Kelet-Magyarország, 1976. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 15. szám

1976. január 18. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 Orbán József fiatal technológust a vállalaton belül egy másik fő­nökséghez helyezték. Kibe ne lenne némi szorongás, drukk, ha új körülmények közé, más kollektívába kerül? Latolgatja, befogadja-e az új kol­lektíva, megtalálja-e majd helyét, nem nézik-e ki, meg lesznek-e elégedve a mun­kájával? Hogyan lehet ezen a válságon átsegí­teni a kezdő, fiatal, új munkahelyre kerü­lőket? Orbán Jóska a fiatal, alig 28 esz­tendős üzemmérnök igencsak meglepődött, amikor Záhonyban a MÁV gépesített ra­kodási főnökségen a leendő főnöke, Mik­lós János üzemlátogatásra invitálta. Meg­mutattak neki mindent, ami ehhez a fő­nökséghez tartozik. Gépeket, felszerelése­ket, berendezéseket, a munkásokat!, egy­szóval azt a birodalmat, ahol majd ő dol­gozni fog, amelybe be kell illeszkednie, hogy valóban otthon érezze magát és ma­gáévá tegye azokat a normákat, írott és íratlan szabályokat, amelyek szerint itt te­vékenykednek. S ez csak a kezdet volt, mert kapott egy több kérdésre választ váró lapot is, s megkérték, töltse ki, válaszoljon az ott szereplő kérdésekre. Orbán József most két hónap után is emlékezik néhányra, s azóta is töri a fejét, mivel járulhatna hoz­zá e főnökség munkájának a megjavítá­sához, milyen elképzeléseket, ötleteket ad­jon. Mert egyebek között ezt kérték tőle. így válaszolt, amikor erről beszélgettünk: „Az utolsó kérdésre most is emlékszem, így hangzott. A látottak alapján, milyen elképzelései vannak, amit szeretne megva­lósítani?” ö felbuzdult. Hogyne, hiszen kérik, hogy javaslataival, észrevételeivel vegyen részt a főnökség munkájában, kollektívá­jának formálásában. „Én őszintén leírtam, milyen hibákat észleltem, s most gondol­kozom azon, miféle javaslataim is lehet­nének egy-egy munkafolyamat korszerű­sítésére, a munka hatékonyságának növe­lésére, az üzem- és munkaszervezés javí­tására.” Nem hagyják parlagon heverni a szel­lemi erőt, bevonják, kérik szóljon bele a köz ügyeibe. És ebből semmiféle hátránya nem lehet. Vajon szükség van-e az ilyenfajta buzdításra? Vajon üzemeink, vállalataink irányítása elérkezett-e már arra a színvo­nalra, hogy e „munkaerő-csábító” időszak­ban gondoljon arra is: az új, jelentkező munkást, technikust, mérnököt bemutat­ják a kollektívának, ott, ahol élnie kell, ahol esetleg tíz-húsz esztendőt tölt majd? Bemutatják-e azért, hogy megismerje, megszokja, s majd megszeresse azt a gyá­rat, üzemet, amelynek esetleg törzsgár­distája, később esetleg egyik vezetője lesz? Elvárják a gazdasági, társadalmi vezetők, hogy az emberek ragaszkodjanak a válla­lathoz, s tesznek is érte. Ez a szemlélet sokszor azonban csak a beigért magasabb „csábító” fizetésig, bérig terjed, tovább nem. Ott, Záhonyban, a grf-en minden új, odaérkező munkást is úgy fogadják, mint Orbánt, az üzemmérnököt. Megmutatják a munkahelyet, a munkatársakat, min­dent, amire ügyelnie kell. S az „egyszerű” munkás is kérdőívet kap. Töltse ki, mond­ja el a véleményét az üzemi légkörről, a munkahelyéről, milyen hibákat lát, s mit javasol. Ezzel részesévé válik a vezetés­nek, irányításnak, s valóban úgy érzi, s tudja, hogy számítanak rá. Több mint ezerkétszázan dolgoznak ezen a főnökségen. Ebből félezer körül van a 30 éven aluli fiatalok száma. S azt, amiről Orbán, az üzemmérnök lelkesen, meglepődve szólt, Szabó Ági, a KISZ-ve­­zetőség titkára megerősítette. „Ide nem kerülhet úgy fiatal, akivel ne beszélget­nénk. Ezt fel is kell tüntetni a kérdőíven. Hogy ml az előnye? Tudjuk, honnan ér­kezett, KISZ-tag-e, milyen munkát vég­zett, mihez