Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-25 / 98. szám

6 KEUBT-MAGYAHORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. április 25. L étezhet ennyi szülői brutalitás? A kérdésre hús- vét vasárnapján Cégénydányádon, a Kállai Éva Leánynevelő Otthon­ban igyekeztem választ kapni. Az intézet Kende báró egykori kastélyában működik, hatalmas parkja természtvédelmi terület. Vidám, harsogó tavasz fogadott. Az arborétum különleges növényei, fái már pasztellzöld köntöst öltöttek. Az aranyeső sárga bokrai szinte lángoltak a szikrázó napsütésben. Tá­volabbról virágba borult magnóliafa bólogatott. S mindehhez bohó énekes- madarak kardala szolgálta­tott muzsikát. A százfős intézetnek ki- lencvenhét kis lakója van. Mindannyian állami gon­dozottak, akiket ki kellett emelni a szülői környezet­ből. Miért? A szülők alkalmatlannak bizonyultak a gyermekne­velésre. A családon belüli alkoholizmus, büntetett mi­volt, ritkább esetben egész­ségi okok miatt. A kislá­nyok kevés kivételtől el­tekintve brutális bánás­módban részesültek, ve­szélyben volt egészséges fejlődésük. Az intézetbe hatéves kor­tól kerülnek, az általános iskola első négy osztályát végzik el. A falusi iskolába járnak, az intézetben tanu­lócsoportokban igyekeznek a községi gyerekekkel lé­pést tartani. Tizenkét éves korukban nyilatkoznak, hogy állami gondozásban akarnak maradni, vagy ha­zatérnek a szülőkhöz. T öbbnyire súlyos lel­ki sérülésekkel ke­rültek az intézetbe, ahol a pedagógu­sok, a technikai személy­zet elsősorban e sebeket igyekeznek gyógyítani. Szeretettel, gondoskodással, rendre, tisztaságra, normá­lis életre nevelik őket — szigor nélkül. Nem köny- nyű a dolguk, de szívesen végzik. A gyerekek igény­lik a szeretetet. Bizalom­mal fizetnek érte. Mint az a két kislány, aki szótlanul került be az inté­zetbe. A szülők ítélték — ki tudja, milyen módszerekkel — némaságra őket, otthon nem volt szabad megszó­lalniuk! Ma már beszél­nek. Épp olyan önfeled­ten csevegnek, mint a töb­biek. — A tanulótermekben, a hálószobákban, a mosdók­ban példás rend fogadott. Maguk teszik rendbe kör­nyezetüket, személyi holmi­jaikat.' A konyhában ün­nepi ebéd készült. A me­nü : vegyes aprólékleves, rántott csirke sült burgo- 'nyával és kompóttal, süte­mény és egy-egy üveg kó­la. MEGHALT EGY KISLÁNY! KÉTÉVES VOLT, RITÁNAK HÍVTAK. MÉG ALIG­HA KERGETETT ÖNFELEDT KACAGÁSSAL LEPKÉ­KET. MEGHALT, MERT AZ APJA TÖBBSZÖR BELERÚ­GOTT, FAKANNALLAL VERTE, MAJD AZ ANYJA FORRÓVIZES LAVÓRBA ÜLTETTE, HOGY VÉGLEG SZOBATISZTA LEGYEN. BÖRFELÜLETÉNEK HAR­MINC SZÁZALÉKA SZENVEDETT SŰLYOS ÉGÉSI SE­BEKET. KÉSÖN VITTÉK ORVOSHOZ, S AZ ÉGÉSI SEBEK NYOMÁN FELLÉPŐ ÄLTALÄNOS VÉRMÉRGEZÉS VÉGZETT VELE. A NÉPSZABADSÁGBAN JELENT MEG A MEG­RÁZÓ EREJŰ HÍR! A folyosókon falatnyi kislánnyal találkoztunk. — Mi baj Sárikám? Kint van a kis hasikád — szólt hozzá az igazgatónő és megigazította a szoknyáját. A csöppség hálás mosoly- lyal válaszolt és az igazga­tónőhöz bújt. — Nagyon nehéz környe­zetből jött, még kisegítő osztályos. A lányok a napfényben fürdő parkban játszottak. Közéjük vegyültünk. Ha már hús vét van — egy nap ide, vagy oda — locsolódni kezdtem. A gyerekek pil­lanatok alatt felengedtek. Buksijukat, tenyerüket tar­tották a locsolkodáshoz. Egy csöppség pirosbarna arcára kézzel simogattam a kölnit. Nézett rám nagy csodálkozó szemekkel, majd hirtelen elkapta a karomat, s kis teste min­den erejével szorította hoz­zá a fejét. Édességgel, csokival telt nyuszicsomagokat kaptak. Sorra kínálgattak... Négy főtt tojást is kapott min­den gyerek. Délután fes­tették hímesre. Másnapra kellett, mikor a községi fiú osztálytársak jöttek lo- csolkodni. A nagy játék közben beszélgettem ve­lük. A kilencéves Erzsiké a gyermekek nyílt­ságával mesélte el, hogyan élt. A már egészségesen fejlett tiszta, szép arcú gyermeket kizár­ták, éhezett, a szomszédok szánták meg. Verést is bő­ven kapott, dróttal az asztal lábához kötötték... Szeréna már túlkoros, de míg a negyedik osztályt el nem végzi, maradhat. Azt mondta, nem akar haza­menni, mert az intézetben gondoskodnak róla, szere­tik és jóra nevelik. Sokat segít a kisebbeknek. Ápoló­nő szeretne lenni, de ag­gódik, hogy sikerül-e? Mert éveket veszített a tanulás­ban. Marika sorsa? — Nem akarok haza­menni — mondta —, jobb itt nekem. — Miért? — Mert itt nem vernek, enni adnak és szeretnek. Rám emelte koromfekete szemét. Tele volt könyör­géssel: ne kérdezz többet! — Jól van Marikám, menjél játszani — kapta el a kislány tekintetét az igaz­gatónő. — Többet nem fog­nak bántani. Délután fes­tünk hímest és várod hol­nap te is a locsolókat. A kislány lehajtotta a fe­jét, könnyeit törölve csen­desen mondta. — Nem várok én már senkit... Mikor elment, megtud­tam, hogy nagyon vigyáz­nak rá — az otthoni ütlegek nyomán már két súlyos műtéten esett át. K özöttük töltöttem a délelőttöt. Egyetlen gyereknek érkezett látogatója. Nem az édes-, hanem a nevelőanyja jött érdeklődni, hogy nyá­ron magához veheti-e? Az igent örömmel fogadta. A kislány — szemüveges, kedves gyerek — sugárzó arccal kísérte a kijáratig. Az igazi szülők? Olykor jönnek, de gyak­ran szeszes állapotban. Ér­dekes módon legtöbbjük mindenáron haza akarja vinni a gyerekeket, akiknek általában nem használ az otthoni tartózkodás. Ám bőven akadnak szí­vesen látott vendégek. Az intézet patronáló hálózata széles körű. Elsősorban Fe­hérgyarmatról jönnek so­kan. A járási székhelyről a MEZŐGÉP, a METRIPOND, a HÓDIKÖT és az ÁFÉSZ szocialista brigádjai, KISZ- fiataljai rendszeres láto­gatók — és a kórház orvos­kollektívája. Segítenek, ajándékokkal megrakodva jönnek, önfeledten játsza­nak a gyerekekkel. Az is kialakult szokás, hogy va­sárnaponként családok vesznek magukhoz egy-egy kislányt. E sorokkal a kis Ritán már sajnos nem segíthetek, ö már soha nem fog lep­kéket kergetni! Bézi László A bérház és környéke KORTÜNET, HOGY A VÁ­ROSI KÉNYELMET nyújtó otthonok különálló szigetként a tenyerükben tartják a ben­ne élőket. Egy kicsit mind­annyian lakásunk „foglyai” vagyunk, jó és rossz érte­lemben egyaránt. Az ablak­szemekből esténként kiszű­rendő kékes fény, a televízió színházat, mozit varázsol otthonunkba, s a legtöbb polcon karnyújtásnyira el­érhetők a hangulatunk, ér­deklődésünk szerinti könyv, folyóirat. A szerencsésebbek az apró kedvtelésnek, a barkácsolás­nak is hódolhatnak, ha van elég helyük és nem zavarják a szomszédokat. De jó ez az összkomfort, ha leszoktatja az embert a kimozdulásról, a személyes élményszerzésről, az olyan műveltség-, látókör­gyarapító alkalmakról, ami­kor az élményért egy kicsit fáradni kell, el kell menni valahová, ahol olyasvalami­ben lehet része, amit az ott­honi tévézés, rádiózás, mag­nózás, olvasás stb. nem pó­tolhat? Valójában nem az össz­komforttal van bajunk. ha­nem a hirtelen jött otthoni művelődési lehetőségekkel, amelyek tálcán kínálják ma­gukat. Ki tudunk-e lépni a kőrengetegből, a sáv- és bér­házakból munka után, késő délután, vagy este. Van-e elég csábítása a talán néhány száz lépésnyire lévő műve­lődési háznak? Bennünk van a hiba, mert kényelmesek vagyunk, vagy a lakónegye­dek művelődési házai marad­tak el műsorkínálatban, vá­lasztékban, reklámban a vá­rosi ember igényeitől? A kérdést a világon bárhol feltehetnék, és valószínű fel is teszik. Nem megyünk messzire, csak a megyeszék­hely „középkorúnak” lakó­negyedébe, az északi lakóne­gyedbe, ahol egy kisebb vá­rost kitevő lakosság él. Az iskolákat leszámítva szá­mukra egyetlen közművelő­dési intézmény található, a Városmajori Párt- és Műve­lődési Ház. 1974. március 21- én nyitotta meg kapuját, s azóta több érdekes próbálko­zással igyekezett észrevétetni magát a bérházakkal és kör­nyékével... VAN OLYAN RENDEZ­VÉNYÜNK, amelyre Borbá­nyától Sóstóhegyig jönnek, sőt tülekednek az érdeklő­dők — mondta a párt- és művelődési ház vezetője, Krasznai Zoltán. Könnyű ki­találni, a fiatalok táncos est­jeiről van szó, ide nem kell „megállító tábla”, névre szóló meghívó. Természetes is, hogy a fiatalok „jegyzik” a művelődési házat, az ő tér­képükön egy biztos pont, ahol jól lehet táncolni. De mit nyújt a közeli bér­házak lakóinak a nagyobb épületek árnyékában meg­húzódó, egy kétszáz szemé­lyes nagyteremmel, egy ki­sebb klubteremmel és könyv­tárral, két főhivatású nép­művelővel ellátott művelődé­si ház? Könyvtárában, melyet Tóth Istvánná vezet, 3300 kötet könyv között válogat­hatnak az érdeklődők, a ze­nebarátok hanglemezt is hallgathatnak. A klubban tévé várja az érkezőket, ugyanebben a helyiségben találkoznak a különféle szakkörök tagjai. A nagyte­rem egyben a mozi, gyűlések, kiállítások — és természete­sen a táncos rendezvények — színhelye. Ezek lennének a tárgyi feltételek. A nép­művelők leleményessége, hi- vatásszeretete jócskán meg­toldja a viszonylag szűkös tárgyi adottságokat. „Nem számíthatunk egye- • lőre arra, hogy tömegesen tó­dulnak a környéken lakók a művelődési házba. Ezért el­sőként a kisebb csoportokat igyekszünk megnyerni, kiket- kiket érdeklődésük szerint. Több szakkört szerveztünk, a könyvtárban irodalmi-szín­játszó, ifjú könyvbarát, a ki­csiknek játszókört, van óvo­dai balettkörünk. Kevés azonban a művelődési házba bejáró felnőtti Volt egy KRESZ-tanfolyamunk, amely­re sokan eljártak és nagy az érdeklődés a szabó-varró tanfolyam iránt is...” A MŰVELŐDÉSI HÁZ VEZETŐJE józan szemvetés­sel a lépésről lépésre haladás taktikájára építi a művelő­dési programokat. Többé- kevésbé az állandó kisebb közösségek létrehozására fordítja a fő figyelmet. Ez kudarcokkal is jár. A gyer­mekgondozási szabadságon lévő anyák szabad idejének hasznos eltöltésére meg akarták szervezni a kisma- , mák klubját. A zöldkereszt­től címeket is kértek, csak­nem 300 névre szólő meghí­vót küldtek ki. Tizenvalahá- nyan jöttek el az első meg­beszélésre. Ekkor újabb „adut” vetettek be a népmű­velők, a következő találko­zást már úgy hirdették meg, az anyák hozhatják maguk­kal a gyermeküket is, a mű­velődési házban szakképzett gyermekgondozó fog vigyáz­ni a kicsikre. Hárman jöttek el... Ha nem jön a bérház, mi megyünk hozzá — ezt a »har­ci módszert” is kipróbálták a városmajori népművelők. A közeli tanyai diákotthon ta­nulóit hívták segítségül, hogy legalább a bérházak küszöbéig, a postaszekrényig