Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
12 KELET-MAGYARORSZÁG ,1976. április 4. EGYSZER HAJNALBAN „Azt mondtam, mindent bele!” A Magyar Televízió filmet készített a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Állami Népi Együttesről. Felvételünk ennek során az „Üveges tánc” című tánckompozíció bemutatásából idéz egy jelenetet. A törött szárú fogót — a buji kovácsműhelyből származik — rozsda marja. A kaszakalapács, mely légtuskó acéljából készült Ózdon, a konyhai tűzhely mellett hever. A kis fekete lábos — öhön főtt benne Kassán — árválkodik az asztalon. Az ember‘megjött a boltból, kolbászt hozott. — Nem a reggeli — mondja — el vagyok hízva, jó gazdát szolgálok. Ezzel az egy mondatával akaratlanul is sokatmondóan utalt jelenére, mai életére. Elégedett. Mindene megvan. Később kerekedett egy kis vita. A felesége azt kérte, jól gondolja meg, mit mond. Ö felcsattant: — Mit gondoljak meg? Sipkás ember voltam, dolgoztam, a munkából egyszer sem késtem, egy stampedli pálinkát nem ittam meg, egy gyufaszálat nem emeltem el. Mit gondoljak meg? — Egy stampedlivel sem ittál? — A munkában, ügy értettem ! Ahogyan kezdődött, úgy folytatódott a beszélgetés. Lényegében két ember volt a riportalany. Erzsiké néni, hol a tűzhelytől, hol a konyhaajtó mellé telepedve szólt a beszélgetésbe. Dehát, lehet-e ezen csodálkozni? Nem rriin- dennapi esemény, hogy vendég érkezik, hogy valaki Nyíregyházán a Selyem u. 16. szám alatt Bereczki András élete iránt érdeklődik. — Kezdd onnan — jegyezte meg az asszony —, hogy kovács volt az apád. — Tudom én azt — vágott közbe a férj — hiszen tőle tanultam a mesterséget. — Talán azzal kezdjük — kérte a vendég — mi volt a jó és mi volt a rossz András bácsi életében? — A világon semmi sem volt jó, eldolgoztam az életemet és vasárnap rimánkodni kellett, hogy jóllakjam. — Ez a múltban volt, te! — Hát ki mondja, hogy nem akkor. 1938-ban, amikor átvettem apámtól a műhelyt Bujon, nem mondom én azt, hogy nem volt munka. De hozómra kellett dolgozni. Könyörögni kellett a gazdáknak, hogy fizessenek. Nagy-nagy kitérőkkel kerekedett a beszélgetés. Olyan embert keresett az újságíró, aki már leélte élete nagyobbik felét, munkás volt, munkásként lett nyugdíjas. — Az voltam, munkás. A szakmát, azt szerettem, becsületesen dolgoztam. Dehát nemcsak dolgozni kellett. Mint minden kortársnak, Bereczki Andrásnak is kijutott a második világháborúból. Többször is behívták, amíg 1941-től végleg bennmaradt katonának. — Végig ott voltam az orosz fronton. 1945-ben, amikor már az utolsó löketek voltak, nem akartunk átmenni a magyar határon a századdal. Belénk lőttek, én is megsebesültem. — Halálhírét is kaptam — mondta az asszony — még el is sirattam. — A fogságból háromszor szöktem, harmadszorra sikerült. 1945. október 28-án már itthon voltam. A politikai bizottság Gáván leigazolt, s az első választáson már szavaztam. Mondaná az egykori kovács, a későbbi lakatos, kivel, hol, hogyan beszélt. Nagy sodrása volt akkor az eseményeknek és ő nemcsak tanúként élte át. Részesült belőle. — A műhelyt becsuktam, felmentem Ózdra. Ez 1948- ban történt. Ott is kovács voltam, rengeteg ácskapc£>t, kovácsszeget és még sok mindent csináltam. Havonta több mint száz kordélyos lovat patkoltam. — A lovakat nagyon szerette patkolni, valóságos gyógykovács volt — szólt megint közbe az asszony. És Bandi bácsi ismét felfor- tyant. — Nem azt akartam én abból kihozni. Akkor volt a gazdamozgalom, mint most a takarékosság. Gondoltam egyet és olyat újítottam, hogy hulladék betonacélból készítettem a patkókat. Mondtam az ottani főkönyvelőnek, az meg azt válaszolta: „Semmiből nem lehet csak semmit csinálni.” Nagyon bántott, megírtam az esetemet Gazda Gézának, s azután még jutalmat is kaptam. Akkor elismerték a munkámat. — Mindég elismerték. Hát nem emlékszel, háromszobás lakást is adtak, de én nem mentem, mert nem bírtam azt a vidéket. A nyugdíjas kovács-lakatos szemrehányóan nézett a feleségére és halkan megjegyezte : — Ilyenek az asszonyok. Mindig csörögnek-csattognak. Amikor az elvtársat talán nem is ez érdekli. Bandi bácsi — így hívták a műhelyben .— 1954-től 1957-ig ismét maszek volt, aztán a VAGÉP-nél vállalt munkát, és a kettéváló vállalatnál, később már a HA- FE lakatosaként dolgozott tovább. Mennyit is dolgozott? — Mindég dolgoztam, amióta csak az eszemet tudom. — Azt mondd, hogy az iparban hány évet dolgoztál. — Mit tudom én azt. Kiszámolták a nyugdíjamhoz. Az a fontos, hogy mindig keményen dolgoztam. Nálam nem volt az, hogy megkaptuk a munkát és öt—hat óráig azon tanakodtunk, hogyan fogjunk hozzá. Azt mondtam, mindent bele. így volt Ózdon, így volt a HAFE-ban, dehát ez most már csak szó. Négy éve nyugdíjas vagyok. A nyugdíjam 2200 forint, a feleségem is keres annyit, ketten jól megvagyunk belőle. Mire volt büszke, milyen vágyakkal élte le életét Bereczki András? — Nem voltak nekem nagy vágyaim. A két gyermekemet kiiskoláztattam. Ezt nagyon akartam, mert megtanultam, ahol az iskola, ott- a műveltség. Arra meg mit mondjak, hogy mire voltam büszke? — Sztahonovista, meg élmunkás voltál — emlékeztette a felesége. — Nem az a fontos, más is volt az. Akkor már inkább a munkára voltam büszke, amit becsülettel megcsináltam. A munka sokszor még aludni sem hagyott, egyszer hajnalban keltem fel, mert leszabás előtt berajzoltam egy lemezt és éjszaka rámjött, hogy hátha rosszul rajzoltam meg. Hát bementem. E lteltek az évek. Mindenki felett elszáll az idő. Tárgyiasul a munka. Uj házak, üzemek, középületek változtatják a városok, a falvak arculatát. Az idős kovács-lakatos mester csendesen mondja: — A lovak vasalását, azt nagyon szerettem. Seres Ernő Varjasi—Gulyás—Rábai: Kisbojtár. Az egykorú rendelet tömören, röviden fogalmaz. „A magyar kórus-, népi tánc és népi zenekari kultúra fejlesztése, magas színvonalon való bemutatása és a tömegszervezeti kultúrcsoportok- nak e téren való példamutatás céljából Állami Népi Együttest kell szervezni” — olvashatjuk a Magyar Nép- köztársaság Minisztertanácsa 79/1951. számú rendeletének első paragrafusában. Ez a rendelet, a Magyar Állami Népi Együttes alapítóokmánya, 1951. március álén kelt. Ám ezúttal a rendelkezés utólag „’szentesítette” a tényt: az együttes megalakulását. A harminctagú tánckar 1950. szeptember 4-én tartotta első próbáját, a kilencvenes létszámú énekkar október 2. óta gyakorolt közösen, a zenekar pedig — ugyancsak harmincán voltak akkor — november 6-tól dolgozott. így eshetett meg az a csoda, hogy a hivatalos megalakítás után három nappal, a felszabadulás 6. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a már akkor világhírű Mojszejev együttessel közösen bemutatkozhatott „Ecseri lakodalmas” című műsorával a Magyar Állami Népi Együttes. A Magyar Állami Népi Együttes negyedszázados fennállása alatt tizenkét egész estét betöltő műsort mutatott be. Ezek közül az Ecseri lakodalmas (1951), a Muzsikáló tájak (1953), a Kisbojtár (1956), a Hétszínvirág (1965), a Magyar századok (1968), a Jeles napok (1969), a Tiszán innen, Dunán túl (1972), és a Táncra, muzsikára (1974) ma is a repertoár állandó darabjai. A legtöbbet játszott műsor az Ecseri lakodalmas volt. több mint 1500-szor adták elő eddig. A címadó tánckompozícióban a menyasszony szerepében 11 táncosnő, a vőlegény szerepében pedig 6 táncos lépett fel. Az együttes fennállása óta csaknem háromezerszer lépett fel, a nézők száma meghaladja a négy és fél milliót. Idehaza 1906 előadás volt, több mint háromszáz városban, faluban szerepeltek, külföldön pedig három világrész harmincöt országában turnéztak. Első külföldi fellépésükre még az alakulás esztendejében sor került: Csehszlovákiában jártak, ahová később még három alkalommal tértek vissza. Ugyancsak többször szerepeltek Angliában, Franciaországban, a Német Szövetségi Köztársaságban. A Szovjetunióban hat alkalommal mutatták be művészetüket. Egy-egy alkalommal voltak — a többi között — Argentínában, Brazíliában, Finnországban, Görögországban, Irakban, Kínában, Lengyelországban, Mexikóban, Mongóliában, a Német Demokratikus Köztársaságban, Romániában. Útjukat mindenütt siker kísérte. Müncheni 1959-es vendégszereplésük alkalmából ez a szöveg állt a plakáton: „Évek óta várjuk! Párizsban négy és fél hónapig játszottak naponta telt ház előtt!” És ezt ne higgye senki ügyes reklámfogásnak. így volt a valóságban. A színvonalas művészi munkát nemcsak a közönség ismerte el tapsaival. Az Elnöki Tanács 1955-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki az együttest, s tagjai közül az évek során harmincnégyen részesültek különböző magas kitüntetésekben. Ugyancsak az elismerés jele, hogy az ének- és zenekar — az előbbi két alkalommal is — elnyerte a Francia Akadémia nagydíját. A Magyar Állami Népi Együttes sikerei elválaszthatatlanok Rábai Miklós ko- reográfusi, pedagógusi és szervezői munkájától. A békéscsabai gimnázium egykori kémia—biológia tanára, aki tanítványaiból már 1948- ban országos hírű táncegyüttest szervezett, az Állami Népi- Együttes táncosainak élén korszakos munkát végzett. A magyar néptánc elemeinek felhasználásával teremtette meg koreográfusi életművét, amely a Magyar Állami Népi Együttes•-produkcióinak aranyalapja. Nem volt könnyű dolga. Különösen kezdetben kellett küzdenie az úgynevezett „megőrzők” ellenállásával. így írt erről: „Ha az ember körülnéz a mai Európa kulturális életében, akkor a népművészet felhasználását kutatva két nézettel találkozhat: a „megőrzők” és „újrafelhasználók” nézetével. A megőrzők azt mondják: ezt a kultúrát írás- tudatlan nép alkotta — közösségek formálták, „szájról szájra”, „lábról lábra” őrizték hagyományait. Ez így tökéletes egész és érték, de csak akkor, ha nem nyúlunk hozzá. Az újrafelhasználók azt mondják: a néphagyomány olyan érték, amely a mai életet is megtermékenyítheti. Ez csak úgy érhető el, ha értékeit szabadon használjuk. és a mai életben megtaláljuk újraéledésének lehetőségét.” A mester művészi hitvallását magukénak érzik Rábai Miklós egykori tanítványai. az együttes mai vezetői. Tudják, úgy kell haladni a korábbi úton, hogy ugyanakkor a maguk eredeti elképzeléseit valósítsák meg. Nem könnyű dolog ez. Ahogy Katona György fogalmazott Rábai nyolc maradandó értékű műsorára gondolva: „Felépült egy csodálatos nyolcemeletes palota. Most erre nekünk kell felhúznunk a kilencedik emeletet, úgy. hogy harmonikusan i'lesz- kedjék az épület egészéhez.” IVlorvay István Vujicsics—Rábai: Egy lány balladája. éves az f± Állami Népi Együttes
