Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-25 / 98. szám
I 1976.' április 25. KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Rádiófórum A nyíregyháziak jól ismerik a város gondjait, nemcsak saját utcájukért, hanem egy-egy városrészért is felelősséget éreznek — ez lehet a summázatá a nyíregyházi rádióban elhangzott legutóbbi várospolitikai fórumnak. Telefon- és mikrofonközelből figyeltem az élő adást, amelyben megyei és városi vezetők válaszoltak az adásidőben is megszakítás nélkül érkező kérdésekre. Bizonyára jó néhányan bosszankodtak is, hogy gyakran foglaltat jelzett a megadott két telefonszám, amelynél az ügyeletes riporterek ültek. Ennek ellenére tekintélyes mennyiségű kérdés érkezett, még a villámválaszok, egy-egy kérdéscsoport összefoglalása ellenére sem jutott mindegyikre idő. A majdnem száz kérdést utólag újra átnézve az is kiderül: olyan fő kérdéscsoportokhoz kapcsolódott a rádióhallgatók, újságolvasók, érdeklődő nyíregyháziak érdeklődése, amelynek többségével a város, a megye vezetői is gyakran foglalkoznak. Ezek a tömeg- közlekedés, tömegétkeztetés, a kórház helyzete, építések-szanálások, a 4-es főút új vonala, a sorompók — amelyek változatlanul a lakosság érdeklődésének középpontjában is állnak. Természetesen több olyan kérdés is volt, amely személyes érdeklődés volt, de nemcsak egyetlen embert, vagy néhány nyíregyházit érint. Egyetlen kérdésre sem adtak kikerülő vagy közömbös választ a stúdió vendégei, de teljességre sem lehetett törekedni. A helyszínen, a stúdió mikrofonjai mellett hamar kiderült, hogy hetvenöt perc — amely zenével együtt az élő adást jelentette — nagyon kevés. Ezért is térünk vissza lapunk hasábjain néhány fontosabb el nem hangzott, vagy éppencsak érintett kérdésre, részletesebben. A fórumnak azonban nemcsak tájékoztató szerepe volt. Menet közben többször is megjegyezték a résztvevők egy-egy kérdésnél, javaslatnál, hogy a jövő héten sorra kerülő városi tanácsülés anyagába is be kellene építeni. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a rádióhallgató, újságolvasó nemcsak egyszerű, rövid választ kapott kérdésére, hanem az a város ötödik ötéves tervében is helyet kap. Hasznos párbeszéd zajlott a rádióstechnika segítségével az éter hullámain; olyan, amely jól megfelel a városi pártértekezleten elhangzottak szellemének: hozzájárulás a nyílt várospolitika még jobb megvalósításához. Ez Nyíregyházán szükségszerű is, hiszen olyan gyors ütemben fejlődik a város, amely példa nélkül álló. A százezres Nyíregyháza ma már nem elképzelés, hanem szinte reális tény: a jelenlegi fejlődési ütemet tekintve már ebben az ötéves tervidőszakban bekövetkezhet. Nem lesz tehát meglepetés, de egyben a város életének kiemelkedő dátuma sem, mert a százezres városok sorába belépni nem jelent külön „előjogokat”, viszont rengeteg gonddal jár, ezeket meg kell osztani a város lakosságával. Ám amikor az eredményekről, gondokról, a tervekről folyt kötetlen eszmecsere a stúdió vendégei és a rádióhallgatók között, akkor az is megfogalmazódott; nemcsak a központi költségvetésre, feljesztési tervre alapozva lehet elképzelni a városfejlesztést. Korábban szinte valószínűtlennek számító eredményeket hozott a város üzemeinek, lakosságának összefogása, amelyet folytatni kell. A tájékoztatás, a tanács, a népfront, a KISZ fórumai, a rádió, a sajtó mind hozzájárulhat, hogy jobban ki lehessen aknázni a városszeretetből fakadó alkotó energiákat, hogy új lehetőségeket keresve az Együtt Nyíregyházáért mozgalom még jobban kiteljesedjék. M indez természetesen túlnő egy sikeres rádióműsor keretein, s Nyíregyháza határain is. Nyíregyháza a megye székhelye, ami itt gond, ami itt eredmény, az többé kevésbé Szabolcs-Szatmár lakosságának jelentős részét közvetlenül is érinti. Ezért is van szükség arra, hogy közösen tegyük szebbé, kellemesebbé, otthonosabbá városunkat. dr. Gaál István főorvossal, I a megyei kórház-rendelőintézet igazgatóhelyettesével A TÁPPÉNZRŐL £ Manapság igen sok szó esik a táppénzről, aia új táppénzrendeletrői. Akadnak, akik úgy vélik, a megszigorítások a „betegséghez való jogot” korlátozzák. Kérem, értelmezzük a táppénz fogalmát, lényegét. A táppénz napról napra rendikívüli mértékben terheli az állami költségvetést. Ez mindannyiónkat arra késztet, hogy rendezését maximálisan megoldjuk. A táppénz revétel legtöbbször áldatlan feladat az orvosnak, mert igen sok esetben ebből eredően az orvos és beteg közötti bizalom — a beteg részéről inkább, az orvos részéről ritkábban — kérdésessé válik. Mindez azonban nem mentesít a felelősségvállalás alól senkit. Orvosainknak, felülvizsgáló főorvosainknak legjobb tudásuk szerint eleget kell tenni e kötelezettségnek. És most valamit a táppénzről: a táppénz a keresetveszteség pótlására szolgál. Olyan szociális segély, amelyet a társadalom garantál a keresőképtelennek. Nagy áldozatot jelentő vívmány. Kizárja a létbizonytalanságot, nyugalmat ad a gyógyulás idejére, mentesíti a családot a terhektől. Éppen ezért, aki visszaél ezzel, a társadalmat anyagilag és erkölcsileg károsítja meg. Csupán néhány példa: naponta hazánkban több mint negyedmillió ember van táppénzen. Annyi segélyt élveznek, amelyből például évente hat 1000 ágyas kórházat lehetne felépíteni. Tehát ebből is látható, nem magánügyről van szó. Ez nem olyan „járandóság”, mint a munkabér. Ez a társadalom sajátos juttatása a keresőképtelen számára. A Hangsúlyozta ezt a szót: keresőképw télén. Ez azt érzékelteti, hogy amint azt tudjuk, nemcsak ilyenek részesülnek ebből a juttatásból. Egyik oldalon áll az orvos, a másikon beteg vagy éppen szimuláns. Hogyan fogal- matfhatnók a felelősség kérdését? A táppénzesek arányának elég rohamos növekedése számos tényező következménye. Sok, egymással összefüggő társadalmi, gazdasági, egészségügyi tényező befolyásolja. Kiugrások ,— járványok esetéin — régebben is voltak. Az utóbbi időben azonban ugrásszerűen és folyamatosan érvényesül olyan tendencia, amely az emelkedést nem indokolja, társadalmilag veszélyes. Feltétlenül könnyelműségek sorozatáról, a felelősségvállalás kölcsönös elmulasztásáról, egyszóval a társadalmi morál ezen a téren való gyengüléséről, olyan fokú liberalizmusról vám szó, mely a társadalom ellen hat. Gátja mind a termelésnek, mind az egészségügy fejlődésének. A napfényre kerülő mulasztásokat mindenki igyekszik magától elhárítani. Abban való részességét minimalizálni. Vitathatatlan, hogy az orvos nem mindig azt veszi táppénzre, aki véleménye szerint rászorul. Másakat is, ahogy azt a külső és más szubjektív tényezők gyakran „előírják”. Az orvos eleve betegcentrikus, mindent meg akar tenni gyógyulása érdekében. Néha még annál többet is. Természetesen előfordul, hogy kevesebbet, mint amit szükségesnek ítélnek, illetve szükséges lenne. Az orvostudomány fejlődéséből ered, hogy ezzel egyidőben aránytalanul nőinek az igények, a túlzó elvárások a beteg részéről, s olyan helyzetbe hozzák az orvost, amikor hivatás- és igazságérzete összeütközik a betegséggel, illetve a beteg érdekével. Ez a konfliktus sok hitet és energiát emészt fel, von el a hivatás gyakorlásától. A Ez az egyik oldal. A rendelőkben lew zajló, nem mindig épületes viták és összeütközések, ingerült szóváltások valahol az orvos és beteg kapcsolatának romlását jelzik. Nem gondolja, hogy az orvos sokszor ezek elkerülése érdekében válik liberálissá? A körzeti és szakrendelő orvosai, akik , táppénzes kérdésekkel foglalkoznak, általában túlterheltek. Az ország egyes helyein abszolút értelemben is. Jelentős részük receptírással, feleslegesnek látszó iratok, igazolványók szerkesztésével, kiadásával, hivatalnoki teendők ellátásával tölti ideje túlnyomó részét. Mivel főleg a beteg embereknek szeretnék szentelni idejüket, se idejük, se erejük nem marad arra, hogy vitába szálljanak a táppénzt követelő álbetegekkel, főleg akkor, amikor tudják és érzik: ebből gyakran hátrányuk származhat. Olyan inzultusok érik az orvost, hogy hitében, erejében, gyógyító tevékenységében is súlyosan károsítják, és gyakori, hogy ettől senki nem védi meg. Érdemes lenne megértetni: hogy azok akik álbetegek, az orvost nyilvánosan kompromittálják, nemcsak neki, hanem általában a társadalomnak ártanak. Ez abban nyilvánul meg, hogy csökken a betegnek az orvosba, az egészségügybe vetett hite. i A Bocsásson meg, nem túlzó ez a megállapítás? Az orvossal kapcsolatban még ma is él egy olyan elvárás, amely a tökéletességet tételezi fel, munkáját hivatásnak tekinti, bizonyos értelemben egy sámán tulajdonságaival ruházza fel. Az orvosról a történelem és tudomány fejlődése levette a glóriát. Természetesen igen sokat is adott neki. Tudásban, műszerekben, stb. Embernek kell tehát tekinteni, olyan esendő embernek, aki sok-sok nehézséggel, küzdelemmel próbál segíteni, amennyire szerény tehetségéből, tudásából, hivatásérzetéből kitelik. Az agyonterhelt, kialvatlan, munkahelyi és magángondokkal küzdő orvos nem tud mindig maximálisát és olyat nyújtani, amit elvárnak tőle. Már csak azért sem, mert az elvárások igen eltérőek, gyakran a társadalomra is veszélyesek. A katekizmusok kora lejárt, a tenyésztett módszerek, tanítások már közhelyek, s nemigen biztosítanak üdvözülést. A „jóságos doktor bácsi” misztériuma a lelkiéletben még elmegy. A mindennapi életben már csak giccs, egyre visszataszítóbb, még akkor is, ha minden száraz pennájú író és téma nélküli szónok idemenekül a legszívesebben, és büntetlenül. Tökéletes orvos nemigen létezik. A tökéletesség hite régen megdőlt. Ez érvényes minden emberre, tehát az orvosra is. Az arra vágyó, és az azt megközelítő szerencsére annál több. Az erkölcsöt a környezetéből kapja mindenki. Ha a rendelő előtt türelmetlenkedő tömegtől, a táppénzt erőltető álbetegektől az orvos nem megy világgá, ez legtöbbször nagy erőfeszítésébe kerül. Ha sikerül maradni, s netán még mosolyogni is, saját maga fölött is győzött, és „nagy” volt. A Keressük tehát a liberalizmus okait. Amit mond, érdekes. De nem találja furcsának, hogy amíg az orvostudomány fejlődéséről beszélünk, ezzel egyidőben mind többen akadnak, akik ki tudják játszani a tudományt? Az egészségügy szemére vetik gyakran, hogy hiába a mind több beruházás, a több és jobb vizsgálóberendezés, kórházi hely stb., a lakosság megbetegedési aránya, a táppénzesek száma egyre több. Kétségtelen, van benne igazság, és összefüggés. A fenti okok azonban nem a betegséget idézik elő, nem a gyógyítást hátráltatják, hanem mind több betegséget sikerül felfedni, és ez lényegében a táppénzes napok számát is növeli. Ez nem is lenne baj, a probléma ott keresendő, hogy ezeket a lehetőségeket nem a táppénzes helyzet javítására használjuk. Csak részben. A Ügy hiszem érdemes lenne szólni valamit a vállalatokról is. Az új rendelkezés szerint a háromnapos táppénzeket ezek fizetik. A vélemények szerint ez legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy több lesz a négy, vagy annál több napig tartó „betegség”. Hogyan ítéli meg a vállalatok, intézmények felelősségét, magatartását. Néhány szóban kérem, térjen ki a munkaalkalmasság! vizsgálatokra is, hiszen sok mindennek itt a kezdete. A vállalatok, intézmények — hogy a végén kezdjem — a munkaalkalmassági szak- rendelésre küldöttek esetében nem térnek ki arra, milyen munkakörben szeretnék foglalkoztatni a dolgozót. így aztán főleg a nagy létszámot érintő munkakörökben olyanok kerülnek tömegesen felvételre — pl. segédmunkások —, akik érelmeszesedésben, izületi bán- talmakban, tüdő- és hörgő-megbetegedésben, bél- és gyomorbántalmakban szenvednek. Nem ritka, hogy testi fogyatékosokat is alkalmaznak. Ez nyilván forrása egy sereg táppénzes gondnak. Különös dolog az is — bár nem kívánja senki beismerni —, hogy a vállalatok, üzemek és intézmények a táppénz ügyében nem eléggé felelősek. Az év egyes szakában, esetleg bizonyos termelési komplikációk között dolgozóik egy részét szeretnék táppénzen látni, mert számukra ez kívánatos. Kívánatos, mert nem tudnak munkát biztosítani, legalábbis olyat, amilyet kellene. Ez így bérmegtakarítást eredményez. Ilyenkor jól jön, ha a dolgozó táppénzre megy, felesleges ottlétével nem a vállalat jövedelmét csökkenti, hanem az össztársadalmi pénztárból fedezi' létét. Mennyire megváltozna a helyzet, ha a táppénzt a vállalat vagy közület fizetné! Érdemes lenne kidolgozni egy olyan táppénzes rendeletet, amely olyan helyzetet teremtene, hogy a vállalat kevesebb társadalombiztosítási hozzájárulást fizetne, de ugyanakkor a dolgozók táppénzét saját maga fedezné. A vállalati nyereség és jutalom veszélyeztethetősége miatt nem szemlélné nyugalommal az állam, illetve z egészségügy kiútkeresését. Ez szabályozná, hogy kit hol foglalkoztatna, s több gondja lenne az ellenőrzésre is. Eddig még nem szóltunk azokról a személyekről, akik a táppénzt jogtalanul veszik fel, nyerészkedésre fordítják az így „szerzett” időt, akiket finoman ügyeskedőnek neveznek, holott csalók. Jó, hogy ezt a kérdést a végére hagytuk. Szép számmal vannak, akik a táppénzt jogtalanul veszik igénybe. Hogy azt megkapják, néha a fenyegetéstől, az erőszakoskodástól sem riadnak vissza — amint arra utalt is. Ide sorolandók azok is, akik nem a gyógyulásuk minél előbbi elnyerésére használják a lehetőséget, hanem külön haszon szerzésére. Nem kevés az olyan munkahely, ahol alapos gyanú van arra, hogy a „ma nekem, holnap neked” elv alapján talán be is osztják, sőt egy haj- rás munka nagyobb keresete után sorban mennek táppénzre. Valóban nehezíti a helyzet javítását a társadalom meglehetős passzivitása, a csalókkal szembeni eljárás, az elbírálás ... A .. .elnézést a közbevágásért: néha w még úgy tetszik, szurkolnak is a csalónak, aki jól „átvert” mindenkit... • • -így igaz, de még valamit: ez a bizonyos közöny sokszor a társadalmi és vállalati vezetés szociális indítékú szemhunyása. Nehezen lehet egyetérteni azzal a közfelfogással is, hogy a gyermekgondozási és terhességgel kapcsolatos táppénzügy tabu. Való igaz, ehhez a kérdéshez orvosok, vezetők egyaránt óvatosan nyúlnak hozzá. Ezt a táppénzigényt és gyakorlatot azonban sok furcsa dolog jellemzi. Nem ritka, hogy pótszabadsághoz oly módon kívánnak jutni, hogy gyermeküket orvoshoz viszik, s öröm helyett felháborodnak, amikor kiderül, hogy a kicsi egészséges. Vitatkoznék azokkal is, akik a terhességet egyenlőnek veszik a táppénzjogosultsággal. Az állam nő- és családvédelmi politikáját úgy forgatják ki, nyergelik meg, hogy abból jogtalan hasznuk származzék. Könnyű az illetőnek, de annál nehezebb az orvosnak. A Altokból amit mond, következne: w sokkal szigorúbb fellépés kívántatik. Azokkal szemben, akikről köztudott, hogy a táppénz idején a kiskertben dolgoznak, fusiznak, víkendházat javítgatnak. Lényegesebben szigorúbb társadalmi megítélésre is szükség lenne, s jóval szigorúbb ellenőrzés is elkelne. Az állami politikát kiforgatóval szemben meggondolandó az ellenkezés. Nem eléggé biztos a védelem reménye. A kellemetlenkedés esélye és lehetősége még mindig sokkal több és nagyobb. A táppénzzel kapcsolatos mostani kormányrendelet a fegyelem megjavítását célozza. Azt kívánja elérni, hogy a valóban rászorulónak még több jussson. Például ilyen a magasabb kórházi táppénz is. Az illetéktelenül felhasznált javakból pedig az egészség- ügyi intézmények fejlesztését lehet fedezni. Tehát nem túlzott szigorról, nem a társadalmi vívmányok megrövidítéséről van szó — hogy az első kérdésre visszatérjek. Ellenkezőleg. A munka megbecsüléséről, a vívmány rangjának és értékének emeléséről, a dolgozó ember jólétének fokozottabb gyarapításáról, hiszen a munka arányának növekedése, a táppénz egy részének megtakarítása azon javak tömegét gyarapítja, amelyek szociálpolitikánk továbbfejlesztésének erőforrásai. A Tehát arról van szó, hogy itt nem w egyszerűen az egészségügy problematikájáról beszélhetünk, s nem is itt a végső megoldás kulcsa? Pontosan. A táppénzes helyzet javítása nemcsak állami intézkedések kérdése, nemcsak népgazdasági kívánalom, a nemzeti jövedelem megőrzésének és helyes felhasználásának kérdése, hanem mindenkit érintő társadalmi ügy. Éppen ezért a közösségnek kell ügyelni arra, hogy csak az arra valóban rászoruló keresőképtelen részesüljön belőle. A közvéleménynek olyan erkölcsi légkört kell teremtenie, az egészségügyi és társadalmi szervekkel együtt, a tömegkommunikáció bevonásával, amely elítéli a közösség vámszedőit, ~a fegyelmezetlenséget, a korrupciót, bárki részéről történjék az. Ezért írja elő a rendelet mindenki felelősségét, a táppénzes rend megszilárdítását, az igaz úton járok és a fegyelmet megteremteni akaró orvosok védelmét. Ezt a mostani rendeletet, reméljük, újak követik, melyek a reális lehetőségeket számba veszik, az igazi vívmányokat erősítik. Köszönöm ats interjút. Bürget Lajos