eljussanak. Egy ideig a gyer­mekek a postaszekrényekbe dobták a művelődési ház heti műsorajánlatát. Állandósítani azonban mégsem lehetett. Jó lenne talán ennek egy fej­lettebb változata, néhány bérházat esetenként felkere­ső társadalmi vagy tisztelet- díjas közönségszervezők meg­bízása, de erre egy kisebb művelődési ház, nehezen ké­pes. MI MARAD AKKOR? Az utcai megállító táblák, ame­lyek ritkán állítják meg a járókelőt. Példa Dőry Virág irodalmi estje, amelynek üres széksorait gyermek né­zősereggel kellett menteni. A névre szóló meghívó sem min­dig dobogtatja meg a bénház- lakó szívét. Mit kellene hát tenni. Eleinte a sport, a mozgás, a játék „mézes madzagját” is bedobták a művelődési ház előtti udvaron. Pingpongasz­talokat raktak ki... Alig volt érdeklődő. A ház nyitvatar- tásán is töprengenek, meg­felel-e a lakótelepi ember­nek, vagy sem. Volt már úgynevezett „nonstop” nyit- vatartásuk a hét végi napok egyik másikán. „Azt sem kérdezték meg, miért van nyitva az ajtó” — jegyezte meg a művelődési ház veze­tője. A népművelők újabb és újabb módszereken törik a fejüket, de tisztában vannak azzal is, ha eredményeket akarnak: az egészen fiatal korosztállyal kell elkezdeni. Ezért is foglalkoznak meg­különböztetett gonddal a gyermekekkel, akik közül több százan, különösen a kö­zeli tanyai diákotthonból — jól érzik magukat itt. ÉS A FELNŐTT BÉRHÁZ- LAKÓ? Még csak eljár na­ponta a művelődési ház előtt, ritkán téved be, s ta­lán néhányukat éppen a gyermeke „viszi” el a mű­velődési házba. A gyermekek közül már sokan felfedezték, hogy van a közelben egy földszintes épület, ahová ér­demes benyitni. Páll Géza A nyírkarászi .agrárszocialisták Földet osztottak a múlt században 1898. ÁPRILIS 25-ÉN KEZDŐDÖTT EL NYÍR­EGYHÁZÁN A NYlRKARASZI AGRÄRSZO- CIALISTÄK PERE. Bűnük hatalmas volt a megye urainak szemében: FÖLDET OSZTOTTAK! Az öt napig tartó tárgya­láson olyan tömeg vett részt, hogy nem fértek el a törvényszék egyik termében sem, így a vármegyeházán rendezték meg. Nyolcvan­hat vádlott került a vádlot­tak padjára és ötvenhét ta­nút idéztek meg. A földosztáson kívül még azt is felrótták nekik, hogy letartóztatásukkor, mintegy 200 nyírkarászi agrárszocia­lista vonult Kisvárdára a börtön elé, hogy kiszaba­dítsa a letartóztatottakat. A kisvárdaiak közül is sokan csatlakoztak a tüntetőkhöz. A csendőrök, hogy meg­akadályozzák a foglyok ki­szabadítását, szuronyro­hammal zavarták szét a tö­meget. A tüntetés szervezői is ott ültek a földosztásért perbe fogottak mellett. Az 1897—98-as agrárszocialis­ta mozgalom felszámolása során 1897-ben Szabolcs megyében 367 főt, 1898-baln 674 főt ítéltek el. Ebből 250 fő volt azoknak a száma, akiket a földosztásban va­ló aktív részvétel miatt ítél­tek el. A nyírkarászi Dudás Mi­hály, volt agrárszocialista, megérte a felszabadulást. Az 1947-ben tartott április 4-i ünnepségen ő tette le az első koszorút a nyírkarászi hősi emlékműre. Az akkor 90 éves öreg embernek fel­jegyezték rövid beszédét: „.. .Drága elvtársak, ked­ves jó fiaim! Én Dudás Mi­hály börtönt szenvedtem azért a szabadságért, amit ti elhoztatok nekünk... és megadatott nekem a 90 éves öreg embernek, hogy lás­sam falum népét békében, boldogságban. Köszönöm, nagyon köszönöm édes fiaim.. Megölelte a mellette álló szovjet katonát és feltörő zokogásától nem tudta to­vább folytatni. Kosa Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents