Kelet-Magyarország, 1976. május (33. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
12 KELET-MAGYARORSZÁG 1976. május 1. GYERMEKEKNEK iska nagyon szeretett az erdőben bolyon- gani. Vasárnap vagy szünet idején, ha csak tehette, mindig ott töltött néhány órát. Hallgatta a madarak énekét, figyelte a mókusokat, de tudta azt is, melyik tisztáson szokott kora reggel vagy alkonyattájt a félénk őzike legelészni. Nem csak tavasszal és nyáron bújta az erdőt, hanem ősszel és télen is. Egy borongós, ködszitálós vasárnapon Miska ismét az erdőben csatangolt. Ezúttal a kis fenyves felé vette útját. Rég járt már arra, és most kíváncsian bújt be az ágak közé. A felázott, süp- pedős fenyőtűszőnyegen teljesen nesztelenül lehetett járni, bár néhol az ágak olyan alacsonyra nyúltak, hogy a fiú csak négykézláb tudott átkúszni alattuk. Amint felegyenesedett, közvetlenül a feje fölött puha szárnycsapásokkal bagoly repült el. Kicsit ke- vergett a sűrű ágak között, de azután kivergődött valahogy és hamarosan eltűnt a távolabbi fák között. Ütját a cinkék riadt hangja kísérte. Miska még alig tért magához az álmélkodásból, máris két újabb bagoly repült fel alig néhány méternyire tőle, s nyomban utána három társuk követte őket. Miska lehúzódott egy fatörzs mellé és óvatosan kémlelni kezdte a környéket. Csakhamar sikerült is még néhány pihenő fülesbaglyot megpillantania. Valamennyi a törzs mellé húzódva üldögélt a testüket karcsúra kinyújtva, fülüket felmeresztve, narancssárga szemükkel egyre a fiút figyelték. Csak akkor keltek szárnyra, amikor Miska még közelebb osont hozzájuk. A fa alatt, ahol még néhány perce a baglyok üldögéltek, furcsa hosszúkás gombócokat pillantott meg a földön. Bár még sohasem látott ilyesmit, nyomban tudta, hogy csakis azok a táplálékmaradványokat tartalmazó gombócok. köpetek lehetnek, melyekről nemrég egy biológia órán volt szó. Gyors elhatározással összeszedett néhány tucatnyit belőlük és oldalzsákjába süllyesztette őket. Otthon azután egy csipesz segítségével egyenként óvatosan szétbontotta őket. Az összepréselt egérszőr közül apró fehér csontocskák kerültek elő. A kis rágcsálókoponyákat szépen megtisztogatta és sorba állított az asztalon. Egy híján harmincat sikerült összegyűjteni. Amint elnézte őket, ismét eszébe jutott a biológiaóra, ahol a baglyok hasznosságáról tanyiltak. Jó étvágyukról most a gyakor- ---------meg_ A varázsló M agas, izmos termetű, csillagos-kék mosolygós szemű édesapámat mindenki becsülte a faluban. Kovács volt, aki tűzzel, vassal dolgozott. Gyermekkoromban óriásnak láttam. De hogy a műhelyében csodára képes, azt csak akkor tudtam meg, amikor egyik este leült az ágyam szélére és mesélni kezdett: — Tudod kislányom, ifjabb koromban nagyon szerettem a hegyekben csavarogni. Ott akadtam rá egyszer egy különös formájú vasdarabra is, amelyet először ide-oda forgattam a kezemben. Majd csak szinte megszokásból mintegy önmagámtól kérdeztem: — Hát ez vajon mit keres itt? — Csak akkor lepődtem meg igazán, amikor a kis vasdarab megszólalt és elmondta történetét: — Nem is olyan régen csillag voltam. S úgy éreztem, nagyon unom már az égi mezőt, új hazát kellene választanom. Augusztus vége felé kora délután Holdanyó így szólt: — Ébresztő csillagok! Közeledik az idő, amikor korábban kell felkelni, jó lesz ehhez jókor hozzászokni! — Na, nekem már csak ez hiányzik — mérgeskedtem. Mikor most is olyan álmos vagyok, alig pislákolok. El kell szöknöm innen. Elbújtam egy sötét felhővárban. Ott még szunyókáltam egy kicsit, aztán usgyi futni kezdtem lefelé az égről. Egy ideig ment is a dolog, de aztán pokoli melegség öntött el és olyan vörös lettem, mint a láng. Még a gyémántos fényemet is elvesztettem. — Jaj, jaj! — kiáltottam kétségbeesetten. — Mi lesz velem! Visszamentem volna akkor én már szíves-örömest, de a Föld húzott magához. Szerencsére erős vagyok, annak köszönhetem, hogy kibírtam az égést, mely után lassan hülni kezdtem és csillagból egyszerű vasdarabbá változtam. — Mivé lettem? Hová kerületű? — keseregtem, amikor földet értem. Hát itt ilyen sziklás hegyek vannak? S akkor felnéztem az égre. Ott tündököltek békésen a testvéreim Holdanyó körül, aki éppen számlálta őket. — Mi lesz, ha rájön, hogy elvesztem? Milyen jó lenne visszajutni még egyetlenegyszer az égre, ahol születtem. De hiába, szállni nem tudok. Már látom itt kell elpusztulnom a magányos kövek között, ha nem jön közbe valami csoda — gondoltam kétségbeesve. — Csoda, csoda — szólt közbe édesapám. Az csak a mesében van. De mert látom őszintén vágyódsz vissza testvéreidhez, segítek rajtad. Ha néhány próbát kiállsz és ha nagyon akarod, akkor én visszaj uttatlak. Siettem vele vissza a műhelyembe — folytatta édesapám. Ahol minden kéznél volt, ami a varázslathoz szükséges. Csakhogy a csillagnak ott megint át kellett tüzesed- nie az üllőn, eltűrni a kalapács ütéseit. De elviselte. Míg végre eljött a nagy pillanat és vörös csillagok pattantak ki belőle és a nyitott ablakon át szálltak fölfelé az égre. — Aztán mitől változott az át, igazi csillaggá? — kérdeztem kíváncsian. — Biztosan a boldogságtól — válaszolta édesapám. — De hálás is volt érte, hogy segítettem, mert azóta is az én csillagom maradt. Mindig rám tekint, ha elindulok este, hűségesen kísér utamon. — Itt a vége, aludj véle — ezzel fejezte be apám a történetet. pedig még sokáig elhallgattam volna. A zt azonban már én mondom el, mindig sejtettem, édesapámnak kulcsa van Meseországhoz, onnan szedegeti össze a szép meséket, mintha virágot gyűjtene. De hogy valóságos varázsló, akkor tudtam meg, s attól a pillanattól csodálattal néztem fel reá. Molnár Andrea Tasnádi Varga Éva: Sün disznó - vers Sündisznócska oly csodás, úgy hívják, hogy Tóbiás, körbe-körbe megpördülve útnak indul; szimatol: — Hol van édes alma, hol? Tüskés hátán kis kabátka, fűszálból szőtt sok kockája, fején apró moha sapka, hegyes orrát eltakarja. — Hová indulsz Tóbiás? — Ebédelek kispajtás! S körbe-körbe megpördülve jár a kertben, szimatol: — Hol van édes alma, hol? A szerencsemalac Van egy malac porcelánból, arany színe szinte lángol. Ez nem móka, ez nem tréfa, hátán szája hasadéka. Az a nagy száj hipp, hopp, kipp, kopp ham, bekapja a forintot. Nyeli egyre csörömpölve, no, telik is a bendöje. S amikor már tele ette magát a malac degeszre s amikor már nem fér semmi bele s többet -nem kér enni, kiszedik a pénzt belőle s jut sapkára s kis kendőre. S megvalósul sok csodás szép nagy gondolat, terv és szándék. Jut majd ajándék is onnan és a szív örömtől dobban. S adni, kapni, mind boldogság, ha már mást nem, egy szál rózsát. S kiürül a malac gyomra s követelődzik korogva, éhezik új forintokra. Ölbey Irén Simon Lajos: Boldog utódunk Boldog utódunk már egy teljesen kész világba jő, ha nyomdokunkba lép, hisz megmunkáljuk, mint talajt a kertész e két világra bomlott földtekét. Minden hiányt betöltünk értelemmel, mint árkokat a jótevő kapa, földdel. Hogy elsimuljon, ami nem kell, mely társainktól elválasztana. Ügy fáj, ha érzem, nem lehetek társa, ki egy jövőre vallja majd: hazám! Irigykedem rá néha — de hiába — hazug lennék, ha meg nem vallanám: vele, mellette látni volna jó, hogy átlelkesül velünk a földgolyó. Szabó Lőrincz: Ima a gyermekekért Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos, köves aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld öked gyümölccsel, almafa, tanítsd őket, csillagos éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. S ti mind, élő és halott anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bízom. De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek! M
