak, mint mások. (Nem művészekről volt szó.) Ez a műsor nyitva hagyta ezt a kérdést azzal, hogy a szűkebb környezet és a tágabb közvélemény szabta határtól függ, menynyit engedhet meg magának a kivételes tehetségű ember. Azt viszont elmulasztotta hangsúlyozni, hogy a kivételes tehetség sem követelhet magának több jogot a társadalomtól. Seregi István a UH Hmellett