lenne kedve, s be tudjuk von­ni a munkába.” Ha egy üzemmérnök úgy ítéli meg az effajta fogadtatás fontosságát, hogy „én még nem találkoztam ilyennel, s nagyon hasznosnak tartom, mert nekem segített a beilleszke­désben, önbizalmam növelte”, akkor még inkább így lehet ez a munkások esetében. Olyan láthatatlan, s mégis érzékelhető ér­zelmi lánccal kapcsolhatja a munkahely­hez a munkást, a dolgozót, amely végig kísérheti egész életében. Farkas Kálmán Vasárnapi Lakatos József interjú festőművésszel SZABOLCS képzőművészeti életéről Megyénk képzőművészeti életéről, az el­ért eredményekről, a gondokról és a felada­tokról beszélgettünk Lakatos József nyíregy­házi festőművésszel, a Képzőművészek Szövet­ségének megyei titkárával. Melyek voltak a szabolcsi kép­zőművészeti élet legjelentősebb ese­ményei az elmúlt évben? — Mindenekelőtt a legfontosabbnak a II Szabolcsi Tárlatot érzem, amely az elmúlt két év legfontosabb alkotásait foglalta össze rész­ben gyűjteményes jelleggel, részben új anyag­ból. Voltak ezzel kapcsolatban vi­ták is? — Igen, mert nem tudatosult még eléggé ez a rendezvénysorozat, és többen nem tud­ták —, számonkérve a már látott művek je­lenlétét, hogy a tárlat összefoglaló jellegű mindig a két év anyagából. Folytatva az ered­ményeknél: a nyírbátori alkotóház megnyitása a múlt év márciusával új színfoltot hozott a megyébe. A megyei vándorkiállításunk 16 he­lyen került megrendezésre, ezzel egyidőben Huszár István kolléga vándorkiállítása 11 he­lyen. Ezek úgy érzem fontos helyi eredmé­nyek. De a megyén kívül is... — Feltétlenül. Kollektive küldtük el anyagunkat az országos jubileumi kiállítás­ra, és a Mezőgazdaság a képzőművészetben című budapesti, ezenkívül a szegedi nyári tár­latra, a békéscsabai és hódmezővásárhelyi ki­állításokra. Mindenhova bekerült néhány kol­léga, több művel, amelyek a Szabolcs-Szatmár megye hírét is elvitték. „Az év legjobb sportolója" min­tájára kinek volt a legkiemelke dőbb sikere? — Mindenképpen Tóth Sándor szobrász­­művésznek; a számos hazai kiállításon kívül az olaszországi Ravennában, a II. Dante Bi ennálén. Részedről mit könyvelhetsz el? — önálló kiállításaim voltak: Balmazúj­városon, Tiszacsegén, Tokajban és Egerben. Eredményesnek tudom mondani a részvétele­met a hajdúböszörményi és a sóstói művész­telepen, valamint a nyírbátori alkotóházban. Tulajdonképpen miért kell egy nyíregyházi lakosnak a nyírbátori alkotóház? — A kérdés jogos. A távolság nem nagy, és nem is annyira a témagyűjtés, mint in­kább az elvonulási lehetőség kellett. Elvonul­ni a városi zaj és itthoni kötelezettségek elől, még a családtól is független műterembe, tele elképzeléssel. Ez a problémád oldódik majd meg a most épülő műteremmel? — Az enyém is, és mindhármunké. Ezt a mesterséget nem lehet a családdal egy helyi­ségben mívelni. Az 1976-os év nagy lépése lesz ez számunkra. Hogy is vagytok ti együtt? Hányán vagytok? és miben áll a kol­lektív élet nálatok? Az elmúlt évek­ben hallottunk sértődésekről, zök­kenőkről. — Azt gondolom tényleg lehet erről már múlt időben beszélni. Többen megkérdezik még ugyanakkor ironikusan: veszekednek-e még a művészek? Amikor meg is kérdezem, hogy miből gondolja ezt, akkor elmesél az il­lető egy történetet, — amin már sokat elcse­megézett, — és kiderül, hogy az évekkel ez­előtt zajlott. A megyében hét tagja van Művészeti Alapnak, közülük kettő szövetségi tag is. Úgy tudom, hogy együtt vagyunk. Rendszeresen vannak összejöveteleink, vagy hivatalos helyen, vagy a műteremben. A fő­iskolán tanító kollégák a munkahelyükön, mi itt a posta fölött hárman szintén mindennap találkozunk. A tennivalókat, képbeadásokat, szállításokat, évi terveinket megbeszéljük, egyeztetjük a megyei tanács, és a területi szervezetünk munkatervével. | Ezt gondolom a Te kötelességed elsősorban, Te vagy a megyei kép­zőművészek megbízottja, titkára. Volt-e valami, ami nem sikerült úgy? Az eredmények után megkoc­káztatnék egy ilyen kérdést. — Volt. Két pályázatunk nem sikerült. Azt hiszem nem volt elég erőnk, a rendez vény és a kötelezettség is sok volt a múlt év­ben. Említettük az előbb az alaptag­ságot. Valami különválás vehető észre az alaptag- és az amatőr mű­vészek között. — Van ilyen. Ez országos jelenség. Az utóbbi harminc évben szinte feltöltődni lát­szik a szakképzett képzőművészmezőny. Ez más szakmákban is így van; kiszorulnak azok, akik nem jutottak el erre a szintre. Van a szervezetünk részéről egyfajta, és jogos érdek­­védelem is. Ez ugyanakkor nem jelenti nyil­ván azt, hogy nem alkothat bárki remekmű­vet, ha erre tehetsége, ambíciója van. Ki is állíthat, ha azt a szakmai zsűri, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, — elfogadta. Megyénkben éppen az „őszi Tárlat” so­rozata van hivatva arra, hogy a hivatásos mű­vészek alkotásai mellett a többiekét is bemu­tassa, azokkal együtt. Megvan a maga helye az amatőrmozgalomnak is, és szükség is van ilyen mozgalomra. A probléma inkább azok­nál van, akik többre értékelik magukat, mint amik, vagy közelállva ahhoz a bizonyos szint­hez, a felvételt szorgalmazzák. A valóságos helyzet az, hogy nehéz is, és egyre nehezebb felvételt nyerni. És ez nem a helyi álapta­­goktól függ. Egy nehezebb kérdés: a kiállí­tásaitokon viszonylag kevés a fi­gurális téma, és még ritkábban le-' het találni úgynevezett munkásté­mákat. — Az országos kiállítás a múlt évben ugyanezt tükrözte. Van benne egy visszahatá­sa az ötvenes évek erőltetett szemléletének Pedig biztosan meg lehet oldani ezt a témát is jól és korszerűen, és meg is kell oldani. Visszagondolva a II. Szabolcsi Tárlatra, körül­belül a fele, mintegy harminc mű figurális volt. Igaz kimondott munkástéma nem volt, de paraszti és egyéb emberi ábrázolások igen. Talán nincs elég kapcsolatotok a helyi üzemekkel? — Nem sok. Voltak üzemi tárlataink, de sokszor csak felszínesen, rendezési okokból. Nehéz is csak úgy rajzolgatni egy üzemben; üzemi rendészet is van. Sokat segíthetnének ez ügyben az üzemi igazgatóságok. Kezdemé­nyezések voltak ebben a témában is. De mi mindent kellene csinálni és mi mindenre nincs idő. Nem arról van szó, mintha ez a té­ma távol állna tőlünk, csupán az, hogy nehe­zebben valósítható meg. Biztosan eljutok én is a következő években ehhez a témához is. Az időt emlegetted. Mikor alkot­tok? Vannak köztetek tanárok és úgynevezett szabadúszók. — Közülünk Tóth Sándor szobrászművész él a legfüggetlenebbül, rengeteget is bír dol­gozni. Sok a megrendelése, és azokat pontosan teljesíti. Akik foglalkozásul a tanári pályát is gyakorolják, ott a pedagógusi munka is egész embert kíván. Részemről a függetlenség, — amit a városi ösztöndíjnak köszönhetek, — sokszor csak látszólagos; időnként elmerülök az úgynevezett közéleti teendőkben. Talán, ha meglesz a várva-várt műterem ... Hallottunk már egyet-mást az alkotói munkátok feltételeiről. Le­het-e szerinted országos rangú mű­vész valaki itt Szabolcs-Szat mar­ban, nem marad-e meg rosszérte­lemben vett vidéki művésznek? — Ez az embertől függ. Tehetségtől, aka­rattól. Sokan indulnak ezen a versengésen, biztos, hogy nem mindenki éri el a nagy célt. Amint a művészettörténeti példák mutatják, ha valakiben buzog az a bizonyos tehetség, akkor az kitör mindenáron, még ha belepusz­tul is az illető. Az is tény, hogy sok jelentős művészünk élt és él ma is vidéken, sokszor egészen kis helyeken, nem beszélve olyan vá­rosokról, mint Hódmezővásárhely, Miskolc, Salgótarján, Pécs. De tulajdonképpen nem könnyű ügy ez. Nincs rá recept. A fővárosiak­nak sok az előnyük, ugyanakkor mi itt jobban érezzük a lábunk alatt a talajt. Műveiteknek van-e valamiféle egységes hangja? Van-e szabolcsi jellege, itteni stílusa, ami megkülön­böztet benneteket más megyék mű­vészeitől? — Nem hinném, hogy szabolcsi stílus lé­tezne, és nem is lenne ez jó. Hogy milyen is a mi művészetünk? Nem túlzottan modem, nem is szélsőséges semmiben, nem is konzer­vatív. Nem mondható színesnek sem. Mintha lenne mégis valamiféle egységes hang. Köz­érthető ez biztos, de nem ad engedményeket. Emberi mondanivalókban, megrendülésekben tartalmas. Tény, hogy reális jellegű, összevet­hetjük más megyék képzőművészetével is ma már, és nem az utolsó helyen áll, hanem va­lahol középtájon. Bízom benne, hogy fejlődő­­képes. Itt is tartunk már a jövőnél. Biztosan vannak olyan elképzelé­seitek, amelyeket szeretnének a jö­vőben megvalósítva látni, amelyek a megye képzőművészetét tovább erősítenék. Ezekről valamit. — Elképzelés és teendő bőven van. Min­denekelőtt a színvonalas alkotói művésztelep sorsának eldöntése; csak korszerűbb és színvonalasabb lehet. Lenne igény egy megyei képtárra is. A múltból és a jelenből van anyag hozzá bőven. Működött itt Nyíregyházán a felszabadu­lást követő években a képzőművészeti szabad­iskola, mégpedig kitűnő eredménnyel. Nem születhetne-e ez újjá, és az a szellem, egy mai megyei képzőművészeti stúdióban, amely ösz­­szefogná a jelenlegi szakköröket, melyek mind hálátlan körülmények között működnek? Ki­állítótermeink vannak, de egyik sem az igazi. A főiskola kerengője nincs kihasználva, pedig országos kiállításokra is alkalmas. Itt vagyunk a szerkesztőségben. A sajtó hasábjain sokszor jelent meg már műveitekről kritika. Bí­rálat is. Mit szóltatok ehhez? — Aki bead egy művet kiállításra az szá­molhat azzal, hogy meg is bírálják. Ez bele kell, hogy tartozzon abba, amit képzőművé­szeti életnek hívunk. Lehet egy ilyen cikk építő jellegű is. Lehet tanulságos. Jelenthet fordulatot is egy alkotó életében. A bírálat, ha komoly és nem sértő, adhat előbbrelépést. Nem tetszik viszont az, ha felelőtlenség, vagy harag vezeti azt a bizonyos tollat. A tájéko­zatlanság is megbocsáthatatlan a cikkíró ré­széről, pedig szívesen adunk információt pél­dául egy rendezvényünkről, vagy szívesen lá­tunk műtermeinkben kritikusokat, és akkor megláthatják, hogy mi mindent csinálnak a művészek egész évben. Sok mindenről esett szó. Tény, hogy egy­re több a képzőművészeti kiállítás nemcsak Nyíregyházán, hanem a járási székhelyeken is. Van képzőművészeti élet megyénkben és eb­ből képzőművészeink kiveszik a részüket. Le­het utalni még sok eredményre; Pál Gyula életműjellegű tárlata Kisvárdán és a Benczur­­termi kiállítása, Huszár István nyírbátori és rakamazi bemutatkozásai, vagy Berecz And­rás népdalsorozata az ország több városában. Ez a sor nem szakad meg az új évben sem: január 9-én nyílt meg Lakatos József festőművész kiállítása Győrben, tizedikén Tóth Sándoré a miskolci képtárban. A napok­ban kerül sár a Nyíregyházi Városi Tanács által meghirdetett pályázat elbírálására. Kép­zőművészeink a békéscsabai alföldi tárlatra és a debreceni országos kiállításra készülnek. Témában, alkotókedvben nincs hiány. Az eddigi eredményekre alapozva minden remé­nyünk megvan azt hinni, hogy az 1976-os év­ben tovább gazdagodik megyénk képzőművé­szeti élete, közelebb kerülnek egymáshoz az alkotók és a közönség, akiknek a művek szól­nak. Páll Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents