Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
10 KELET-MAGYARORSZÁG 1976. április 4. Hárman a szakaszból Egy tábornok hazatérése H ajnal volt, 1962. április 4-nek hajnala, amikor a nyíregyházi gumigyár gépeiről legurultak az első piros pettyes labdák. Az új gyár újdonsült szakmunkásait kimondhatatlan és el nem felejthető öröm töltötte el a pattogó termékek láttán. A labdák születésénél „öröm- apaként” volt jelen 'Kukk Gábor. Akkor még több hajjal és kevesebb ránccal, s nagy-nagy lelkesedéssel dolgozott. A lelkesedése sem csökkent, pedig mi minden történt azóta! 1945. március 15-ének az előestéjén lépett be a pártba, néhány nappal később felesége és anyósa is párttag lett. Ezt csak azért mondja, mert a gyár építésénél és szervezésénél rá különösképpen számítottak. Ősz volt már 1960-ban, amikor a gyárat elkezdték építeni. Kőműves szakmával érkezett ide és alig magasodtak a falak, amikor elküldték, hogy tanuljon gumiipari szakmunkásnak. Az említett hajnalon már két szakmája volt. Később a labdaüzem vezetője lett, majd diszpécser. Nézzünk1 csak ki az ablakon — mondja — a szántóföldek helyén bonyolult nagyüzem lett. Aztán még őszintén hozzáteszi : „Diszpécser vagyok, nem értek mindenhez, de áttekintésem van az egész gyár felett.” Az áttekintés azt jelenti, hogy érti az összefüggést emEnnek már kilenc éve — emlékezik vissza. Mint mondja, egyre stabilabb gárda dolgozik a gyárban, ő már csak tudja, hiszen a legnagyobb épülettől a legkisebbig mindenütt megfordul. Mert ugyebár festeni kell a falakat, az ajtókat, még agé- (Tpekety-)S óvni kell a rozsdától. Van itt társadalmi munka, meg jó néhány demokratikus fórum, ahol összejönnek a munkások, de a barátság szerinte őszintébb és igazibb is lehetne. Tavaly a munkásőrök feleségestől ünnepi összejövetelt rendeztek. „Hát nem éppen akkor voltam a bécsi hajókiránduláson?” Annak örül, hogy a munkásőröket kettős szálak fűzik össze: a kollegalitás és a bajtársiasság. A januárban megtartott egységgyűlésen tízéves szolgálatáért zászlóaljparancsnoki dicséretet kapott. Egyéni boldogulásáról elégedetten beszél. Igaz, a kilenc év alatt egyszer sem kapott kiváló dolgozó kitüntetést, vagy egyéb elismerést. „Már beletörődtem, hogy ebben a gyárban az én szakmám nem jellemző szakma.” Felesége és kislánya mellett ő is tanul. Másodikos a Vásárhelyi Szakközépiskolában. Beszélgetés közben a műszak végét jelzi a sziréna. Átöltözik, beül a Skodájába és otthon a délutánt tanulással tölti. M ivel tölti délutánjait, találkozik-e kollégáival Tolnai József tmk-laka- tos? Az erős, kisportolt fiatalember hümmög. „Találkozunk, találkozunk, de nem túl gyakran.” A gyár üdülőjében csak nyáron rendeznek klubdélutánokat, ezek rendre jól sikerülnek, de a nyár rövid. Hogy januárban, vagy áprilisban iS meleg barátságok kötődjenek, most alakítanak ki egy pinceklubot. „A klub a szocialista brigádtagok és a fiatalok második otthona lesz.” Azt reméli, hogy a tmk-s brigád gyakran összejön majd a klubban. Jó hírű brigád ez, tagjai kezdeményezték a Dolgozz hibátlanul mozgalmat. Segítőkészek a fiúk. Riczkó László tavasszal házat épít a Ságvári-telepen. A szakasz tagjai segítenek neki. Tolnai Jóska is ott lesz a „melóban”, mert januártól ő is tagja a szakasznak. A gyár ban végzett társadalmi munka és a túlóra is összetartásra ösztönöz. Ide látszik az új műhely építkezése. Jövőre Jóska új műhelyben dől gozik és családjával új lakásba költözik. Az új kollektíva, a szakasz hamar befogadta — őszinte arcán a derű. Az egész gyárat behálózzák a nagy fehér csövek. Olyan ez a csőrendszer, mint egy kötelék. Nábrádi Lajos Viktor Jahontov