Kelet-Magyarország, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-07 / 57. szám

6 KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. március 7. HOZZÁSZÓLÁS A mezőgazdasági képzés tantervi koncepciójához A KELET-MAGYARORSZÁG korábban közölt cikksorozatához kapcsolódva szeret­nék az általános iskolai mezőgazdasági gya­korlati foglalkozás tantervi koncepciójával foglalkozni. Az 1978. szeptember 1-ével élet­be lépő tanterv igen hátrányosan tervezte meg a mezőgazdasági gyakorlati foglalkozás perspektíváit. Az 1958-ban megjelent minisztertanácsi rendelet értelmében „Gyakorlati foglalkozás" címmel új tantárgy léggtt életbe az általá­nos iskolában: ipari és mezőgazdasági jel­leggel. A rendelet célja elsődlegesen a fizi­kai munka megszerettetése volt. Napjaink­ban sem talál kedvező fogadtatásra az ifjú­ság körében a fizikai munka, különösen a mezőgazdasági fizikai munka. A gyakorlati foglalkozás tantárgy nem egész két évtizedes eredményeivel lekerül az általános iskolai tanterv porondjáról. A gyakorlati foglalko­zás című tantárgyat új tantárgy helyettesi, tené: „Technika” elnevezéssel. Ebből re­­kesztenék ki a mezőgazdasági jellegű gya­korlati foglalkozást, városon, falun egyaránt. Fakultatív tárgyként — redukált anyaggal — kívánják tanítani. A tárgy hármas kon­cepciójából (mezőgazdasági, műhely- és ház­tartási ismeretek) kimaradnának a háztartá­si ismeretek és gyakorlatok, ezt kiemelt szakköri szinten kívánják tanítani. A „Technika” című tantárgy tantervi kon­cepciója szűk műszaki ismeretekben szabja meg az általános iskolai gyakorlati képzés célját. Csak a műszaki ismeretek és gyakor­latok és az ehhez kapcsolódó technikai is­meretek elsajátításában látja a gyakorlati képzés továbbfejlesztését. Kimaradt többek között a hővel kapcsolatos fontos elméleti és gyakorlati anyag. Ezt korábban a háztartási ismeretek és gyakorlatok tárgy megtanította, de ki fogja ezután a hőtechnikát és techno­lógiát megtanítani. A HAZAFIAS NÉPFRONT ORSZÁGOS TANÁCSÁNAK falu- és szövetkezetpolitikai munkaközössége 1975. november 19-én ke­­rekasztal-megbeszélést tartott a gyakorlati foglalkozás továbbfejlesztéséről. Megvitatta a „Technika” című tantárgy bevezetését is. A kerekasztal-beszélgetés néhány gondola­tára hivatkozva bírálni kívánom e tárgy egyoldalúságát. Az új „Technika” című tan­tárgy kirekeszti az általános iskola nyolc osz­tályából az élővilággal kapcsolatos gyakorla­ti technizálódást éppen akkor, amikor ma már az iparszerű mezőgazdasági termelésről beszélünk, illetve megvalósulásának a kü­szöbén állunk. Szükség lenne, hogy városon és falun egyaránt foglalkozzanak az élette­len világ gyakorlati úton történő megisme­rése mellett az élővilág gyakorlati megisme­résével, környezetvédelemmel, környezet­átalakítással, a megromlott környezet megja­vításával, illetve helyreállításával. A koráb­bi tantervek a mezőgazdasági gyakorlati foglalkozás bevezetésével az élővilág tárgy­köréből kihagyták a mezőgazdasági vonatko­zású tantervi részeket azzal, hogy a mező. <gazdasági gyakorlati foglalkozás tanterve ezeket feldolgozza. Ez helyes volt, hiszen a szükségtelen átfedéseket már az általános képző iskolában is el kell, hogy kerüljük. A „Technika" című tantárgy bevezetésével ezek az ismeretek hiányoznak a reális valóság megismeréséből. Mind a mezőgazdasági ismereteket, mind a gyakorlatot, kötelező óraszámon belül fel­tétlenül tanítani kell —, mert ez társadalmi és népgazdasági érdek. Emellett itt rakhat­juk le ma már nemcsak az országos, hanem a világméreteiben is szükségszerű környezet­­védelem alapjait is. Tovább folytatva, társadalmi szinten or­szágosan egyre többet beszélünk a családi nevelésről, ugyanakkor a kötelezően tanított tantárgyak közül az új tanterv éppen a ház­tartási ismereteket és gyakorlatokat hagyja ki. A kerekasztal-beszélgetésen részt vevő főhatóságok és társadalmi szervek képvise­lői, majd ehhez csatlakozva a tanárképző fő­iskolák mezőgazdasági ismeretek és gyakor­latok tanszékei is, megdöbbenéssel vették tu­domásul az új tantervi vitaanyagból történő kimaradását. Csak zárójelben kívánom meg­jegyezni, hogy az új gyakorlati foglalkozás továbbfejlesztését helyettesítő „Technika” cí­mű tantárgy előkészítésénél a főiskolák me­zőgazdasági ismeretek és gyakorlatok tan­székeit mellőzték, ugyanakkor a műszaki tan­székek a tanterv előkészítésében és az ezzel kapcsolatos vitában is részt vettek. Az említett kerekasztal-beszélgetés ered. ményeként megállapították, hogy a háztar­tási ismereteket és gyakorlatokat az általá. nos iskolákban kötelezően tanítani kell! Az már más kérdés, hogy milyen legyen ennek a tantárgynak a tantervi anyaga. Nyilván előre kell lépnünk a tudományos-technikai forradalom igényei szerint, az oktatást a lá­nyokon kívül a fiúkra is szükséges lenne ki­terjeszteni, ahogyan -a többi fejlett szocia­lista országokban teszik. A családi életre ne­velést csak így tudjuk megvalósítani. A férj hozzáértő segítségét biztosítva a háztartás­ban érjük el a nők egyenjogú részvételét a termelő munkában. MÍG AZ ÜJ TANTERVBEN a „Techni­ka” című tantárgy szűk keresztmetszetűnek ígérkezik, addig a jelenlegi gyakorlati foglal­kozás a maga sokoldalúságával érzékletes szemléletet ad, igen nagymértékben meg­könnyíti a tanulók pályaválasztását. A gya­korlati foglalkozás 2—2 órában szerepelt ed­dig, az új tanterv a 7. és 8. osztályban re­dukálja ezt 1,5—1,5 órára. Ez már azért is indokolatlan, mivel a 7. és 8. osztályban kez­dik megismerni a tanulók a kémiai alapis­mereteket, a fizikát, főleg az elektromosság­tant. Továbbá létrehoztunk műhelyeket, var­rodákat, tankonyhákat, gyakorlókerteket — összes felszereléseikkel együtt. Értékükről már milliárd forintos nagyságban beszélhe­tünk. Ezeket nem kell megszüntetni (nem vagyunk olyan gazdagok), hanem a tárgyat tovább kell fejleszteni! Ami jó volt benne, azt konzerválni, amit nem látunk megfele­lőnek, azt jobbal, korszerűbbel kell felvál­tani. Említést érdemel az is, hogy közvetlen értéket termelt az általános iskola, például 1968-ban 7 millió forint áruértéket termeltek a gyakorlókertekben! Nem mehetünk el a személyi, az egzisz­tenciális és morális kérdések mellett, em­berileg is számolnunk kell velük. Feltétlen figyelembe kell venni a szaktanárlétszlmot. A mezőgazdasági gyakorlati foglalkozás szá­mára a négy tanárképző főiskola közel 5000 pedagógust képzett ki eddig. Jelenleg az ál­talános iskolák felső tagozatainak 60 száza­lékában mezőgazdasági ismereteket, 40 szá­zalékában pedig ipari ismereteket tanítunk. A mezőgazdasági ismeretekre kiképzett ál­talános iskolai tanárok zömmel megmarad­tak választott szakjuk mellett. Szabolcs-Szat­­már megyében jelenleg is hiány mutatkozik e téren. A műszaki képzettségű tanárok el­mennek a pályáról, ipari szakmunkásképző iskolákban és ipari üzemekben helyezked­nek el. AZ ÜJ TANTERVI KONCEPCIÓ a szak­­tanárképzés problémáját is felveti. Helyes­nek látnánk — bár legközelebb az élővilág tantárgyával áll kapcsolatban a mezőgazda­­sági* ismeretek és gyakorlatok tantárgy — más szakokkal való párosítását is, pl. föld­rajz, testnevelés, stb. Ma a négy tanárképző főiskola mezőgazdasági tanszékén évfolya­monként 12—12 fővel, összesen főiskolánként 48—48 fővel folyik a mezőgazdasági ismere­tek és gyakorlatok szakos tanárképzés. Ez a létszám indokolatlanul kevés, a létszámot legalább kétszeresére kell felemelni. A kerekasztal-beszélgetés javasolja — ami véleményem szerint is igen helyes —, legyen a tantárgy neve „Politechnika". Ér­vényesüljön benne a hármas koncepció: mű­szaki (ipari), mezőgazdasági és háztartási is­meretek és gyakorlatok. Dr. Szegedi János, a nyíregyházi tanárképző főiskola tanszékvezető docense Otthagyta az egyetemet Eltelnek a napok? ■—vtizedekkei ezelőtt télidőben a farsang I [ volt a szegényember egyetlen mulat­­;_j sága. A farsangi játékok egészen az ókorig nyúlnak vissza. Nálunk a ken­der munkálatai éltették őket századokon ke­resztül. A szó szoros értelmében a kender­magból nőttek ki ezek a hagyományok, így az sem véletlen, hogy a nagy kendertermő vidé­keken maradtak fenn legtovább. Hajdanán ez a növény legalább olyan létfontosságú volt, mint a búza, mert az alsóneműtől kezdve a konyhakendőig minden vászonból készült. Olcsvaapátiban Szászi Pál és a felesége, vala­mint Kisszekeresen Berici Lászlóné úgy mesél­te, hogy a kender valamennyi munkafázisát szinte tavasztól télig „huncutkodás” kísérte. Temérdek baj van a kenderrel. A vetés, nyűvés, áztatás, földelés, mosás, szárítás, törés, dörzsölés, gerebenezés, szösz­húzás, szapulás és fonás-szövés során jobbára csak a nők dolgoztak keményen, a férfiak in­kább csintalankodtak, a hátramozdító szere­pét játszották. Kenderáztatáskor például víz alá nyomták a lányokat, dörzsöléskor kihúz­ták a szöszt a talpuk alól, így azok a csupasz ponyvát simogatták mezítláb. Fonáskor el­kapkodták az orsót és ha valaki csókkal nem váltotta ki, az utcán vagy az udvaron a fákra felmotollálták a fonalát. A farsang volt a leg­harsányabb, a leglármásabb szórakozás, amely vízkereszttől két hónapon át hamvazó szerdáig tartott, és március első napjaiban ért véget. Kisszekerest egy kőhajítás választotta el Nagyszekerestől, Olcsváról még ma is átkia­bálnak a Szamoson Apátiba, mert olyan kö­zel van a két község egymáshoz, de a farsang idején sohasem kellett egy marék vidámságért a szomszédba menni. A farsangot mindenütt nagy zenebonával hirdették meg. A suttyó legények összeszer­vezkedtek, valahány kereplő, csengő, marha­­kolomp, vagy karikás ostor volt a faluban, mind összeszedték, és nagy csördítéssel, or­­dibálással adták tudtul a vígazság kezdetét. Innentől aztán nem volt megállás, egyvégté-Találkoztunk egy 21 éves fiatal­emberrel, É. Istvánnal, volt első éves joghallgatóval, akiről P. faluban az a hír terjedt el, hogy jehovista édes­anyja hazahívta őt az egyetemről, félbehagyatta vele a tanulását, mert a jövendölés szerint minden hiába­való, itt a vég, a világ vége... A fiatalember édesapja tsz-brigádveze­­tő. Feleségét találtuk otthon, akitől megtudtuk: tizenkét gyermek vált bénává 1957-ben a faluban, amikor végigsöpört Sza­bolcson, az országon a gyermekparalízis. Ak­kor még nem tudták útját állni a bajnak... A kis Pista egyéves és nyolchónapos volt, már járt és beszélt, amikor a veszedel­mes járvány megbénította a két lábát. Na­gyon kicsit és rövidebb úton tud csak járni, de önállóan nem boldogul. A szülők fájdal­ma ma sem kisebb, mint a tragédiát követő években. De tanúi voltunk, hogy ez a fáj­dalom a testi bajt lelki bénulással is tetéz­heti ... Hogyan nőtt fel az érzékeny lelkületű, minden mellékhatásra fogékony fiú? Ölom­­súllyal nehezedett rá kiskora óta a sajnálko­zás, az életképtelenség állandó hangoztatá­sa. A szülők szinte mindent megadtak Pis­tának, taníttatták, érettségizett, házat Írat­tak a nevére, motorkerékpárt vettek neki, most pedig Trabantot ígértek. A fiú mégis boldogtalan. Visszafordult az útról, ahová nagy erőfeszítések árán el­jutott. Tizenhét ponttal vették fel az egye­tem jogi karára. Meg is kezdte a tanulást tavaly ősszel, három vizsgát letett, aztán ha­zajött karácsonykor. Azóta nem ment visz­­sza ... Miért? Tvjem tudjuk — mondja a nagyapa, aki ’ minden hónapban elutazott az egye­temi városba és hazakísérte Pistát a vonat­tal. A nagyapa említ egy epizódot, amikor a fiú édesapja talán mélyen nézett a pohár fe­nekére és azt mondta, nem költők rád töb­bet ... — Én sajnálom a pénzt? — kérdezi vissza az apja, aki időközben megérkezett a munkából. — Hát nem vettem volna akkor motort, és nem vennék most is Trabantot. Megadunk mi mindent, de hiába, tetszenek látni, az ember szíve szakad meg. Huszon­egy éves emb er és így néz ki... Az apa biztosan nem tudja, hogy az ilyen megjegyzések —, amelyek vajon hány­szor hangzottak el az évek során —, meny­nyire pusztíthatják a még maradék életked­vet is a fiúban... — Miért hagytam ott az egyetemet? Nem érdemes. Nincs célja az életemnek. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok és mit csinálok. Ügy is mindegy... Pista szavak nélkül is elmondta már ezeket nekünk. Arcán, szemében nagy-nagy szomorúság, lemondás. Mi történt vele? — kutatjuk a rejtélyt, hisz az eddigi útja arról győz meg mindenkit, ismerőst és idegent egyaránt, hogy nem lehetett mindig ilyen életunt, kiábrándult. Az egyetemre bejutni, addig eljutni aligha tudhatott volna azzal az életenergiával, életérzéssel, amely ma irányítja, önmagának és környezetének bi­zonyította, hogy vannak céljai és képes is azokért küzdeni... ben két hónapig tartott a dáridó. Különöseb­ben nagy vendéglátást nem csaptak, nem borral és pálinkával itatták a mulatozókat, hanem főtt tengerivel, almával vagy kelttéSz. tával kínálták. Nem is az eszem-iszom, a dí­­nom-dánom, hanem a sok nóta, játék, találós kérdés, no meg a kötözködés adta meg a far­sangolás savát-borsát. Ment az orsókapás, a virulás, a kútbaestem, ki húz ki, meg a zálo­­gosdi — ez kellett a fiataloknak. Olcsvaapáti­ban a jó hangú Szabó Sándorné és édesany. ja, Sárika néni elmaradhatatlan volt a mula­tozásból. Minden lányos háznál szívesen látták őket, mert mindketten értették a módját, hogyan lehet a legényeket a legjobban ugratni. „Meg­esett, hogy tiltásrul vót szó, mert abba’ az időbe’ még nagyon nézték azt a kis valamit, a fődet meg a vagyonkát: — Ezután a jány után nyúlik a főd, ezután járj, fiam!” Na, ilyenkor elég vót, ha meghallottam, hogy zsemderegnek a fiúk az ablak alatt, már rá­zendítettem, de a többi is mind belevágott egyszerre: Haragszik a rózsám anyja / Hogy énhoz­­zám jár a fia / Ha haragszik tegyen róla / Zárja be a disznóólba / Zárja be a ketrecébe / Öntsön moslékot elébe / Parancsolja a büszke fiának / Udvaroljon más kislánynak. No, vót olyan legény, aki ezek után a lá­bát se tette többet az udvarba.” Miként szerte az országban, a farsangolás a szatmár-beregi részeken is kisebb-nagyobb csínytevésekből, vaskos tréfák sokaságából állott. A farsangi történeteket szinte lehetet­len az utolsó cseppig összegyűjteni, mert ten­gernyi van belőlük. Amolyan népi játékok, né­pi életképek ezek, hiszen az emberek a falu­jukban megtörtént eseményeket elevenítették meg és figurázták ki. Annak idején Kisszeke-Nem akartuk szembe állítani a szülőt és gyermeket, mégis meg kellett kérdez­nünk: az édesanyja akarta-e, hogy haza­jöjjön? — Nem, ezt így nem kérte senki tőlem. De a körülmények itthon, azok nem engedik, hogy folytassam, amit elkezdtem. Nehéz itt­hon nagyon. Pista nem vádol, nem hibáztat senkit, de szavaiból érződik, hogy a szülők, a család körül nincs rendben minden. Még akkor sem, ha mindent igyekeznek megadni neki. Talán éppen a legfontosabbat nem tudják nyújtani... — Mint gyermeknek szeretnem kellene a szüléimét, tudom. Ez így lenne helyénvaló. De a szemléletük... Az anya némán hallgat, majd újra meg­jegyzi: — Nincs igaza a falunak, én nem hív­tam haza. Én azt se mondtam, hogy menjen el az egyetemre, és amikor itthon maradt, akkor se szóltam, hogy miért, ö már nagy­korú, ő tudja, mit miért cselekszik. Nem miattam történt. Én nem szólok bele semmi­be, nekem a tanítás a fontos egyedül... Közöny és elfordulás a földi világtól, a saját családjától is. Reggeltől estig munka, a két tehén, a koca, a két süldő, utána a bib­lia. Tűrni, szenvedni, mert ez tetsző Jeho­­vának — vallja az asszony. Az apa lótfut, dolgozik, bánatát olykor italba fojtja. És ek­kor méginkább szenved attól, hogy a fia tes­ti fogyatékos. Ezt hallani a legnagyobb lel­kiszenvedés a fiúnak... — Most a tsz-ben dolgozom. Míg jó idő volt, mint mázsáló, most pedig az irodában va­gyok. Emberek között. Számokat írok egy­más mögé, és eltelnek az órák, a napok. Egy­formán. .. Szemében olykor, csak egy villanásra az élet, az élni akarás szikrája lob­ban, aztán, amikor a szülőket hallgatja, ki­alszik. Jó képességű, önállóan gondolkozó, a világgal egymaga birkózó, érzékeny alkatú fiatalember, aki a testi kiszolgáltatottság mellett talán súlyosabbnak érzi a lelkit. A beszélgetés vége felé már-már barátkozott a gondolattal, hogy esetleg levelezőn folytat­hatná az egyetemet. Vajon elküldi-e kérel­mét a dékáni hivatalnak...? Nem tudhattak meg a teljes igaz­ságot, mi volt az a nagy, erőszakos lökés, ami ennyire eltaszitotta Pistát az emberektől, az élettől. Csupán közvetett tények jelezték, hogy a csa­ládi ház szelleme nagy károkat oko­zott, már-már a meg hasonulásig vit­te őt, ahonnan csak nagy akarással és a tágabb család, a társadalom, a kö­zösség erejével, segítségével kapasz­kodhat meg újra. Ha nem Így lenne, egy jó képességű, tehetséges, gazdag lelkületű fiatallal lennénk szegé­nyebbek, aki nagy hasznára válhat a társadalomnak. És, ha küszködések, vívódások árán is, de megtalálhatja az egyéni boldogságát is. Akarnia is kell ezt a boldogságot, amely az ő számára is épp úgy elérhető, mint mások számára... Páll Géza résén Kiss Béla bácsi volt az egyik fő szerve­zője a farsangolásnak. „Akkoriban még nem vót nyakkendős bika, hanem minden falunak vót apaállata. A jegyző fene egy erélyes em­ber vót, egész nyáron hajtotta faludógára a jónépet, hogy legyen bőséges takarmány a jó­szágnak. Télen ezt is kijátszottuk. Szalmaka­lap a fejbe, villa a hónunk alá, kötelet sodor­tunk, amivel a boglyát lekötjük. Először a bí­róhoz meg a jegyzőhöz rontottunk be nagy dirrel-durral: gyerünk mindenki gyorsan ka­szálni, gyűjteni — térdig érő hó volt! — mert éhen döglik a falu bikája. Azok mérgelődtek és ezen mindenki hótra nevette magát. Ha az uradalom erdejéből lopták a szegények a fát és a kerülő elkapott valakit, este bosszúból az uraságot is kicsúfságoltuk.” Egy-egy leleményesebb parasztlegénynek szinte kimeríthetetlen volt a fantáziája, és ilyenkor élte ki igazán magát. Felsorolni is elég, mi mindennek adták ki magukat ezek a suhancok. Felöltöztek tolikereskedőnek, edény­árusnak, teknővájó cigánynak, gondosan ügyel­ve arra, hogy minél nagyobb lim-lommal jár­janak. Mert mire sorra kínálták a törek közé rakott ütött-kopott lyukas fazekat, vagy kifa­ragták a teknőt, akkora szemetet hagytak ma­guk után, hogy egy hétig lehetett takarítani. Döglött malacból csaptaik disznótort, bent a szobában játszották el a nagymosást, szapul­­tak, sulykoltak, csapkodták a vizes ruhát, úszott az egész lakás. Pillanatok alatt átalakultak földosztó bizottsággá, néhány karó, egy kis­­balta és máris kimérték a ház földjét a nincs­telenek között. Akadt élelmes parasztlegény aki — mint a legeltetési bizottság új elnöke — kölcsön vette a keresztapja zsinóros dolmányát (kel­lett a tekintély!) és éjnek idején elindult, hogy összeszedje a kanbért. A panyolai Si-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents