Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

1976. április 4.

KELET-MAGYARORSZÁG

3

Hazaszeretet

r prilis négyről szóljon az ének — énekli az óvodai Yf alkalmi kórus a szobor előtt, van aki rátalál a A dallamra, van aki hasonló szóalakokkal helyet- JbÄitesiti a számára érthetetlen szöveget, mert ugyan mit is tudna egy hároméves gyermek arról, hogy „felszabadultan zengje a nép”, talán még arról sem hallott, mi az hogy nép, arról meg főleg nem, mit jelenthet az, hogy „felszabadultan”, de harsogja mind, gyermeki felsza- badultsággal, mert az óvó néni örül, ha szépen sikerül a dal;

s folytatják a kisdobosok, míg az iskolaudvaron kék nyakkendőjükbe belekap az áprilisi szél, ott folytatják, ahol a kicsik abbahagyták: „érctorkok harsogva fújják a szélbe” — s megkérdezik a tanító nénit, mi az, hogy érctorkok, mert a kisdobos már eszmél, nem fogad el mindent magyarázatot igényel, kíváncsi mindenre, amit nyiladozó értelmével megismer;

mert amikorra piros nyakkendős úttörőként ott folytatja a dalt, hogy „felszabadítónk hősi nevét” — , addigra mindent tudni akar, s hall okos szókat a tanároktól, s vacsora mellett felelevenített emlékeket szüleitől, mert ők, a felnőttek már tudják, hogy az okos szóktól és az eleven emlékektől függ, mit fog tudni egy tizenéves a történelemről, mert nem elég a történelemkönyvből felidézni az eseményeket;

amelyet nem éltek át a harminc éven aluliak, a gimnazisták ezrei, akik orvosnak, tudósnak, művésznek készülnek, s a szakmunkástanulók, akiket már soha többé nem hívhatnak tanoncnak, s a főiskolások és egyetemisták, akik soha nem kényszerülhetnek megalázó, emberséget tipró könyörgésre — zsebükben diplomával — egy darab kenyérért, s az ifjúmunkások, akik mártír őseik tetteiről legfeljebb mozgalmi dalokból, vagy a KISZ-gyűléseken értesülnek, s mégis, szerencse, hogy nem élték át az „ember az embertelenségben”, a „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” korát;

s bár hallunk fiatalokat forradalmárok tettéiről beszélni, s észrevesszük a szavaikban bújkáló vágyat, egyikmásik, aki különös képességgel rendelkezik a közösségért fáradtságot nem érző tettekre, fel is sóhajt: könnyű volt azokban az időkben forradalmárnak lenni;

ám hallunk beszélni modern agitátorokat is, akik neve soha nem kerül a történelem dicsőségtáblájára — mert egyre több az ilyen forradalmár — akik nem a múlt idők halhatatlan tetteit sóvárogják, inkább körülnéznek házuk táján, s felfedezik s másoknak is továbbadják, hogy másképpen értelmezzük ma a hazának szóló forradalmi tetteket, nem életünkkel és vérünkkel, hanem apró tetteinkkel védelmezzük mindennapjaink igazát;

s így halljuk meg az óvodások önfeledt dallama mögött az óvónők, a pedagógusok útnak indító, megalapozó szavait, ahogy Petőfit idézik a csöppségeknek; „Talpra magyar!”, s így csendül ki a kíváncsiskodó iskolások kérdéseire felelgető tanítók-tanárok szavaiból Vörösmarty kérlelhetetlen parancsa: „Hazádnak rendületlenül” — s így okítják József Attila szép szavaira az új és új ifjúságot: — „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”, s így halljuk meg a gyárudvar sarkában a fiatal tanuló faggatózását, amint mesterét kérdezi, mit mondjon a KISZ- gyűlésen, mert a hazaszeretetről kell beszélnie, s a mester, maga sem sokkal idősebb tanulójánál, így válaszol: mit is mondhatnál, hát azt, hogy nem csak az védi hazáját, aki fegyvert fog, az is, akinek kalapács, toll, sebészkés, körző, vakolókanál, meg mittudoménmi a fegyvere, szóval így mondjad, fiam;

s míg a mestert figyeltem, eszembe jutottak azok a gyerekek, akiket éppen egy éve kérdeztem meg a haza- szeretet fogalmáról, s talpraesetten azt válaszolták: én a tantermeket csinosítom, én a padokra vigyázok, én az udvar egyik sarkának tisztaságára, én pedig megírom külföldi barátnőmnek, milyen szép a mi országunk;

de eszembe jutott az a néhány főiskolás is, akiket ugyanakkor, ugyanott, a kicsik jelenlétében kérdeztem meg ugyanerről, s egy szót sem szóltak, vagy legfeljebb egy megjegyzést tettek: minek erről harminc év szabadság után beszélni, s különben sem divatos a lelkesedés, meg a pátosz;

pedig azok a főiskolások most már kénytelenek beszélni, igaz nem az újságíró kérdez, hanem a katedra túloldaláról a kíváncsi gyerekek, mert így április elején újra felcsendül a tavaszhozó ének, s a kicsik újra megkérdezik a tanároktól,'vagy a szülőktől, mi az, hogy érctorok, majd folytatják tele tüdővel: „április négyről szóljon az ének, felszabadultan zengje a nép ..

Baraksó Erzsébet

NYÍRLÖVŐ

SORSFORDULÓI

GENERÁCIÓK

SORSFORDULÓK IDEJÉN SZINTE AZ ISMERETLENSÉGBŐL TŰNNEK FEL KORÁBBAN ISMERETLEN EMBEREK. BÁTORSÁGUKKAL, CSELEKEDETEIKKEL HATNAK, MAGUKKAL RAGADJAK TÁRSAIKAT KÖRNYEZETÜKET. SZEMÉLYES PÉLDAMUTATÁSUKKAL JÁRULNÁK HOZZÁ A NAGY TÖRTÉNELEM FORMÄLASÄHOZ- ALAKITASÁHOZ.

Vajon gondolt-e erre azon az örökké emlékezetes 44 őszén Szabó Miklós Nyírlövőn, aki most hetvenhat esztendő gondját-terhét is cipeli? Erzsébet néni a felesége egy vesszőkosárnyi almával és egy kocsikerék nagyságú fehér, frissen sült búzakenyérrel áll ki a kapualjba, így fogadta jó szívvel-szere- tettel az első lovas kozákot. „Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna"’ — meséli Erzsébet néni. Apró epizódokat említ, frissen, elevenen, hitelesen a harmincegy évvel ezelőtt történtekről.

„Nem jönnek még az oroszok?” — kérdezte tőlem a szomszédasszonyom. Már ott voltaik, jöttek kocsikkal, szekerekkel, vége-hossza nem volt. Csak másnap érkezett a muníciós szekér. Vittem étket, kínáltam őket.”

Fele homok, fele alj...

Két család lakott itt akkor is, a két Szabó testvér. Nem ez á ház volt, kisebb. Erzsi néni friss, tiszta ágyat húzott. „Úgy mondom ahogy van, azon a napon szép fehér babból főztem tört pa- szulyt, lelkem. Azzal kínáltam őket, de félre tolták, tyúkot hoztak. Azt főztem meg. Együtt ültünk asztalhoz. Ez volt az első közös ebéd.” Innen jártak át Mán- dokra, s amikor Nyírlövőn át vezetett az útjuk, akkor mindig bekiabáltak a „mam- kának”. Egyszer sütöttem nekik egy kemence pogácsát. Még gőzölgött, amikor kivittem eléjük ... Úgy váltak el tőlünk, mintha az anyjuk-ap- juk lettünk volna.”

Ki hitte volna a faluban akkor, hogy a saját árnyékától meg nem ijedő, délceg parasztember, aki az apja öt holdja mellett az aranysarkantyús Forgács gróftól bérelt huszonegy esztendeig földet, hogy fel ne kopjon az álluk, ő áll egyik vezérként a földosztás élére? „Egyik irányítója voltam” — említi halkan Miklós bácsi. Erzsi néni azonban most is kisegíti, aki akkor is, mindig mellette állt. „Először nem ment a nép, féltek, összegyűltek az iskolába. Ott volt a férjem is, meg a bátyja. De amikor arról volt szó, hogy hozzá kell

nyúlni a földbirtokhoz, ki kell osztani, alig maradtak a teremben.”

Ott volt Debrecenből az Ideiglenes Kormány embere

is. „Csakhogy annak nem hitt a nép” — így Erzsi néni. — Miklós nem volt korábban sem olyan merésztelen ember. Elég volt a huszonegyesztendei grófi birtokon töltött időből. Három gyereket neveltem. Az én uram, meg a bátyja gerincesen kiálltak. Ott maradtak a teremben. Miklós a bályja József, Vass Károly, Macinkó, meg Veres Lajos”.

Hallgatja a fehér bajszos öregember. Bólogat, helyesel, s közbe-közbe szól. „Ott maradtunk, mi alacsonyabb sorsú emberek. így választottak meg minket.” Doboltattak, jelentkezzenek, akik földet akarnak, összeírták a nincsteleneket. „Négy hold jutott egy-egy családra. Figyelembe vettük a családtagok számát

is. Később megkaptuk a megyei földosztó bizottságtól a tájékoztatót is.” Újra Erzsi néni említ egy apró, de lényeges pontot. „Úgy osztották, hogy fele homok, fele alj föld. Igazságosan.”

Szabó Miklós meg a bátyja az összeírást végezték, irányították. Ellenőrizték, rendben történik-e minden. Macinkó János, az írástudatlan a karót verte, Vass Károly meg Veres Lajos mértek. „Ekkor már hallgattak rá - juk” — említi Erzsi néni, 900 holdat mértünk ki, de meg nem mondom hány családnak. Lehetett vagy kétszáz.”

Nem volt utolsó legény régebben sem a faluban Szabó Miklós. „Valójában akkor lett tekintélyem, amikor nem hagytam ott a gyűlést, amikor kiálltunk a földosztás mellett, s meg is csináltuk.”

A nagy sorsforduló főszereplői közül egyedül ő él már feleségével, Erzsi nénivel abból a kis járadékból, amit a tsz-től kapnak. Kissé talán elfeledve is, pedig a falu történelmének formálásában jelentős szerepük volt. Vajon tudják-e ezt a nyírlövői fiatalok?

Futott

a Veres-dombra

És emlékeznek-e egy másik, a falu jövőjét eldöntő fordulatra, amely egész nemzedékeket vezetett ki a keskeny barázdák közül a széles országúira. Tudnak-e arról, milyen fájdalmak, kínlódások között született meg az új élet? Emlékeznek még rá, hogy a falu egyik végén akkor mondott csak igent Nyírlövő amikor Ráti János igent mondott, s elkötelezte magát a falu szocializmusa mellett.

Tizenhat esztendeje történt. Borika néni számára örökké emlékezetes marad az a december 17-e. Amikor nagy, hosszú vajúdás után aláírt a szövetkezésnek a férje, s megtudta, futott a Veres-dombra, leborult, megsiratta földjüket. Két hétig alig kapott otthon ha- rapnivalót Ráti, a huszonkét holdas gazda.

Rátiné kilátástalannak hitte a jövőt. Félben volt házuk. Gyönyörű lovukat — melyről fényképet tesz elém s büszkén mutatja — akkor 14 ezerért kérték. Bevitték mindkét paripát, kocsit. „Szíve szakadt meg a feleségemnek” — vallja most. „Amikor megjöttek a faluba az agitálok — meséli Borika néni — jól emlékszem savanyú tojáslevest főztem, meg túrós bélés volt. Kínáltam őket, ők meg kezdtek rábeszélni a tsz-re. Nem kell az nekünk, van nekünk mindenünk” — mondta akkor. És sorolta is, mert éppen akkor kaptak 28 ezret csak dohányból.

„öt hétig a mi ajtónk nem volt becsukva” — emlékezik Rátiné. „Jani bátyám, keresztanyám. Ráti elvtárs, Borika néném” — jöttek, könyörögtek.” És december

17-én Ráti János kész té- nvek elé állította a feleségét, családját. Aláírt, s bevitte szívét-lelkét is.

Ennek ellenére nem mozdult két hétig előre a falu középparasztsága. Ráti tippelte, hívják össze az embereket. A tanácsházán tárgyaltak. Kiállt a társai elé. Ő még emlékszik a lényegre, amit akkor mondott. „Nem bánom, ha szidtok is, innen nem megyünk el addig, amíg alá nem írjátok a belépést.” Zúgtak, ellenkeztek, kiabáltak, könnyű Ráti- nak, ő örökölte a földet, nem vett egy barázdát sem. „Igazuk volt. A jég mégis megtört, s a régit senki nem sírja vissza.

Boriska néni szakajtónyi elismerést, kitüntetést borít az asztalra. Jókedvűen sü- rög-forog, kínál borral, pálinkával, kérdi, főzzön-e feketét. Fucsik Sanyi, a nemrégen megválasztott új tsz- elnök — olyan mintha fia lenne — hecceli, hogy most Boriska néni nylonban jár, mi mindent vásárol, s hogyan gondoskodik gyermekeiről Közben arra kérlel, meg ne írjam azt a nylonholmit, mert csodát csinál, ha megtudja. A szép lovak fényképét mutatja. Ráti az udvarra invitál. Mutatja a kutat, a fürdőszobába bekerül a víz, a háztartás gépesítve. Kevesebb a gürcölése, de ő olvan ember, aki közéletiség nélkül nem tudna meglenni.

Most a dohánytermesztési üzemegység vezetője. Lassan öregszik, túl van a hatvanon már, de nem adja meg könynyen magát. Kezdetben, az „ősidőikben” volt elnökhelyettes is, aztán agronómus, később elnölk, s újra helyettes. „Hozzányúltak” ha bajba került a közösség szekere.

Kitartott, s kitart. Boriska néni azóta sem járt a Veres- dombon.

Ráti János újságolja, hogy most mit vetettek a földbe.

Fólia és disszertáció

Talán meglehet, éppen az a Nagy Károly „gyerek” a traktoros, aki tizenhat éves korától itt neveledett cseperedett fel, vált emberré, nősült meg, alapított családot, épített háromszobás, két konyhával ellátott palotának beillő házat, amelybe, ha az idei év besikerül, bekerül a víz is, s a gyerekek fürdőkádban élvezhetik az áldását.

Cselédcsalád sarja. Felesége orvostanhallgató volt. Családalapítás, gyerekszülés miatt maradt ki. Nagy Karcsi az iskolapadból ült a traktorra, ismerkedett meg a legkorszerűbb masinákkal. Lápi földet hordát Fucsku Sándor Kisvárdáról Nyírlövőbe a dohánypalántázáshoz. Kérdem, megéri-e? „Ez a technika, legyőzi a távolságokat, akadályokat, s három nap alatt elhordják a vontatók amennyire szükség van” — magyarázza az agrármérnök tsz-elnök, aki doktori disszertációra készül.

Említi Karcsit és a többieket, akik a 130 hektárnyi dohánypalánta neveléséhez szükséges 50 köbméter lápi földet szállítják. Fólia alatt nevelik fel. Újságolja, nincsenek egyedül még ebben sem. Szocialista szerződést kötöttek a Nyírtassi Állami Gazdasággal, Fényeslitkén a Barátság II. állomással. Tőlük kaptak OTL 50 ezer ka- lóriás kályhákat. Tizennégy ilyen modern masina fűti a fóliasátrakat. így „születik” a füstölnivaló. Ki gondolt volna erre valamikor?

Nagy Karcsi kifújja magát, tisztítja olajos kezeit. Harmincegy esztendős, s tizenöt éves volt, amikor „beleszületett” a közös gazdaságba. Traktorosiskolát végzett. Fucsku Sándor, a tsz elnöke, említi a legmodernebb kanadai kombájnt, amelynek a kezelését, vezetését el kellene sajátítani. Karcsi mosolyog. Lehetséges? Adnak rá időt? Az elnök meg azt kérdezi, átképzed magad, megtanulod? A fiatalember ki sem mondja a választ, mosolyából érezni az igenlő választ.

Farkas Kálmán

A* it őrzött meg az emlékezet 31 év távla- -L’-*- tából Nyíregyháza felszabadulásának első napjairól — kutattam a napokban. A tokaji átkelést körömszakadtáig védő fasiszta hordák ellenlökése miatt kétszer szabadult fel a város, felszabadulásának napja így lett október 31. Az emlékek idézéséhez tanúnak hívtam a várost felszabadító szovjet harcosok emlékiratait, és Nyíregyháza lakóinak idősebb generációját.

A város keleti szélén. Borbányán az I. és II. kapu járdáit rovom. J. A. Plijev generális dicső katonái Nagykálló felől érkezve itt léptek először a város földjére. Leonyid Bruzgin, a város felszabadításáért harcoló szovjet tisztek egyike, az egykori géppuskás szakaszparancsnok így rögzíti a felszabadítás kezdetének első pillanatait: „Hajnali derengés. Tőlünk pár száz méterre szürke házak, cseréptetővel. A szélső házakig kellene eljutnunk. Az utcai harcok nekünk kedveznének. De hányán pusztultak el addig ...”

Hogy élte át ezeket a pillanatokat özvegy Boda Jánosné, Borbánya, Szőlő utca 55. szám alatti lakos:

„Észtvesztő ágyúdörgés. Mindenfelől süvítő. robbanó lövedékek szűnni nem akaró zajában arra gondoltunk, hogy valameny- nyein itt pusztulunk a bunkerban. Nyemec jeszty? Német van? Rivalt dermedtségünk- oe egy harcok füstjétől, porától félelmetesre varázsolt kozák érdes hangja. Nincs! Nincs! Kiabáltuk volna, ha a félelemtől el

tudta volna hagyni a hang a torkunkat. A katona tovább ment, mi meg előmerészkedtünk a föld alól, De hamar vissza is kényszerültünk. mert eget-földet rázó lövöldözés bombázás kezdődött.”

Néhány órával később a Szőlő utca 15- ben egy másik esemény játszódott. Ezt Muszka Jánosné eleveníti fel:

„Alábbhagyott a csatazaj. Teljes harci öltözékben, lőporfüstösen, sárosán, tartózkodó, de biztató tekintetű tejfelszőke harcos lépett a lakásba. Tekintetével megvizsgálta a lakás minden zugát..Majd a gyönyörűszép kétéves kislányomat a karjába vette. Ne vigye el, sírtam fel. ö pedig a gyereket csókolgatta. Mire rémületemből felocsúdtam, már hárman is magyarázták kézzel-lábbal — egyik törve a magyart: — Mamka, neki is van, három, kicsik, otthon. Az is ilyen szép. A katona ölembe tette a gyereket és tovább magyarázta: menni innen messzire. Itt lesznek nagy harcok. Világostanyára költöztettek

át minket. Ha nem küldenek el, biztos valamennyien elpusztulunk ...”

„A város központját szétlőtt tankok, német és magyar tüzérségi lövegek és porig rombolt házak tarkították — idézi az első nap emlékét Farkas Pál veterán, a Lapkiadó Vállalat nyugalmazott igazgatója. A vérzivataros felszabadulást itt éli meg padlásokon, nagybátyja meszes raktárában bújkál- va a város forradalmi családjának hat fia közül az egyetlen élő, a legfiatalabb, Szamuely János. A sors kegyetlensége, hogy a két nap múlva visszatérő fasiszta horda rátalál, és agyonlövi...

Az Öszőlő utca 164. számú ház pincéjében. ahol egy fél utca szorongott, régvárt találkozóra került sor. Szebenyi András, az egykori szovjet vöröskatona, az internacionalista harcos orosz szokás szerint sóval és kenyérrel köszönti az első hozzájuk belépő szovjet harcost, és boldogan öleli keblére. Fél óra sem telik bele, már a harcoló egység

parancsnokával ismerteti a pillanatnyi helyzetet, segíti a támadási parancs meghozatalát...

Földön, levegőben vívják a meg-meg- újuló harcokat a félelmet nem ismerő lovas kozák csapatok. Az udvarok kerítésére, házak falára felkerül a jellegzetes cirill írás, az „Akna nincs!” felirat. A város nyugati részéből is kiűzik a hitlerista hordák utolsó maradványait. A kora délutáni órákban a Salamon-bokor 6-ba három fekete kaftányos kozáklovas vágtat be. A házigazda. Varga János meg surcába kapaszkodó, mellékuporodott fiacskája, arcukon a rombolás fájdalmával, fogadják az érkezőket. Itt a következő epizód játszódik:

Mi baj van? Miért húsúitok papa — szól nyergéből lepattanva az egyik hatalmas szál kozák. Nincs mit enni, feleli szláv eredetű, tirpák nyelven a házigazda. Se szó, se beszéd, a harcosok nyeregbe vágják magukat és a kerítést átugratva elvágtatnak. Húsz perc sem telik bele, ahogy kiugrattak, ugyanúgy érkeznek vissza az udvarra. Egy ötliteres konzervlekvárt tesznek le a ház előtt lévő asztalra. Egy négyszögletes igazi orosz fekete kenyeret nyomnak az öreg kezébe: ez az új élet jele öreg. mondják és már vágtatnak is a menekülő ellen. Este. csendes este ülte meg a várost, melynek élete másnap reggel új lüktetésbe kezdett.

Sigér Imre

Köszöntés az Ószőlő utcában