élete kész regény. Lehet, hogy ez a mű önélét- rajzi formában hamarosan meg is születik. A Moszkvában élő volt tábornok immár egy esztendeje nyugdíjas, van hát ideje arra, hogy visszaemlékezéseit papírra vesse. Viktor Jahontov a cári hadseregben volt tábornok és a 95. évét tapossa. Életéről nemrég számolt be a Nyegyelja című szovjet hetilap. Származása,, akár a régi orosz hadsereg akármelyik tisztjéé. Sőt, nem is akármelyiké! Édesapja tábornok volt, anyai nagyapja miniszter, ősei közé tartozott a Napóleon elleni 1812—1815- ös hadjárat két neves orosz hadvezére. Ennek megfelelően indult karrierje is. Elvégezte a pé- tervári kadétiskolát, a pav- lovszki tisztiiskolát, majd a vezérkari akadémiát, hamarosan az egyik elitegység, az Alekszandr Nyevszkij-ezred század parancsnoka lett. Felvilágosult tisztnek számított: ímiber és ember, valamint ember és gép között. A kémia, a gyár és a kollektíva fejlődésével ő maga is fejlődött. Négyszer lett kiváló dolgozó, tavaly a Nehézipar kiváló dolgozója címmel tüntették ki. A munkásőrségben teljesített másfél évtizedes szolgálatáért megkapta a Haza szolgálatáért érdemérem arany fokozatát. A gumigyári szakasz háromszor nyerte el a Kiváló szakasz címet. Mert „Gabi bácsi”, a parancsnok erős kézzel, értő fejjel és érző szívvel fogja össze a szakasz tagjait. összetartozásról, a EáJI kollektív szellemről és az egyéni boldogulásról kérdeznénk Jánosik Andrást. Egy idős mester rászól az egyik tanulóra: „Eredj már fiam és keresd elő a Pi- cassót”. A fiatal fiú bizonyára csak Pikasszónak ismeri Andrást, aki sietve érkezik az asztalosműhely elé. A kreol bőrű, őszülő hajú férfi Nehru-sapkát visel, mestersége címere az ecset, így illik rá a becenév. Szobafestő- és mázoló szakmunkásbizonyítványt hozott magával, amikor először lépte át a gyárkaput. Kiss Nagy András: KUBIKOSOK. olvasni tanította katonáit, műkedvelő együttest szervezett nekik. H. Miklós vacsoravendége Egyébként élte a fővárosi tisztek mindennapi életét. Bálokra, fogadásokra járt, kétszer volt a cár vacsoravendége, egyszer meg villásreggelire volt hivatalos II. Miklóshoz. Az első világháború kitörése Japánban érte, ahova a japán nyelv tanulmányozására küldték. Azonnal hazatért és a frontra kérte magát. Egy évig a 10. hadsereg hadműveleti osztályát vezette, majd Angliába, Franciaországba küldték diplomáciai feladattal, azután Tokióban lett katonai attasé. Az l$jl7-es februári forradalom után hazatért. Pé- terváron egykori elöljárója, Alekszandr Verhovszkij (a Vörös Hadsereg Akadémiájának későbbi professzora) volt a hadügyminiszter; a helyettese lett, akkor már tábornoki rangban. Csakhogy a frontszolgálat, a külföldi tapasztalatok hatása alatt Jahontov (akárcsak minisztere) akkorra már meggyőződött arról, hogy Oroszország érdeke mielőbb kilépni a háborúból, békét kötni. Meg is próbált érte síkra- szállni — posztjáról azonnal eltávolították. Ezért aztán rokonszenvvel fogadta 1917 októberében a bolsevikok békedekrétumát, de magát a szocialista forradalmat nem értette, nem tudta elfogadni. Japánba utazott, majd amikor a mi- kádó kormánya — tizenhárom másik imperialista kormánnyal együtt — hadba vonult Szovjet-Oroszország ellen, az Egyesült Államokba települt át. Agitátor Amerikában Viktor Jahontov ízig-vérig orosz hazafi volt. Az Oroszország elleni intervenció idején hazája mellé állt és cikkeket kezdett írni Szovjet- Oroszország védelmében. Mint tapasztalt katona, felvilágosult, világlátott ember, mind többet gondolkozott azon, hogy miért támogatja az orosz nép a Vörös Hadsereget, hogy volt baj társai — a cári hadsereg tisztjei, főtisztjei közül a legtehetségesebbek — miért harcolnak odahaza a szovjetek hatalmáért. És Viktor Jahontovból, az orosz hazafiból fokozatosan Szovjet-Oroszország harcos híve lett. Cikkeket írt, előadásokat tartott Amerikaszerte a világ első munkásparaszt államáról. Különösen értékes és fontos volt ez a 20-as éveikben, amikor az Egyesült Államoknak (a tőkés nagyhatalmak közül utolsóként) nem volt diplomáciai kapcsolata a Szovjetunióval, s kevéssé jutott el oda az igazság arról, hogy mi történik a világ egyhato- dán. „A Szovjetunió és a Népszövetség”, „Hogyan lehet együttműködni a Szov-* jetunióval?” „A Szovjetunió külpolitikája” — ezekről a témákról tartott előadássorozatokat a volt tábornok a Harward-, a Columbia-, a Stanford-egyetemen, a .West Point katonai akadémián és másutt az Egyesült Államokban. Közben Lenin műveivel ismerkedett, tanult. Olyan emberekkel kötött ismeretséget, mint Thomas Mann és Albert Einstein, és fáradhatatlanul írt, beszélt, dolgozott. 1936-ban megjelent könyvében világosan kimutatta: Japán hamarosan megtámadja az Egyesült Államokat. Kiváló ismerője volt Japánnak, könyvét abban az időben mégsem vették figyelembe az amerikai vezető körök-, s csak akkor értékelték igazán, amikor 1941 novemberében ez az esemény bekövetkezett. Abban az időben azonban Jahontov hazája, a Szovjetunió már hadban állt a fasizmussal. A volt tábornok jelentkezett a washingtoni szovjet nagykövetnél: katonaként kíván harcolni hazájáért. A diplomata azonban úgy vélte: többet tehet az ügyért az Egyesült Államokban, mint a Szovjetunió, a szovjet—amerikai együttműködés propagandistája. Kiemelt nyugdíj 1947-ben Viktor Jahontov (akkor már 66 éves volt) fordítói vizsgát tett az ENSZ-ben és a titkárság fordítói osztályának szerkesztője lett. Az 50-es évek elejének maccarthysta boszorkányüldözése, az Ame- rika-ellenes tevékenységet vizsgáló hírhedt bizottság azonban eltávolította onnan „Russzkij Golosz” (Orosz Hang)' címen haladó hetilapot indított, annak hasábjain folytatta a Szovjetunióról szóló igazság terjesztését. 20 évig állt a lap élén. 1975-ben fordult a szovjet kormányhoz hazatérési engedélyért, amit szinte azonnal meg is kapott. 57 évi távoliét után most ismét Oroszországban, a Szovjetunióban él. A kormány személyi (kiemelt) nyugdíjat állapított meg neki. (K-r) 1 Levél . . Brjanszkból A nyám apró, nádfedeles, földes házának ablakából, mely inkább nézett szegénységében a földre, mint az égre, jól lehetett látni a behavazott útra. Annuska, a nővérem délelőttönként sokszor kitekintett házunk apró ablakán, s ha feltűnni látta a postást, örült. Elszállt idegessége, kisimultak arcának ráncai. Talán még mosolygott is. Igen, mosolygott, mert újra felcsillanni vélte a reményt, hiszen Jóska bácsi, a postás a reményt, az életet, az összekötő kapcsot jelentette apró otthona és a Szovjetunió valamelyik vidéke, községe, lövészárka, erdeje között. Emlékszem milyen mohón olvasta a zöld színű tábori lapot. Élőször mindig azt figyelte, miért is nyúl a postás a táska mélyére. Mit húz ki belőle? Ha a tábori lapot pillantotta meg, felcsillant a szeme. Él Tibor! Él sógorom! Remény van, hogy haza is jöhet. Ha csak nem éri golyó! Egyik délelőtt arra szaladtam be a sin- kózásból, hogy Annuska énekel. Mi üthetett belé. Csak nem hibbant meg szegénykém a vég nélküli, évek óta tartó várakozásban? Kurtán, örömmel mondta: jön sógorod haza. örülsz?! Karácsony előtt történt ez. Kemény tél elé néztünk. Csikorgóit a hó kopottas bakancsom alatt. Jól elf áztam/míg a felvégről a kálváriái iskolába értem. Siettem haza mindennap, vártam a találkozást. Magam sem tudtam miért. Gyerekfejjel hőstörténeteket, meséket reméltem. Annuska a gyerekektől nem mozdulhatott otthonról. Néha, ha valami alkalmi munka adódott a hűtőházban, ment a többiekkel. Csirkét pucolt, s ezért kapott néhány fillért. Anyám bejárónő volt, mosott, vasalt, takarított a nagygazdáknál. Ebből került falat a férfi nélkül maradt öttagú család asztalára. Néha, ha ócska ruha akadt, Polgárhoz, az urasághoz gyalogoltunk ki cserélni. A cselédektől kaptunk harapniva- lót. Darabka szalonnát, kenyérnek való lisztet, krumplit. Sógorom érkezésének napjára húst kerített anyám. Kapott egy kis kóstolót is, hurkát, kolbászt. Kint tartottuk a csemegét ä szabad kémény alatt. Végre megérkezett Tibor sógorom. Leírhatatlan volt örömünk. Csak a kis unokaöcsém, Tibi idegenkedett tőle. Nem ismerte meg az apját. Riadtan nézett a katonaruhára, az anyjához menekült. Unoka- húgom, Rózsika nagy szemeket meresztett az apjára, aki ölelte, csókolta, a könnyeivel árasztotta el gyerekeit. Nagyobbacska fiú lévén sok mindent értettem a magam módján abból a világból. Hőst vártam, s helyette egy elcsigázott, agyon fázott, lesoványodott, meggyötört katona érkezett haza a frontról. Hegyes katonasapkát viselt, fülvédővel, lábán ferde sarkú bakancs volt. Feltörte a sarkát. Annuska ápolgatta, mosogatta. Vékony rojtozott szélű katonaköpenyt hordott, s az elmaradhatatlan bainettet. Én akkor polgári iskolába jártam. Büszkén mentem mellette, amikor a városba kísértem. Otthon üres volt a kamránk. Egyik este csoda történt. Sógorom elhúzta az ágy mellett álló éjjeliszekrényt, s kezdte bontani egy helyen a falat bicskával. Körülálltuk. Vártunk, néztük, mi történik. Egy rés, majd egy nyílás körvonalai bomlottak ki. Megütögette körülötte a falat. Kopogott. Olyan volt; mint egy pléhdoboz. Lekaparta róla a meszet, s kiemelte a falból a pléhperselyt. Ki tudja mikor ágyazhatta ide a „kincsesládát?” Nem emlékszem pontosan, mennyi pénz lehetett benne, de arra igen, annyira telt belőle, hogy vettünk húst, karácsonyfát, szaloncukrot, kalácsot. S még egy-egy ruhadarabra is jutott, Tibikének nadrág, Rózsikénak pulóver. Én vártam a hőstörténetekre. Egyik este aztán beszélt sógorom. Partizánokról, a hatalmas brjánszki erdőről, amelyről olyan sokat írtak akkoriban a lapokban. Megdöbbentett, amiket mondott. Utólag tudom értékelni igazán, milyen világosan látta az én sógorom, az egyszerű honvéd a világháború kimenetelét és a jövőt. Tőle hallottam először, hogy hamarosan itt lesznek az oroszok. „De erről nem szabad beszélni senkinek.” Tőle hallottam először, hogy a partizánok éppen olyan emberek, mint mi vagyunk. Esténként suttogva mesélte el, hogyan találkozik rendszeresen a partizánokkal. Bejárt a faluba. Akkor láttam először rubelt. Megmutatta a vendéglősnek is, ahol a háború előtt hébe-hóba dolgozott csaposként. De erre csaknem ráfizetett, ö szegény megbízott a tulajban. Demokratikus érzelmű embernek gondolta. Tévedett. Elszólta magát előtte, amikor vitáztak a háború kimeneteléről. „Meglátja Nemes úr, hamarosan itt lesz a Vörös Hadsereg” — mondta egyik alkalommal. A vendéglős elszömyülködött. „Ha nem magáról lenne szó Tibor, feljelenteném a csendőrségen.” Megszeppent sógorom. Bánta már, hogy szólt a háborúról, a Don mellett meghalt ezrekről, a kemény, kietlen orosz télről, a borzalmakról. S bármilyen furcsának is tűnt, azt magyarázta, úgy érzi, most nagyobb biztonságban lenne odakinn. Nem is várta, hogy leteljen a szabadsága, visszautazott a frontra, mert félt, hogy mégiscsak feljelenti, s akkor fal mellé állítják. Következő levele valahonnan a brjansz- ki erdő környékéről érkezett. F. K.
